A közönségnek ugyanis a legkisebb gondja is nagyobb most annál, hogy a magyar srác maradhat-e az Európai Néppártban. Sokkal jobban tartanak attól, hogy a nagyobbik német kormánypárt ezentúl odahaza is egy hajóban fog evezni a szélsőségesekkel. Történt ugyanis, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) egyik helyi szervezete – ha szőrmentén is, de – összeborult a szélsőjobbal.
A múlt héten harmadszorra futottak neki az októberi tartományi választáson mandátumot nyert pártok annak, hogy végre megválasszák a keletnémet Türingia miniszterelnökét. A tartományt 2014 óta a szélsőbaloldali Die Linke képviselője, Bodo Ramelow koalícióban vezette a szociáldemokratákkal és a zöldekkel. Ramelow a tartomány legnépszerűbb politikusa, a felmérések szerint a helyiek 67 százaléka vélekedik pozitívan a munkájáról. Tavaly ismét az ő pártja lett a legerősebb parlamenti erő, de a kormányalakításhoz szükséges többség már nem volt meg a baloldalon – 23 százalékot szerzett ugyanis a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD), amellyel elméletben egyik demokratikus párt sem akarna együttműködni. Bár Ramelow pragmatikus vezető, aki a szocdemektől főként elismerést, pártja balszárnyától pedig kritikát kapott, a kereszténydemokrata CDU-nak ez mit sem számít, az erősödő szélsőjobbos veszély mellett is elutasította (sőt, még mindig elutasítja) azt, hogy bármilyen módon támogassa az egykori kommunista állampárt utódjának tekintett Die Linkét.
A balhé azután robbant ki, hogy az AfD helyi szervezete a múlt heti szavazáson az utolsó pillanatban kihátrált a saját jelöltje mögül, és arra a szabaddemokrata (FDP-s) Thomas Kemmerichre szavazott, akit a CDU is támogatott – ezzel biztosítva számára az abszolút többséget. Kemmerich el is foglalta a miniszterelnöki posztot, amit liberális ujjongás és kereszténydemokrata gratulációözön követett. Pedig a háború utáni Németország legfontosabb politikai tabuja látszott megdőlni: még ha „csak” egyetlen tartományban is, de a jobbközép centrum beadta a derekát, és a szélsőjobboldallal lépett együttműködésre. A helyzetet súlyosbítja, hogy Christian Lindner FDP-elnök és Annegret Kramp-Karrenbauer CDU-elnök is tudtak az AfD tervéről. Utóbbi próbálta ugyan lebeszélni a liberális pártvezért a súlyos morális aggályokat felvető lépésről, ám kérését figyelmen kívül hagyták. Az éppen Dél-Afrikában tartózkodó Merkel kancellárnak kellett a távolból rendet tennie: rögtön lemondatta a keleti tartományokért felelős államtitkárt, aki azt megelőzően Twitteren gratulált a mérsékeltek és a szélsőjobb összeborulásához, és elérte, hogy Kemmerich csak átmenetileg vezesse a tartományt, addig, amíg a demokratikus erők meg nem egyeznek az új miniszterelnök személyéről.
A történtek után Kramp-Karrenbauer bejelentette, hogy se a kancellári székért nem indul, se pártelnök nem marad (mint mondta, egyes párttársai még nem tisztázták, milyen kapcsolatban akarnak állni az AfD-vel), Merkel pedig „a legnagyobb tisztelettel” tudomásul vette a kollegina döntését. Mindez súlyos következményeket vetít előre.
A 2015-ös menekültválság óta egyre többen támadják a pártján belül Merkelt, sokan úgy vélik, ha nem ő vezette volna 18 éven keresztül a pártot, és nem ő a kancellár az elmúlt 15 évben, akkor az AfD se lenne ma ennyire erős; és a CDU sem veszítene támogatottságából minden egyes választáson. Különösen nagy figyelem hárul a párt konzervatívabb szárnyára, az úgynevezett Érték Unióra (WerteUnion), amelyet a bírálói az „AfD segédcsapatának” tekintenek. Merkel emberének visszalépése azt is jelentheti, hogy a kancellár politikai karrierje már negyedik mandátumának lejárta előtt véget ér. Annak ellenére buktathatja meg saját pártja, hogy még mindig ő a legnépszerűbb politikus az országban – ráadásul a koalíciós partner SPD sem szeretné más kereszténydemokrata kancellár mellett folytatni a kormányzást. A kormányfőváltás tehát nagy valószínűséggel előrehozott választásokhoz vezetne.
Márpedig a Merkel utáni CDU egyetlen irányba fordulhat csak, hogy az elcsatangolt nyájat visszacsábítsa a karámba – a közép felől jobbra. Az erősen Merkel-kritikus, kőkonzervatív ügyvéd, Friedrich Merz már be is jelentkezett a versenybe. A történelmi analógiák a korral, amikor a német konzervatív jobboldal a nácik hatalomátvétele előtt kövezte ki az utat, persze nemcsak elhamarkodottak, de felelőtlenek is lennének; s az sem túl valószínű, hogy ez az új CDU épp az EPP legnagyobb otthoni sikerekkel büszkélkedő tagpártjának stratégiáját akarná másolni. De a fordulat nemcsak Németországon, hanem Európa egészén is nyomot fog hagyni.
