A lop..., oppardon, a nem önkéntes tulajdonoscsere jogtechnikai részleteivel nem untatnánk önöket. Elég legyen annyi, hogy a Takarékbank Zrt.-ben mindeddig a Magyar Fejlesztési Bank 39 százalékot birtokolt, a többit a százvalahány takarékszövetkezet - a legtöbbjük nem egészen 1 százalék erejéig. (A Takarékbank egyébként ezeknek a szövetkezeteknek volt az integrációs szerve: a takarékszövetkezetek önállóan, helyben gazdálkodtak, önállóan hiteleztek és kezelték a betéteket, a Takarékbank pedig informatikai, logisztikai, technikai, szakmai segítséget nyújtott nekik.) A múlt csütörtökön elfogadott törvény szerint viszont a Takarékbankban az állam - a Magyar Fejlesztési Bankon és a Magyar Postán keresztül - többségi tulajdont szerez: még csak nem is tőkeemeléssel, hanem úgy, hogy a részvényeseket a részvényeik eladására, illetve helyettük olyan részvények elfogadására kötelezik, amelyekhez valódi tulajdonosi jogok nem kapcsolódnak. A takarékszövetkezetek tagsága - azaz a takarékszövetkezetek kistulajdonosai, akiket a hagyományos, nem forradalmi értelmezés szerint a Takarékbank-részvények ún. "tulajdonosának" is kellene tekintenünk -, az üzlethez hozzá sem szagolhatnak. Illetve ha mégsem adnák a részvényeiket, nem lehetnek része az "integrációnak", ám az "integrációban" kötelező a részvétel. Vagyis nem kötelező, dehogy kötelező, a kötelező az egy csúnya szó, de január 1-jétől takarékszövetkezet csak akkor folytathat pénzintézeti tevékenységet, ha része az "integrációnak". Az utcai rablásban sem kötelező a részvétel, ha nem adod a brifkód, hasba szúrnak, de kötelezőnek semmi nem kötelező. Az "integráció" egyébként azt jelenti, hogy a takarékszövetkezetek ezentúl nem önállóan viszik az üzletet: a banki tevékenység érdemi részéről ezentúl nem helyben, hanem valahol, valamilyen központban születnek majd a döntések.
A takarékszövetkezetek (összesen 136 darab) a magyar bankrendszerben megforduló pénzek pár százalékát forgatják, saját tőkéjük összesen alig több mint százhúsz milliárd forint; piaci részesedésük az utóbbi évtizedben ráadásul inkább csökkent, mint nőtt. Azt sem mondhatnánk, hogy a szövetkezeti tagok valami hatalmas elánnal vetették magukat saját bankjuk ügyeinek az intézésébe, sokszor a közgyűléseket is csak vérrel és verejtékkel lehetett összehozni. Ugyanakkor az is igaz, hogy csak van úgy egymillió betétesük, és ott vannak azokon a kistelepüléseken is, ahol a külföldi tulajdonú nagybankoknak, de még az OTP-nek sem éri meg fiókot fenntartani. Közösségi tulajdon (nagyjából), kis pénz, kis haszon, családias hangulat - innét biztosan lett volna hová felfelé törni, Nyugat-Európában a szövetkezeti tulajdonú bankok, illetve ezek együttműködése a piac váratlanul nagy szeleteit bírja kiszolgálni. Hogy ez a fajta terjeszkedés Magyarországon valóban lehetséges lett volna-e, már sosem fogjuk megtudni: de minthogy a magyar nem az a nyakra-főre szövetkezős fajta, és pénze sincs túl sok, növekedési potenciált, de még a "megszerzett piaci pozíciók" őrzésének képességét is csak erős fantáziával és önszuggesztióval lehetett beléjük látni. Azt meg, hogy az állam a banki szolgáltatások piacának ezt a szegmensét külön segítse, például tőkejuttatással vagy kedvező adózási szabályokkal, lapunk - a szabad versenyes kapitalizmus és az egyenlő pályák, egyenlő esélyek elvének híve - akkor sem pártolta volna, ha mindezt jóhiszeműen teszi. Miért kéne torzítani a piacot - és mesterségesen, az adófizetők pénzén életben tartani olyan termékeket, amiket a verseny, a valódi verseny olcsóbban is elő tud állítani?
