A polgárháború sújtotta Szíria durván egyötödét, de lehet, hogy negyedét évek óta a szíriai kurdok tartják ellenőrzésük alatt. Az országnak ez a része északon Törökországgal, keleten Irakkal határos. Az itteni kurdok (durván másfél-két millióan lehettek a polgárháború előtt) az Aszad-kormánnyal soha nem ápoltak meghitt viszonyt, de a 2011-ben kezdődött polgárháborúban Damaszkusz nem őket tekintette fő ellenségének. Hanem eleinte a demokratikus változást óhajtó, s egy ideig nem felekezeti vagy etnikai alapon szerveződő tömegeket; majd pedig az – egykori – ország szunnita arab lakóit, beleértve ebbe, de nem kizárólagosan az Iszlám Államot és egyéb militáns csoportokat; végül pedig mindenkit, nemre, fajra és vallásra tekintet nélkül, aki szembejött, és nem volt alavita. A szíriai kurdok mindeközben leginkább a saját védelmükkel és autonómiájuk megszervezésével, fenntartásával és területi konszolidációjával voltak elfoglalva – ez pedig elsősorban az Iszlám Állam elleni fegyveres harcot jelentette. Ebben az Egyesült Államok és az Európai Unió volt a segítségükre, az előbbi fegyverekkel, légi támogatással és gyalogsági jelenléttel, az utóbbi jobbára lelkesítő, szép szavakkal. De a szíriai kurdok valamilyen modus vivendit kialakítottak Damaszkusszal is – Aszad nem piszkálta őket, az ellenségem (azaz az Iszlám Állam) ellensége a barátom elv alapján (legalábbis amíg mind a kettőt meg nem tudom ölni, ebben a sorrendben), meg túl erősek is voltak a kurdok a sok fronton harcoló Damaszkusznak. És nem háborgatták a szíriai kurdok autonómiáját az oroszok sem.
Ezt a törékeny status quót bontotta most meg Erdoğan elnök, miután Trump elnök a lovak közé dobta a gyeplőt, és elrendelte a hosszú szír–török határ szír, vagyis kurd oldalán állomásozó, kisszámú, ám a béke fenntartásában és a kurdok védelmében fontos elrettentő szerepet játszó amerikai katonai kontingens kivonását. Hogy Trump miért tette ezt, nem tudja senki – talán azért, mert szívességet akart tenni Putyin úrnak, talán azért, mert az amerikai külpolitika a térségben régen, még Obama alatt talajt vesztett, és a célja immár csak annyi, hogy kimeneküljön ebből a pokolból. (Ennek némiképp ellentmond, hogy a kurdokat speciel Obama sem hagyta magukra, és eddig Trump sem tagadta meg tőlük a katonai segítséget.) Az viszont a napnál is világosabb, hogy mit akar Erdoğan: beékelődni a szír–török határ két oldalán élő kurd népesség közé, katonailag átjárhatatlanná tenni, elvágni egymástól a törökországi és a szíriai kurdokat, akiknek egymásra találását annál is veszélyesebbnek gondolhatja, mivel többé-kevésbé ugyanaz a politikai szervezet irányítja őket. Erdoğan meghatározó, egész politikáját uraló félelme a kurdok önszerveződése, autonómiája, elszakadási szándéka – az a meggyőződés, hogy a kurdok egytől egyig szecesszionisták, s ezért Törökországnak nem hogy a stabilitását, de a létét veszélyeztetik.
Az október eleje óta tartó török hadműveletek leginkább ennek a hosszú, kelet-nyugati irányban elnyújtott, határ menti török katonai zónának a megteremtését célozzák. Hogy Erdoğan, ha csak rajta és a kurd erőkkel szemben egyértelműen fölényben lévő saját hadseregén múlna, meddig hatolna el délre, a szíriai kurd területek belseje felé, nem tudjuk, de az biztos, hogy a török térfoglalás Szíriában súlyos „humanitárius következményekkel” jár. Ezért is próbálja mindenki – Trump, az oroszok, az Európai Unió, Aszad – ha nem is katonai, de legalább politikai eszközökkel megállásra, ha nem is visszavonulásra kényszeríteni Erdoğant. Több százezer civil elűzését, meggyilkolását, a népirtást talán még e derék államférfiak sem szívesen vennék a nevükre. De az Európai Unió számára van a szíriai kurdok cserbenhagyásának egy másik, szerfölött gyakorlatias aspektusa is: a kurdok tartották ugyanis fogva az Iszlám Állam több ezer katonáját – megannyi súlyos biztonsági kockázat és terrorfenyegetés Európa országai számára.
