Nos, az április 6. óta eltelt heteket nyugodtan tekinthetjük e kormányzati modell próbafutamának, afféle béta-verziónak, amely a félig éles használat közben teszteli és tökéletesíti magát. Sőt. Ahhoz sem kell nagyon erőlködni, hogy a kormányzás és a törvényalkotás elmúlt négy évét, a dolgok intézésének tényleges menetét gyorsuló csúszásként lássuk az ún. félelnöki rendszer felé. Amennyiben félelnöki rendszer alatt a parlament által kevéssé ellenőrzött, egyetlen személy kezében összpontosuló végrehajtói hatalmat értjük. Igen, tudjuk, hogy a mindenkori kormányfő demokráciánk 2010 előtti, éretlen szakaszában is nagy szabadsággal választhatta meg kormányának tagjait, akiket a parlamenti többség csak vele együtt válthatott (volna) le, és hogy formálisan továbbra is a népképviseleti Országgyűlés hozza Magyarországon a törvényeket. De a törvényalkotás elmúlt négy évét szemügyre véve azt is látjuk, hogy a kész törvénytervezetek valójában nem az uralkodó párttól vagy annak frakciójától érkeznek, hanem valahonnan máshonnan, valamely ismeretlen (egy lófaszt ismeretlen) erőközpontból, egy fekete lyukból fújta ki őket a parlamenti kétharmad elé a kozmikus szél. A végrehajtói és a törvényhozói ág először - közös munkával - ledöntötte majd' minden külső korlátját (amikor megfosztotta fontos hatásköreitől, illetve autonóm vezetőitől, tagjaitól az Alkotmánybíróságot, a nemzeti bankot, az Állami Számvevőszéket, a Költségvetési Tanácsot, az Energiahivatalt és a versenyhivatalt, valamint megszüntette a parlament ama intézményeit és szokásait, amelyek az ellenzék és a nyilvánosság számára legalább bepillantást, esetenként beleszólást engedtek a döntéshozatalba), s eközben az előbbi - a kormányfői - hatalom tökéletesen ellenőrzése alá vonta az utóbbit (a törvényhozóit). Amiből az is adódik, hogy ami most van, az maga az elnöki rendszer, még ha nem is így hívják; annak is egy olyan speciális konstellációja, amikor a végrehajtó és a törvényhozói hatalom ugyanabban az erőközpontban végződik, s mind a kettő az itt keletkező szándékok, tervek, szakpolitikák megvalósítója. A lófaszt ellenőriz itt bárki bárkit, és főként nem Orbán Viktort. (Áder János államfői működését szíves engedelmükkel és legjobb lelkiismeretünk szerint nem létezőnek tekintjük.) A tényleges politikai hatalom átszivattyúzása a népképviseleti alapon választott testületekből a kormányfőhöz és közvetlen környezetéhez megtörtént, Orbán az önkormányzatiságot és a parlamentarizmust kinyiffantotta, még ha az utóbbi díszletei nyomokban megmaradtak is.
