Te is, fiam, Trianon!

Hétfőn kelt hír szerint az Országgyűlés minimális különbséggel, de elutasította Simicskó és Németh képviselők törvényjavaslatát, amely június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította volna. Hogy miért éppen idén vetődött fel e nemes ötlet, s nem az utóbbi tizenhét évben bármikor, az rejtély - pedig eddig úgy tudtuk, hogy a rendszerváltás óta eltelt szűk két évtized alatt a jobboldal feladata lett volna a nemzeti emlékezet megőrzése (legalábbis retorikai szinten e feladatra mindenki mást alkalmatlannak nyilvánított), mire véljük hát e bűnös hanyagságot?

Indoklásuk szerint az emléknapra azért van szükség, hogy a polgárság rendszeres tájékoztatást kapjon - természetesen a magyar nemzetrészek közötti szolidaritás erősítése érdekében - az 1920. június 4-i trianoni békeszerződésről, valamint a szomszédos országokban élő magyarság életéről, történelméről, kulturális, tudományos és gazdasági teljesítményéről - és sportsikereiről, tesszük hozzá mi, mivel ez meg nem bocsáthatóan lemaradt a végéről. A rendszeres, a Trianon-infó formája körüli találgatás (sima és emelt díjas sms-ben is megtudhatják az érdeklődők, miként csonkították meg hazánkat az antanthatalmak a velük szövetkezett Lenin-fiúk és szabadkőművesek) immár okafogyottá vált, mivel az országpusztító koalíció (némi rájuk jellemző sunyi célozgatás után) persze nem szavazta meg. Szili Katalin például nem átallotta azt állítani: az egész előterjesztésnek csupán pártpolitikai oka volt, s mindez tipikus példája annak, hogyan lehet egy ünnepet tönkretenni. Pedig ez a megközelítés több okból is téves. Először is többről van szó, mint holmi pártpolitikai haszonkeresésről - persze elismerjük, az is van benne egy evőkanálnyi. Ez a nemz.-rad.-konz. jobboldal szokásos igénybejelentése: vannak témák, amelyekről csak mi szólhatunk, a többieknek meg ilyenkor kuss a neve. Igen ám, de akkor meg a hirtelen feltámadt csöndben az ember kénytelen odafigyelni arra, mit is bírnak mondani, avagy leírni a jobboldal notabilitásai és tollforgatói, s máris örömmel fedezheti fel a két világháború között uralkodó tónust, az ébredő fajvédő sajtó kissé már szalaghibásan nyávogó, de még érces hangját, a régi bevált butaságokat. A jobboldalnak a nyilvánosságban dominánsan szélsőséges fele az önreflexió, a történeti szembenézés minimális szándéka és készsége nélkül nyúl a témához, s rendre meg is találja a felelőst a szabadkőművesekkel és Károlyival szövetkezett vörös népbiztosokban, akik hátba döfték (Dolchstoss - mert ez volt a leánykori neve) a harcoló nemzetet - s ugyanily lelkesen, egyszerű iterációval találja meg nevezettek ideológiai és "genetikai" örököseit, akik elődeik példáját követve árulják a hont. A jobboldal örök jelszava (Igazságot Trianonról!) már nem a revíziót szolgálja (erről azért, legalábbis a nyilvánosság előtt, mintha letettek volna - még a legradikálisabbak is "csak" területi autonómiát követelnek, lehetőleg mindenhová, meg a közönyös országlakosok által egyszer már szűkkeblűen megtagadott kettős állampolgárságot), hanem saját mitológiájuk megerősítését. Amúgy pedig szó sincs itt semmiféle közös ünnepről, ezért nem is volt mit tönkretenni: a környező államokban élő magyaroknak, márpedig a nyolcvanhét éves Trianon-történet elsősorban róluk szól, nincs mit ünnepelniük. És nekik, némely belmagyar nemzettársaiktól eltérően, még hasznuk sem származik a dologból.