A harcokról szóló híradások szerint a török csapatok és a velük szövetséges milíciák már most erősen gyanúsíthatók háborús bűnök elkövetésével; és erkölcsi felháborodásunkat nemcsak ez táplálhatja, hanem az is, ahogy a világ legerősebb államai magukra hagyták kurd szövetségeseiket. Van azonban a török–kurd-háború legújabb fejezetének egy olyan dimenziója is, amely minket, magyarokat a nyugati államok közösségén belül is különösen súlyosan érint.
Erdoğan az offenzívát azzal indokolta, hogy a Szíriából kihasítandó területekre a Szíriából Törökországba menekült 2–3 millió „bevándorlót” fogja be- vagy visszatelepíteni. Ezt a képtelen érvet senki egy pillanatra nem hitte el. Az unió vezetői, Merkel és Macron október 13-án a hadműveletek beszüntetésére szólították fel Törökországot, s a „humanitárius helyzet elviselhetetlenné válása” mellett a másik indokuk az volt, hogy a török offenzíva és a kurdok visszavonulása nagyszámú, eddig a kurdok által fogva tartott radikális muszlim terrorista kiszabadulásához vezethet. Egyedül a magyar kormány bólogatott, s tett úgy, mint aki elhiszi azt, amit maga Erdoğan sem azzal az igénnyel mondott, hogy bárki elhiggye. A magyar kormány október 9-én megpróbálta megcsáklyázni a szíriai beavatkozást elítélő közös uniós nyilatkozatot, Szijjártó Péter külügyminiszter pedig egyenesen kiállt a beavatkozás mellett. Ugyanő október 15-én, Bakuban, a Türk Tanács nevű diktátor-klubdélutánon a következőket mondta: „Ha a kérdést nekünk, magyaroknak úgy teszik fel, hogy mit szeretnénk, ha Törökország visszatelepítené a bevándorlókat Szíriába, vagy megnyitná a kapukat Európa irányába, akkor a mi válaszunk egyértelmű: Törökország telepítse vissza a bevándorlókat Szíriába, és ne nyissa meg az Európára nyíló kapukat négymillió bevándorló előtt.” Ugyanezen a találkozón Orbán pántürk lelkesedésében nemcsak „kapcsolódást kínált Európához” a jelenlevőknek, de nyugtázta Erdoğan elnök úr köszönetét is azért, mert Magyarország kiállt Törökország mellett a nemzetközi színtéren.
Már az is gyomorforgató, hogy a kormányfő az agresszor oldalára állt; és a mélységes szégyen keríti hatalmába mindazokat, akik végignézték Orbán eszmefuttatását a „kipcsak törzsekről”, ezt a kéretlen, abszurd megalázkodást a despoták előtt, amiért Orbán nem kapott semmit, és nem is fog új barátaitól, legfeljebb lehetőségeket az újabb és újabb megalázkodásra. Már ez is épp elég nagy baj lenne. De Orbán most az egész unió, s az unió minden vezetője által életbevágóan fontosnak ítélt kérdésben fordult szembe Magyarország szövetségeseivel, s állt ki azon török politika mellett, amelyet ugyanezen szövetségeseink egzisztenciális fenyegetésként kezelnek. A német kormánypárt, a CDU egyik alelnöke hétfőn már arról beszélt, hogy Magyarország döntse el, akar-e az unió tagja maradni, s ezt bízvást tekinthetjük egyfajta szintlépésnek. Orbán ezt szemmel láthatóan nem érti, és nincs is a közelében senki, aki elmagyarázná neki.