A kérdés most az, hogy ez hogyan menjen így tovább. És itt abba is hagyhatjuk a hályogkovács közjogászkodást meg az álpolitológiai vakarózást. A kis Lázár stréberkedése, hogy ő nyomja le a Deutsche Telekomot is, meg a norvég kormányt is, meg hogy minden istennyila ügyintézés az ő irányítása alá kerül a paksi atomerőmű-építéstől az uniós támogatások osztogatásán át a vidékfejlesztésig - pont az, aminek látszik: hogy tudniillik Lázár a főnök meghosszabbított keze. A helyette intézkedő ember - ha papíron nem is, de a gyakorlatban, funkcionálisan az államfő által kinevezett és felhatalmazott miniszterelnök, az államfői döntések végrehajtója. Lázár élete legfontosabb napjait éli most: ha ügyesen mozog, véglegesítik, és rendes apparátust is csinálnak alá, ezek lesznek az ágazatokat irányító valódi bürokratikus alközpontok, ezt jósolja az, hogy Orbán az elvben még mindig a parlamentnek felelős ún. kormány egyes ún. minisztériumait vidéki városokba internálja. Csöndesen elpecsételgettek majd Debrecenben, Székesfehérváron, amíg végképp meg nem feledkezik a létezésetekről a nemzet. A miniszterelnök-elnök pedig elindul közben a Várba, és mire felér, igazi elnök lesz: először csak egy kisebb épületbe vackol be, majd - miután a könyvtárat és a múzeumokat kipakolták belőle - a Királyi Palota lesz az övé és kiterjedt hivataláé, onnét tekint majd a városra, a vizek fölött lebegve onnét nyalogatja a szája szélét, s mosolyog az önfeledten ünneplő tömegekre. E változásokat - melyek zömét, még egyszer mondjuk, a gyakorlatban már letudta a magyar politika - a 2017-es alkotmánymódosítások szentesítik majd, ezek rögzítik az államelnöki hatáskörök kibővülését a közvetett, képviseleti demokrácia avítt és romlott formáinak, a "drága", "nehézkes" és "korrupt" parlamentarizmusnak a rovására. A részletek itt kissé homályosak még: ha az ellenzéknek akár a legcsekélyebb esélye lesz a többség megszerzésére, úgy a parlamentnél semmi tényleges jogkör nem marad, nemhogy a végrehajtó hatalomhoz nem szagolhat hozzá, de törvényeket is csak államfői kezdeményezésre és/vagy jóváhagyással alkothat, és még a hugyozáshoz a klozettkulcsot is az elnök által kinevezett vécés nénitől kell majd elkérni. Igényelni! Legyen "az országgyűlési képviselők munkaidő alatti anyagcseréjének biztosításáért felelős elnöki megbízott" Budai Gyula! Az új államfőt pedig, biztos, ami biztos, a kimenő parlament választja meg, szerényen csak 5 évre.
S mielőtt számolásunkban 2022-höz érnénk: a 2017-től tartó elnöki kormányzási ciklus minden eddiginél értékesebb közjogi vitákat hoz majd el. A Századvég Intézet - a szociálpszichológia, a politológia, a jó kormányzás tudományának határait merészen kitágítva a meta- és patafizika felé - nemcsak terjedelmes tanulmányokat közöl a monarchiáról, mint a nemzeti együttélés legnemesebb formájáról és a személyes életboldogság, a "jó élet" megvalósításának kollektív feltételéről, de a legszebb hazafias, függetlenségpárti, '48-as hagyományok nevében a Habsburg-ház újbóli, immár végleges trónfosztása mellett is támadhatatlan érveket sorakoztat fel. Az évtized fordulója pedig már a nőági örökösödés mellett és ellen szóló argumentumok emelkedett szellemi párviadalával köszönt ránk. A "Királyságot, de hogyan?" címen futó, a közmédiumok által bőségesen és értőn pertraktált társadalmi párbeszédbe persze disszonáns hangok is vegyülnek majd, ám a szélsőjobbról behallatszó röfögést ("nehogy má' zsidó nevű legyen a trónörökös") a monarchista centrum - ugyancsak a Századvég kutatásai szerint a nemzet 98,23 százaléka - felháborodottan utasítja vissza.
Ebben az élénk, jókedélyű vitatkozásban érjük meg Orbán Viktor uralkodásának 4+12. évét. És bizonyára akadnak majd olyanok, akikben felmerül a kétely saját szerepüket illetően: vajon jó döntés volt-e mindehhez ellenzékiként vagy egykori kormánypártiként asszisztálni, a puszta részvétellel, egy semmit sem érő parlamenti vagy önkormányzati mandátummal legitimálni a téboly kiteljesedését. A rossz érzéseket, az önvádat azonban el fogja hessegetni a jó hír: lehet, az uralkodó már a koronázási ünnepség napján amnesztiát hirdet majd.
