A nyilvánosságnak nem a kormánytól vagy a Fidesztől függő részében a reakciók nagyjából ugyanarra a kaptafára húzhatók; a nyelv, amelyen e parlamenti felszólalások, beadványok, tudósítások, véleménycikkek, bejegyzések születnek, körülbelül egységes fogalomrendszerrel dolgozik. Ez a demokratikus társadalom és a magántulajdonra alapuló gazdaság, tágabb értelemben az egyenlő esélyek, az azonos elbírálás, a jog előtti egyenlőség nyelve, s ez a fogalomrendszer nagyjából kvadrál a jelenleg még hatályos magyar törvényekével is. Ebben a nyelvi univerzumban az olyan szavaknak, mint pályázat, pályázati kiírás, az elbírálás szempontjai, érdekellentét, összeférhetetlenség, szerződési feltételek, törvényi feltételek, elvben van értelmük, sőt, még az eredetileg bejelentett kormányzati szándékok számon kérhetősége is felmerül (miszerint a koncessziókat megváltozott munkaképességűek, kismamák, hadirokkantak és árvák kapják). A koncessziók elosztásának gyakorlata ebben a fogalmi keretben felháborodást vagy legalábbis megrökönyödést kelt. Sőt: az ellenzéki pártok még kriminalizálni is megpróbálták, nyilván olyan büntetőjogi kategóriákat forgatva az alacsony homlokuk mögött, amelyek segítségével a tételes jog alapján működő társadalmak a közönségesen "korrupciónak" nevezett jelenséget igyekeznek megragadni (hivatali hatalommal visszaélés, hűtlen kezelés és a többi): az ellenállásnak ezt a naiv kísérletét az ügyészség szemfülesen, azonnal verte vissza.
Azt is látnunk kell ugyanakkor, hogy a kormányzati reakciók meglehetősen visszafogottak voltak. A rezsim igyekszik nem beszélni ezekről a dolgokról, aminek az egyik magyarázata nyilván az, hogy nemigen van mit mondania, legalábbis ezen a fent leírt nyelven nincs. Mindössze annak a szajkózására futja, hogy minden "jogszerűen" zajlott, ami egyfajta jogpozitivista megközelítésben még akár igaz is lehet; mindenesetre olyan fajtájú és méretű hazugság, amelynek cáfolatához a szálak jelen pillanatban beláthatatlan távolságokba vezetnének.
Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy a kormány, tágabb értelemben az Orbán-rendszer számára a koncessziók szétosztása ne tartogatna valóságos lehetőségeket arra, hogy egyfajta propagandaeszközként használja a rendszer valódi társadalompolitikai céljainak nyomatékosítására. Bár a jogok nyerteseinek kiválasztásakor nyilván nem elhanyagolható szempont volt a párthű big business (magyar mércével mérve big) lekenyerezése, illetőleg kifizetése korábbi szívességekért, fontosabbnak tűnik a koncesszió, és főként az utólag megemelt árrés révén már nem is olyan csekély jövedelem allokációjának társadalompolitikai hozadéka. A kisvárosi, falusi nyertesek szociológiáját hályogkovács módjára böngészve feltűnik, hogy az immár busás anyagiakkal kecsegtető üzlet milyen gyakran vándorolt egy-egy már eddig sem szegény vállalkozóhoz, családhoz: bolt-, föld- vagy panziótulajdonoshoz, egy-egy kisváros ún. "köztiszteletben álló", jómódú személyiségéhez. A vidéki Magyarországon ennek a jelentőségét nehéz alábecsülni. A jövedelemkoncentrációt a trafikjog nemcsak a cigarettaárusításból származó haszon révén gyorsítja majd fel, hanem azért is, mert nem más keres majd ezen az üzleten. A jövedelemkoncentráció pedig egyszersmind hatalmi koncentrációt is jelent: nem nehéz elképzelni, hogy egy-egy kisebb település életére milyen befolyással lehet az ily módon gazdagodó trafik- és egyéb tulajdonos - önkormányzati képviselőként és/vagy alvállalkozóként, akár polgármesterként, az uniós fejlesztések gazdájaként és az uniós támogatások kedvezményezettjeként, munkaadóként, a helyi templom és az óvoda bőkezű patrónusaként, helyi atyaúristenként. A trafikkoncesszió - és az állami földhasználati jogok újraosztása - így a vidéki középosztály mesterséges felpuffasztására tett kísérletként értelmezhető, mely közép- vagy inkább felső osztálynak természetesen csak egyfajta politikai preferenciája lehet: a belépő ebbe az uralkodó kasztba éppenséggel a kormánypárt iránti politikai lojalitás. Ez a fajta social engineering, az új elit kikeltetése bevallott célja az Orbán-kormánynak, elsősorban önmaga túlélésének, folyamatos újraválasztásának zálogaként tekint rá, de ha épp el akarjuk hinni, ez ideológiai vezérmotívuma is. Elvégre Magyarországnak nem volt olyan jobboldali kormánya, amely ne a "nemzeti tőke" megteremtéséről és a vele való harmonikus, hosszú házasságról álmodozott volna, mely házasság természetesen és csakis a kis "nemzet" egészséges felcseperedésében és hosszú megmaradásában nyerte volna el mélyebb, valódi értelmét. Dehogy lopni akartak!
A trafikkoncessziók elosztásának módja nem írható le a demokráciákban használatos fogalmakkal: a kormány és a trafikmutyi leleplezői, kárvallottai, ellenfelei, az ellenzéki pártok, mindazok, akiket ez a botrány letaglózott, két malomban őrölnek. (A "korrupció" kifejezés is teljességgel alkalmatlan a történtek akár közelítőleges visszaadására.) De nem hinnénk, hogy az Orbán-rezsim különösképpen zavartatná magát ettől: sőt. Keresve sem találhatott volna jobb módszert arra, hogy ennek az országnak a tízmillió lakója előtt nyilvánvalóvá tegye, mit és miért akar; s hogy milyen függelmi viszonyokat, az alávetettség és az uralkodás milyen rendjét tartja ideálisnak.
