Az oroszok és a törökök álláspontja eddig csupán abban egyezik, hogy a török légierő
F–16-osa levegő-levegő rakétával kilőtte az orosz légierő egyik Szu–24-es bombázóját a török–szíriai határon. Semmi mást nem tekinthetünk egyelőre ténynek; így azt sem, hogy az orosz gépet Szíria (mint azt az oroszok állítják) vagy Törökország fölött semmisítették meg. Ha utóbbi történt (török verzió), Ankara okkal hivatkozhat a légtérsértés miatti fellépés jogosságára, főleg, hogy közleményük szerint öt perc alatt tízszer is figyelmeztették a Szu–24-est. A gond ezzel csak az, hogy a bizonyítékként bemutatott radarképek alapján az orosz gép bajosan tartózkodhatott ennyi ideig török légtérben. A törökök dokumentáltan többször is tiltakoztak az elmúlt időszakban orosz gépek berepülései miatt, míg az oroszok szerint a bevetések koordinálása az Egyesült Államok vezette koalícióval mind ez ideig kifogástalanul működött. Az állítások-cáfolatok sora még hosszan folytatható (például azzal, hogy azon terület hovatartozása, melynek a légterében az incidens történt, vita tárgya Szíria és Törökország között).
Az IÁ elleni háborúban közvetlenül is részt vesz két nagyhatalom; bár a végső, deklarált cél azonos (a térség status quóját felrobbantó és a közelmúltbeli terrorcselekményeket büszkén vállaló IÁ fölszámolása), az odáig vezető útról és az azutáni rendezésről némileg másképp gondolkodnak a felek. Ám voltak (vannak) arra utaló jelek, hogy nem eleve kizárt a közös megegyezésen alapuló közel-keleti rendezés. S ez, hogy mást ne mondjunk, alapvető fontosságú volna az Európát nyomasztó menekültáradat enyhítéséhez is.
Aligha lehet véletlen, hogy a harcias nyilatkozatok ellenére sem akarják a felek egymásra csapni az ajtót; az első orosz nyilatkozatok, de maga Putyin is az eset „teljes körű és higgadt feltárásának” szükségességét hangsúlyozták bárminemű ítéletalkotás előtt. Az oroszok szíriai föllépésükkel esélyt kaptak arra, hogy az ukrajnai háború és a Krím annektálása után az Egyesült Államok és az EU ismét magyarázkodások nélkül vonhassa be őket a nagyhatalmi politikába, az Oroszország számára (például a saját radikalizálódó muszlimjai miatt) fontos majdani közel-keleti rendezésbe; vagyis ez a szalonképesség az atlanti világnak is lényeges szempont. Innen nézve logikus feltevés, hogy az EU és Amerika miatt a törököknek sem áll érdekükben a kelleténél jobban feszíteni a húrt.
Amit viszont senki nem tud, hogy valójában ki milyen pályán játszik. Például a térséget keresztül-kasul szabdaló vallási és etnikai ellentéteket hogyan tervezik kezelni? Saját geopolitikai érdekeik miatt jobban akarnak-e az oroszok egy önálló kurd államot, mint amennyire a törökök ezt ellenzik? Mit gondolnak erről az amerikaiak? Ezekben és más hasonlóan éles kérdésekben kellene dűlőre jutni ahhoz, hogy a Szu–24-es lelövése maradjon a legnagyobb bajuk egymással a jövőben is.
