A szerk.

Trump visszavág

A szerk.

A múlt szerdán az Egyesült Államok szenátusa rövid úton lezárta a Trump elnök úr ellen indított jogi eljárást, az alkotmányos vádemelést (a. k. a. impeachment).

Még mielőtt igazán kibontakozhatott volna: a republikánus többség ugyanis megakadályozta azt, hogy a testület tanúkat hallgasson meg, így az egész procedúra a felsőházban villámgyorsan lezajlott. A vádat képviselő demokrata képviselők eldalolták áriáikat arról, hogy Trump igenis személyes politikai szívességekhez kötötte volna az Ukrajnának folyósítandó 400 millió dollárnyi amerikai katonai segélyt – jelesül ahhoz, hogy az ukrán főügyész vizsgálja ki, milyen disznóságokat művelt Hunter Biden, Joe Biden demokrata elnökaspiráns fia egy ukrán gázkereskedő cég igazgatósági tagjaként –, az elnök ügyvédjei pedig felelhettek nekik. Ezután, egyéb teendő tanúk híján nem lévén, a republikánus szenátorok megszavazták Trump felmentését. Trump pedig az alkalomra szervezett sajtórecitativóján, önmagához képest is ordenáré módon, és persze diadalittasan szidalmazta demokrata politikai ellenlábasait.

Azzal együtt, hogy utólag könnyű okosnak lenni (nem olyan könnyű – a szerk.), felmerül a kérdés, hogy mégis, mire számítottak a derék demokrata képviselők, amikor a Képviselőházban – ahol többségük van – az impeachment elindítása mellett döntöttek? Arra biztosan nem, hogy a – még egyszer: republikánus többségű – Szenátus meghajlik a bizonyítékok súlya alatt, és végül kétharmaddal elítéli Trumpot, aki ezután megszégyenülten elkullog. Arra talán inkább, hogy az eljárás során nyilvánosságra kerülő mocsok a novemberi elnökválasztásig, a következő hónapokban valahogy eleszi majd Trumpot, aki nem csak a vádemelés bélyegét viseli majd a homlokán, de annak az ódiumát is cipelnie kell a kampányban, hogy állami pénzen próbált magánpolitikai előnyöket vásárolni, történetesen egy másik államtól: vagyis hogy az elnök egy korrupt disznó lenne.

A vicc az, hogy ezt a tényállást – mármint hogy Trump megzsarolta Zelenszkij ukrán elnököt – tulajdonképpen még a csonka eljárás során, a képviselőházi tanúmeghallgatások révén is sikerült többé-kevésbé bebizonyítani. Még Trump ügyvédei sem azzal érveltek a Szenátusban, hogy az elnök nem blokkolta a katonai segélyt, hanem azzal, hogy ebben nincs semmi alkotmányellenes vagy büntetendő. Ja, Trump kért pár dolgot az ukrán államfőtől – és akkor mi van? Ugye, hogy semmi! És egyébként is, ki nem tesz magasról Ukrajnára? És mit keresett a kis Biden a Burisma igazgatóságában? Zöröghet-e a haraszt, ha a szél nem fújja? Minél fogva a Szenátus tulajdonképpen jóváhagyta azt, hogy Trump a törvények felett áll, és nagyjából mindent szabad neki: ha valakinek Orbán Viktor nulla forintos vagyonnyilatkozata ugrana be analógiaként arra, hogy minél grandiózusabb és észbontóbb egy orcátlanság, annál könnyebb normális ügymenetként elfogadtatni, ne próbálja a gondolatot elhessegetni magától.

Trump tehát nem pusztán megúszta az alkotmányos vádemelést, hanem gaz politikai cselvetés ártatlan célpontjának mutatva magát azonnal ellentámadásba tudott lendülni; és bónuszként az eljárás arra is alkalmat adott neki, hogy megszilárdítsa a hatalmát a Republikánus Párt fölött. Ráadásul nem ez volt a demokraták egyetlen veresége a múlt héten. Pártjuk első előválasztási fordulóját mellbevágó hatékonysággal sikerült káoszba fullasztaniuk, olyannyira, hogy még napokkal az esemény után sem lehetünk biztosak abban, ki nyert és mennyivel. Mindezt különösebb tét nélkül sikerült így intézni, hiszen épp Iowa – ahol ez a szomorú technológiai-logisztikai fiaskó történt – igen csekély számú küldöttet delegál a párt elnökjelölt-választó konvenciójára. Ha ezt elkúrtátok magatoknak, ki bízna rátok egy országot – kacagott a markába az elnök. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez a malőr lenne a kampányra forduló Demokrata Párt legnagyobb baja. Ennél aggasztóbb az, hogy az előválasztási kampányban elnökjelölt-jelöltjeik az elkerülhetetlennél mintha kissé agresszívabban támadnák egymást, arra viszont, hogy tulajdonképpen miért is akarnák meneszteni Donald Trumpot – azon kívül, hogy egy barom –, mintha nem lenne minden ízében kiérlelt, s főként nem egybehangzó válaszuk. S vajon a Sanders-féle szocialista mozgalmárok szavaznának-e az őskapitalista Michael Bloombergre, ha végül őt dobja ki a gép? Vagy bármelyik másik centrista demokrata jelöltre? És vica versa? Lehet-e Bernie Sanders az új Jeremy Corbyn, és ki lesz képes meggátolni őt ebben?

Ha az impeachment nem is bírt ártani neki, és az elmúlt évek tagadhatatlan gazdasági fellendülése is az ő malmára hajtja a vizet, a felmérések szerint Trump még mindig bukóra áll. A demokraták eszerint csak elveszíteni tudják a választást – kevéssé megnyugtató, hogy mintha ezen látszanának dolgozni.

 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.