Áh, dehogy a remény hal meg utoljára. Vagy ha mégis a remény hal meg utoljára, akkor az ideálok örökké élnek. Akkor is frissnek, ruganyosnak tűnik a léptük, amikor a remény már a végelgyengülést nyögi.
A dolog úgy eshetett, hogy az egyik megszólította a másikat: figyu, fejlődésben lévő barátom, itt van egy marék zöld papíros, ez mindennel felér, kapsz érte kaját, piát, szerelmet, bármit. De ha nem ismered a zöld papír hatalmát, adok még egy marék üveggyöngyöt is, nézd, milyen szép, hogy csillog. Örülsz? Nos, ha nem akarod, hogy itt helyben visszavegyem tőled ezeket, akkor megteszel nekem egy szívességet, annyi az egész, hogy ha meghallod a jelszót, megnyomod a gombot. Oké, nagyfőnök, nyomom. S aztán a nagyfőnök e mutatványt pont a szükséges számú fejlődő arccal csinálja meg. Azok meg belegyűrik egyik zsebükbe a zöld papírokat, a másikba meg az üveggyöngyöket szórják, majd elmennek vásárolni valami szépet. Egy részük már a folyosón szétszórja az üveggyöngyöket, más részük pedig (rájuk szokás mondani, hogy a „becsületesebbje”) a shoppingolás után hazaviszi az álgyöngyöket az övéinek, a még nála is fejlődőbbeknek. Ám e becsület attól nem tartja soha vissza őket, hogy rálépjenek a pampogók nyakára, ha nem fogadják illő hálával a hazaeszközölt üvegárut, inkább a zöld papírokból részesednének a hátramaradott fejlődők is. Itt tart ma a világ labdarúgása.
Ezért itt jelentjük ki, hogy a magunk részéről a legcsekélyebb mértékben sem osztozunk abban a – meggyőződésünk szerint brutális eszközökkel generált – lelkesedésben, ami a megjelenésünk napján a Brazíliában kezdődő szórakoztatóipari eseménysorozatot a közbeszédben övezi. Mindközönségesen utáljuk a focit.
| ||
Mert szisztematikusan megutáltatták velünk. Ugyan, ki beszél itt Orbán Viktorról? Ez a történet nem a másodlagos fontosságú díszpáholyok pótszékére bekéredzkedő senkikről szól, ez világnézeti kérdés. A feljebb virágnyelven leírt metódus ma a világ szervezett labdarúgásának felhajtóereje, vezérfonala: hogy valakik úgy gondolják, úgy működik a világ, hogy emberek csoportjainak elérhető/elérni érdemes egyedeit megvesztegetjük, s ekképpen rábírjuk őket az általa elérhető tömegek megregulázására, s nem mellesleg demokratikus látszataink óvására. Ilyetén módon jutott a futballozásra nyilvánvalóan alkalmatlan éghajlattal, terepviszonyokkal, társadalmi háttérrel rendelkező Katar világbajnoksághoz, ahol éppen most szerencsétlen, páriasorú rabszolgák hada igyekszik felépíteni embertelen viszonyok között a megfelelő méretű stadionokat, oly módon, hogy létszámnyilvántartó lapocskájukon az „Engedélyezett elhullás” rubrikába egy iszonyúan magas számot vezettek be precíz kezek. Az egész ügymenetet úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül feltárta a világsajtó, de nem számít, most inkább örüljünk rohadtul annak, ami Brazíliában elindul, mert az a sport és a béke és a szeretet meg az istennyila nagy ünnepe, sportszerető nép a brazil, különösen a fociért vannak oda, Pelé, Ronaldo, Garrincha…
Feltárta a világsajtó, de a világszövetség elnöke, Sepp Blatter nem mond le, nincs neki miért, ami történt, az csak egy mechanizmus, a világ legtermészetesebb dolga: munkahelyeket teremtünk, élénkítjük a gazdaságot, felpörgetjük a turizmust, és biztosítjuk az egész világ önfeledt szórakozását. Gyakorlatilag édes mindegy tehát, hogy a mondott korrupciós ügymenet során Blatter kapott-e pénzt vagy éppen ő dehogyis. Személye és pozíciója így is, úgy is tökéletesen jeleníti meg a fejlett világ szerepét ebben a cirkuszban. Pontosan a vázolt eljárásrend biztosítja végérvényesen, hogy Blatter és az általa megjelenített erők az úgymond legális kasszákhoz fáradhassanak (ez a lényeg, a megfelelő kezek be nem piszkolása). Úgy rohadt ez az egész, ahogy van. S aki azt hiszi, hogy e rohadás megáll a partvonal mentén és szótlanul nézi a meccset, nos, minimum áltatja magát.
Azért élik túl az ideálok a reményt, mert az emberiség tömegei, miközben leszurkolják az egész spektákulumot életben tartó belépők árát, televíziós díjakat, lendületesen vetítenek saját maguknak: futballmeccseket. Nem azokat, amelyeket már évek óta mesterségesen létrehozott csapatok vívnak egymással nagyon is kiszámítható és alapvetően unalmas forgatókönyveket követve, hanem mindenféléket. Olyanokat, ahol nincsenek doppingsérülések, csak férfias küzdelem van, ahol izgalmas a második félidő, ahol hülye a bíró, ahol összecsapnak a szomszéd várak, és ahol győzhetnek – legalább olykor – az esélytelenek is. De ez csak vetítés, önámítás.
A labdarúgás jelenlegi rendszere pontosan arra lett kitalálva, hogy az esélytelennek még a döntetlen se jöjjön össze soha. Nem is jön.
