(Mely rendezvény a nevét – Atreju – A végtelen történet c. meseregény egyik hőséről kapta, de ez most eléggé mellékes, Michael Ende rossz társaságba keveredett, ami bárkivel előfordulhat.) Az oráció semmi olyasmit nem tartalmazott, amit eddig ne mondott volna el Orbán ezerszer, erre nem is vesztegetnénk most szót – hogy a fellépés még az edzettebb megfigyelőkből is némi húbazmegezést válthatott ki, annak az oka a vendéglátó fél ki- és mibenléte volt.
Az FdI (a párt az olasz himnusz első két szavát kölcsönözte el névnek) az olasz parlamenti politika legszélsőbb jobbszéle. Bár fasisztának – legalábbis nyilvánosan – nemigen nevezik magukat, szervezeti értelemben a II. világháború után a Mussolini-hívek által alapított Olasz Szociális Mozgalomig (MSI) nyúlnak a gyökereik; a közbülső állomás az MSI-utód Alleanza Nazionale (AN) volt. Ám sajnálatos módon az AN 1995-ös startja után mindinkább a centrum felé tendált, mígnem 2009-ben beolvadt Berlusconi jobbközép tömörülésébe – az FdI-t némi kacskaringók után éppenséggel az efféle puhányságot nem tűrő AN-frakció alapította 2012-ben. A virgonc posztfasiszta csapat jelesebb tagjai közt két Mussolini-leszármazottal is büszkélkedhet (akik nem, nem tagadták meg a nagy- illetve dédpapát); címerüknek az MSI egykori szimbólumát, a trikolór lángot választották, társpártjaiknak a francia Nemzeti Tömörülést (a volt Nemzeti Frontot), a német AfD-t, a lengyel Jog és Igazságosság Pártját és a Fideszt tekintik. Fő célkitűzéseik pedig a következők: a „nemzeti szuverenitás” visszaszerzése az EU-tól, kilépés az euróövezetből, a bevándorlás elleni kemény harc, a civil szervezetek bevándorlókat mentő aktivistáinak szigorú büntetése, a ius soli (születési hely szerint járó állampolgárság) bevezetése, a melegházasságok tiltása és a „családvédelem”, a jogos önvédelem törvénybe iktatása (megtörtént) – valójában magunk előtt sem világos, hogy miért is kellene a „poszt” előtaggal kilakkoznunk az FdI valódi politikai hovatartozását. Tőlük jobbra az olasz parlamentben nincs senki, a parlamenten kívül is csak a neonácik.
Azt viszont semmiképpen nem mondhatnánk, hogy párt halmozná a politikai sikereket: a 2018-as parlamenti választáson a Matteo Salvini vezette Lega, a Berlusconi-féle Forza Italia és több kis jobbközép izé koalíciójában 4,3 százalékkal 32 parlamenti helyet szerzett, idén az EP-választáson 6,5 százalékkal és öt európai parlamenti képviselővel futott be. Már csak ezért is nehezen kifürkészhető, hogy Orbán miért törekedett szónoknak – az egyetlen külföldi szónoknak – az olasz politikában is marginális pártocska vidám, zsarnokköszöntő nyárbúcsúztatójára. Talán a provokáció kedvéért vállalta – végül is a Duce melletti efféle szimbolikus kiállás még a sok furcsaságra képes kelet-európai vezetőktől is mellbevágó lenne; Vučićról, Kaczyńskiról, Babišról sok mindent el lehet és el is kell képzelni, de a II. világháborúban vesztes tengelyhatalmak ilyen nyílt kaserolása nem része a repertoárjuknak. (És mi jöhet ezután? Egy szép beszéd a Hitler-akvarellek vernisszázsán, ha egyszer végre megrendezik valahol Felső-Ausztriában?) Az is lehet, Orbán az FdI-ben látja a magát kétségkívül ostoba módon megbuktató Salvini potens utódját; és Orbán hosszú távú, páneurópai, pánpolitikai prognózisa szerint mindenképp a fasiszták fognak győzni. Vagy csak egyszerűen azért ment oda, mert őt ott szeretik? Giorgia Meloni párás szemmel viszonozta Orbán emelkedett szavait arról, hogy a magyar és az olasz nép vállt a vállnak vetve küzd az Európát fenyegető nége… áradat, plusz a komenisták ellen („Magyarország a modellje annak, amilyennek Európának kellene lennie, amilyen lehet” – mondotta az FdI elnök asszonya); és egy egész sátornyi egybegyűlt fakadt dalra s pattant talpra, midőn Orbán beszédében a Budai srácok c. népszerű, az 56-os forradalom hőseiről írt olasz dalról tett említést. Aki látta az eseményről részletesen beszámoló hvg.hu-n közzétett videót, aligha tudja magát kivonni a lelkesítő (mostanában jobbára az olasz futballhuligánokat lelkesítő), csudaszép melódia hatása alól, s persze a szónok és közönsége fenséges egymásra találásának hatása alól. De bármelyik feltételezés legyen is a helytálló, a jobb érzésű európai polgár megvonhatja a vállát: a fasiszta forradalom Európában továbbra sem aktuális – Olaszországban például épp most bukott meg egy efféle kísérlet –, és a provokáció végül csak a provokálóban tesz majd kárt.
Csak mi nem tehetjük ezt meg – hisz megint mi lettünk szégyenbe hozva.