Ehhez képest most az egész boltot át-, illetőleg elveszi a kormány: és innentől kezdve szinte bármerre lódulhat a képzeletünk. Valami gigantikus állami, költségvetési eredetű feltőkésítés elébe nézünk, azért, hogy minden vállalkozó szellemű vidéki honfitársunk megvalósíthassa álmai üzletét. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy a takarékszövetkezetek hitelt éppenséggel most is adnának (egyik vezetőjük szerint úsznak a pénzben), csak nincs mire és nincs kinek; és főként az, hogy a feltőkésítésre nincs pénz. (Hogy az összes takarékszövetkezet együttvéve pariba kerüljön a magyarországi nagybankokkal, több ezer milliárd forintra lenne szükség). Aztán lehet az is, hogy az állami tulajdonba vett takarékszövetkezetek konglomerátuma arra lesz majd használva, hogy baráti vállalkozásoknak, értsd: szélhámosoknak, bukott, ám politikailag megbízható "üzletembereknek" nyakló és a visszafizetés legcsekélyebb reménye nélkül hitelezzen. És végül lehet az is, hogy a takarékszövetkezetek csak ideiglenesen állomásoznak majd az állam, illetve az állami MFB és a Magyar Posta érdekeltségi körében, amennyiben előbb-utóbb, a feltőkésítés előtt, közben vagy után a Magyarországot lassan szőröstül-bőröstül birtokba vevő szűk család, az Orbán-kormány oligarcháinak magántulajdonába vándorolnak. Nem akarunk ötleteket adni, de például úgy, hogy a management buyouthoz, a kivásárlásukhoz maga a bank nyújt a szerencsés nyertesnek hitelt.
Valamint előfordulhat mindezek tetszőleges kombinációja - és akkor máris az Orbán-rezsim nagyralátó társadalompolitikai céljainál vagyunk, a "magyar gazdaság" "magyar tulajdonba" vételénél, a "magyar nagytőkés" kitenyésztésénél, meg a "vidék felemelésénél". És függetlenül attól, hogy a jobboldalon hány tekintet kerekedik el a csodálattól e vállalkozás borzongató nagyszerűsége és a hosszú távú célok magasztossága láttán - ez akkor is csak a jogtalan szerzés, a gátlástalan mohóság rafinált PR-szövege marad. A múlt csütörtökön elfogadott törvény első áldozatai a takarékszövetkezetek menedzsmentjének a tagjai lesznek, akik alól kiszervezik a nemritkán általuk gründolt, és többnyire gondosan és sikeresen üzemeltetett kisbankokat; aztán e kisbankok tulajdonosai, akiknek le kell mondaniuk, ha nem is a vagyonukról, de az ahhoz kapcsolódó jogok nagy részéről mindenképp - és még csak alkudni sem fognak tudni. Csupa jó magyar, vidéki ember, akit a szemünk láttára fosztanak ki kevésbé jó és kevésbé vidéki, de kétségtelenül magyar emberek.
De ők a veszteséglistának csak a kisebb és jól behatárolható, konkrét tételei lennének. Ennek a tranzakciónak ugyanis nincs olyan eleme, amely ne lenne éles ellentétben az alkotmánynak a magántulajdon sérthetetlenségére, a vállalkozás és a verseny szabadságára vonatkozó passzusaival; és ha a megmoccantott összegek nagyságát tekintve nem is, de a jogsértés súlyosságát tekintve jócskán übereli a magánnyugdíjpénztárak lenyúlását. Mostanra alig maradt valaki, aki szóljon - a Bankszövetségnek a szeme se rebben, a köztársasági elnökön meg az Alkotmánybíróságon ez a törvény mint a híg fos fog átmenni (ne legyen igazunk). És bár megvan annak a szépsége, hogy az Orbán-rezsimet évek óta aktív csöndestársként támogató Demján Sándor hogy ki bír akadni, ha kis protézséje az ő levesébe köp bele - de ez a törvény akkor is a padlássöprés törvénye. Padlása pedig mindenkinek van.
