A szerk.

Új lap az asztalon

A szerk.

Joe Biden visszalépésével legalább kinyílt a verseny.

Hiába, hogy a rossz emlékű tévévita után számottevően nem változtak a közvélemény-kutatások, és továbbra is csak kevéssel vezetett Trump (a különféle kutatások szerint 2–6 százalékponttal), az nyilvánvalóvá vált, hogy Biden nem lesz képes fordítani az álláson – pláne nem jelentősen. Pedig arra lett volna szükség: Biden 2020-ban az összes le­adott szavazatot tekintve 4,5 százalékponttal, 7 millió szavazattal előzte meg Trumpot, de az amerikai választási rendszer aránytalanságai miatt így is a billegő államok pár tízezer szavazatán múlott a győzelme. Ha továbbra is ragaszkodik az elnök az induláshoz, a demokrata hajlandóságú, fiatalabb szavazók jelentős távolmaradása és alacsony választási részvétel mellett csúnyán kikap, és magával rántja a Demokrata Pártot is – meg ki tudja, mi mindent még.

Ez persze rohadtul méltánytalan, egyrészt azért, mert egyes híradások szerint az elnök korántsem olyan elmerozzant, mint amilyennek tűnik, másrészt mert ellenfele kognitív képességei sincsenek a topon, csak ő ügyesebben kovácsol tőkét félbehagyott, értelmetlen mondataiból, s rutinosabban rázza az öklét, harmadrészt pedig, mert Joe Biden kitűnő elnöke volt – illetve hát még most is az, egészen jövő januárig – az Egyesült Államoknak. A ciklusa elején hatékonyan és okosan birkózott meg a Covid következményeivel, s szervezte meg a védőoltások disztribúcióját – miután az elődje a lovak közé dobta a gyeplőt –; a járvány után fenyegető gazdasági katasztrófának pedig 2 billió dolláros, jól célzott állami ösztönző csomaggal vette elejét. Progresszív ipar- és szociálpolitikát vitt, és kísérletet tett a monopolista nagyvállalatok meg az államilag finanszírozott kínai ipari dömping megzabolázására is. És ha mindez innét, a VI. kerületből nézve mérsékelten tűnik is húsba vágónak – végül is az amerikaiak jólétéért aggódjon az amerikaiak anyukája –, a kaotikus afganisztáni kivonulás kudarca után az Egyesült Államok a nemzetközi politikában visszatért a demokratikus világ patrónusának szerepéhez. A Biden-kormányzat már az Ukrajna elleni agresszió előtt jól tudta, hogy mik Putyin szándékai, és jól értette azt is, hogy a Kreml nemcsak Ukrajna, de egész Európa biztonságát fenyegeti. És hibátlanul reagált: Ukrajna megsegítésével és a transzatlanti kapcsolatok újjáépítésével.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.