Ehhez képest már arról is beszél a kormány, a kis Rogán szájával kezdte, hogy a devizahiteleket forintosítani fogják, ugyancsak ősszel: ebből még mindig bármi lehet, ha a hitel felvételekor érvényes árfolyamon forintosítják, akkor a devizában hitelező bankok elképzelhetetlenül, monumentálisan nagyot buknak. Még nagyobbat, ha nemcsak az aktuális tőketartozást forintosítják, hanem a szabályt visszamenőleg is, a hitelfelvétel kezdőnapjától érvényesítik. Ha viszont a mai (vagyis valamikor ősszel érvényes) napi árfolyamon, akkor - legalábbis ezen a tételen - semennyit. Mutatjuk egy végtelenül leegyszerűsített példán. Legyen például az Ön neve - szigorúan a példa kedvéért - H. Árpád. Ön, kedves Árpád, szerdán felvesz 200 frank hitelt 160 forintos árfolyamon, és még aznap vásárol ezért a 32 ezer forintért egy száztíz négyzetméteres belvárosi luxuslakást az önkormányzattól. Másnap a frank már 240 forintba került, és annyiba kerül ma is. Ebből eddig megadott Ön 100-at, darabját 240 forinttal számolva (meg persze a kamatot, de az most nem érdekes). 100-zal még lóg Ön a banknak, ezt ugyancsak 240 forintjával törlesztgeti. Jön a kormány, és mit mond? Először is azt mondja, hogy a tőketartozás ezentúl forintban értendő: az árfolyam legyen ennyi meg ennyi. (Mondjuk 10 százalékkal kevesebb, mint a piaci - erre célozgatnak mostanában.) Aztán mondhatja azt is, hogy ne csak a fennálló tartozásra, a 100 frankra legyen ez a szabály érvényes, hanem visszamenőleg is, mind a 200-ra: a bank fizesse Önnek vissza a frankonkénti 240 és a 160 közti különbözetet az Ön által már megadott 100 frank után is.
Mi van, bankok, mit néztek ilyen hülyén? Számoljuk az egész összeget (és a kamatokat) 160 forintjával? Ezt akarjátok? Feldugjuk a kamatlábat a valagatokba?
Úgy tűnik, ezen vitatkozgatnak mostanában a bankok meg a kormány, őszre majd lesz valami. Pedig már a Kúria ítélete is, hát... Már az sem egészen érthető, hogy az egyoldalú kamatemeléseket kihányta a hóra. Bár a legkevésbé sem kézenfekvő, hogy a bank költségeinek növekedését, vagy a rossz bankolás, a nem fizető hitelek okozta veszteségeit a fizetőképes ügyfél fizesse ki, különösen hogy nem ezt ígérték neki, a bankok azért és addig emeltek egyoldalúan kamatot, mert és amíg a szabályozás és az egyes szerződések ezt megengedték nekik. A Kúria ugyanakkor meghagyta a bankoknak a lehetőséget, hogy az egyoldalú kamatemeléseket megindokolják: megfosztani valójában a kormány fosztja meg őket ettől az esélytől, amikor azt iktatja törvénybe, hogy minden kamatemelés eleve tisztességtelen, következésképp jogsértő volt, ha meg nem, azt a banknak kell peres úton bizonyítania; ráadásul milliós illetékek kifizetése után. Az pedig már felettébb furcsa volt a Kúria döntésében, hogy a bankokat eltiltotta a devizavételi és -eladási árfolyamok alkalmazásától. A bank pénzzel kereskedik: pénzt vesz és azt ad el. És mint minden kereskedő, olcsóbban vesz, mint ahogy elad. A frankalapú hitel folyósításakor frankot ad el forintért; és minthogy a törlesztéskor ugyanannyi frankot kell visszakapnia, ugyanannyi frankért törlesztéskor több forintot kér - az árrésben pedig a pénzváltáskor keletkező saját költségeit (és hasznát) érvényesíti; mely ár ráadásul benne is foglaltatott a teljes hiteldíjmutatóban. Azon biztosan lehet vitatkozni, hogy ez az árrés nem becstelenül nagy-e: de a Kúria nem ezt tette, hanem a kereskedelem eme speciális fajtáját kivonta a kereskedelemre vonatkozó általános - legalábbis a piacgazdaságban általános - közmegegyezés hatálya alól. Ráadásul visszamenőlegesen, ráadásul annak ellenére, hogy ez a fajta ármegállapítás az alkalmazása időszakában jogszerű és törvényes volt. Melyik adásvételi aktus, tranzakció, magánjogi szerződés lesz a következő?
Most nyilván illene felmondani a hosszú litániát a bankok mocsokságáról, a valóban gátlás és jó indok nélkül, sunyin emelt kamatokról, meg hogy milyen mohón dugdosták a devizahiteleket hogy is mondjuk csak, kellően előre nem látó honfitársaink zsebébe. Vagy előadni a kötelező károgást a politika meg a jegybank felelősségéről, a devizahitelek felfutását csúnyán benéző felügyelet mulasztásáról - ez is mind igaz lenne. Ugyancsak csábító tevékenység lehet a devizahiteles nehéz sorsa miatt aggódni, míg az ellenkezője - véded a geci bankokat? - a legkevésbé sem az, olyannyira, hogy egyetlen ellenzéki párt még csak nem is próbálkozott vele, más is alig. Pedig némi közgazdasági, jogi és erkölcsi racionalitás számon kérhető lenne: annál is inkább, mert a devizahiteles probléma megoldására, a veszteségek arányos és méltányos kiporciózására és a szociális katasztrófa elhárítására lett volna igazságosabb és fenntarthatóbb megoldás is.
De Orbánék nem így csinálták. A bankok összesített veszteségeit, amelyek a devizahiteleseket mentő csomag miatt keletkeznek, a portfolio.hu most alsó hangon 6-700 milliárd forintra becsüli; a határ - attól függően, hogy a csomag mely elemeit, milyen időszakra kiterjedőn és mely sorrendben látja majd jónak kodifikálni a törvényalkotó, hogy a forinthitelek és a vállalati devizahitelek is benne lesznek-e a pakkban, és ha lesz forintosítás, milyen árfolyamon lesz - a csillagos ég. Ennek a játszmának a vége ismeretlen, most nyilván azon megy a meccs, hogy a CIB, az Erste, a K&H, a Raiffeisen meg a többi anyabankja vállalja-e a tőkepótlást, és mekkora buktát akasszon a kormány a nyakába, hogy még épp vállalja, vagy hogy már ne vállalja, és kiszálljon. Ezt még nem tudjuk, mert nem tudjuk azt sem, hogy mi Orbán célja: pusztán a bankok újabb megfejése, vagy az, hogy nulla forintért a magyar állam átvehesse az üzletüket: és akkor irány a 70-es évek, az egyszintű bankrendszer és a hatósági áras bankolás. Vagy nem játszik semmire, csak a káosz vet mind nagyobb hullámokat, s ebben a hullámverésben nemcsak az olyan érvek süllyednek el, mint hogy milyen alapon kelljen a magyar adófizetők és a külföldi banki részvényesek egyelőre ismeretlen összetételű csoportjának kifizetnie más - rászorulók és rá egyáltalán nem szorulók, utóbbiak között a szabályozást megalkotó, gigantikus devizahitellel rendelkező politikusok - adósságát, de eltűnik minden jogi, alkotmányos, gazdasági és hétköznapi emberi norma is, amire működő országot lehetne alapozni.
