A szerk.

Trump visszavág

A szerk.

A múlt szerdán az Egyesült Államok szenátusa rövid úton lezárta a Trump elnök úr ellen indított jogi eljárást, az alkotmányos vádemelést (a. k. a. impeachment).

Még mielőtt igazán kibontakozhatott volna: a republikánus többség ugyanis megakadályozta azt, hogy a testület tanúkat hallgasson meg, így az egész procedúra a felsőházban villámgyorsan lezajlott. A vádat képviselő demokrata képviselők eldalolták áriáikat arról, hogy Trump igenis személyes politikai szívességekhez kötötte volna az Ukrajnának folyósítandó 400 millió dollárnyi amerikai katonai segélyt – jelesül ahhoz, hogy az ukrán főügyész vizsgálja ki, milyen disznóságokat művelt Hunter Biden, Joe Biden demokrata elnökaspiráns fia egy ukrán gázkereskedő cég igazgatósági tagjaként –, az elnök ügyvédjei pedig felelhettek nekik. Ezután, egyéb teendő tanúk híján nem lévén, a republikánus szenátorok megszavazták Trump felmentését. Trump pedig az alkalomra szervezett sajtórecitativóján, önmagához képest is ordenáré módon, és persze diadalittasan szidalmazta demokrata politikai ellenlábasait.

Azzal együtt, hogy utólag könnyű okosnak lenni (nem olyan könnyű – a szerk.), felmerül a kérdés, hogy mégis, mire számítottak a derék demokrata képviselők, amikor a Képviselőházban – ahol többségük van – az impeachment elindítása mellett döntöttek? Arra biztosan nem, hogy a – még egyszer: republikánus többségű – Szenátus meghajlik a bizonyítékok súlya alatt, és végül kétharmaddal elítéli Trumpot, aki ezután megszégyenülten elkullog. Arra talán inkább, hogy az eljárás során nyilvánosságra kerülő mocsok a novemberi elnökválasztásig, a következő hónapokban valahogy eleszi majd Trumpot, aki nem csak a vádemelés bélyegét viseli majd a homlokán, de annak az ódiumát is cipelnie kell a kampányban, hogy állami pénzen próbált magánpolitikai előnyöket vásárolni, történetesen egy másik államtól: vagyis hogy az elnök egy korrupt disznó lenne.

A vicc az, hogy ezt a tényállást – mármint hogy Trump megzsarolta Zelenszkij ukrán elnököt – tulajdonképpen még a csonka eljárás során, a képviselőházi tanúmeghallgatások révén is sikerült többé-kevésbé bebizonyítani. Még Trump ügyvédei sem azzal érveltek a Szenátusban, hogy az elnök nem blokkolta a katonai segélyt, hanem azzal, hogy ebben nincs semmi alkotmányellenes vagy büntetendő. Ja, Trump kért pár dolgot az ukrán államfőtől – és akkor mi van? Ugye, hogy semmi! És egyébként is, ki nem tesz magasról Ukrajnára? És mit keresett a kis Biden a Burisma igazgatóságában? Zöröghet-e a haraszt, ha a szél nem fújja? Minél fogva a Szenátus tulajdonképpen jóváhagyta azt, hogy Trump a törvények felett áll, és nagyjából mindent szabad neki: ha valakinek Orbán Viktor nulla forintos vagyonnyilatkozata ugrana be analógiaként arra, hogy minél grandiózusabb és észbontóbb egy orcátlanság, annál könnyebb normális ügymenetként elfogadtatni, ne próbálja a gondolatot elhessegetni magától.

Trump tehát nem pusztán megúszta az alkotmányos vádemelést, hanem gaz politikai cselvetés ártatlan célpontjának mutatva magát azonnal ellentámadásba tudott lendülni; és bónuszként az eljárás arra is alkalmat adott neki, hogy megszilárdítsa a hatalmát a Republikánus Párt fölött. Ráadásul nem ez volt a demokraták egyetlen veresége a múlt héten. Pártjuk első előválasztási fordulóját mellbevágó hatékonysággal sikerült káoszba fullasztaniuk, olyannyira, hogy még napokkal az esemény után sem lehetünk biztosak abban, ki nyert és mennyivel. Mindezt különösebb tét nélkül sikerült így intézni, hiszen épp Iowa – ahol ez a szomorú technológiai-logisztikai fiaskó történt – igen csekély számú küldöttet delegál a párt elnökjelölt-választó konvenciójára. Ha ezt elkúrtátok magatoknak, ki bízna rátok egy országot – kacagott a markába az elnök. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez a malőr lenne a kampányra forduló Demokrata Párt legnagyobb baja. Ennél aggasztóbb az, hogy az előválasztási kampányban elnökjelölt-jelöltjeik az elkerülhetetlennél mintha kissé agresszívabban támadnák egymást, arra viszont, hogy tulajdonképpen miért is akarnák meneszteni Donald Trumpot – azon kívül, hogy egy barom –, mintha nem lenne minden ízében kiérlelt, s főként nem egybehangzó válaszuk. S vajon a Sanders-féle szocialista mozgalmárok szavaznának-e az őskapitalista Michael Bloombergre, ha végül őt dobja ki a gép? Vagy bármelyik másik centrista demokrata jelöltre? És vica versa? Lehet-e Bernie Sanders az új Jeremy Corbyn, és ki lesz képes meggátolni őt ebben?

Ha az impeachment nem is bírt ártani neki, és az elmúlt évek tagadhatatlan gazdasági fellendülése is az ő malmára hajtja a vizet, a felmérések szerint Trump még mindig bukóra áll. A demokraták eszerint csak elveszíteni tudják a választást – kevéssé megnyugtató, hogy mintha ezen látszanának dolgozni.

 

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.