Facebook-követőink, illetve a hvg.hu berkeiben nagy vihart kavart a hír, miszerint a Hallgatói Hálózat pénteken többek között a Koppány Csoporttal demonstrált az elszegényedés ellen. A témával a Narancsblog is foglalkozott.
Ebben a cikkben a döntést megelőző belső viták ismeretében próbálom meg feltárni a hallgatók és a „nácik” megdöbbentőnek tűnő együttműködéséhez vezető okokat, a szerintem káros következményeket és a levonható pozitív tanulságokat. Bár elleneztem a tüntetést, T/1-ben fogok beszélni a Hallgatói Hálózatról, mivel továbbra is elkötelezett tagjának érzem magam, és saját felelősségemet sem szeretném csökkenteni az ügyben, hiszen minden lehetőségem megvolt társaim meggyőzésére, ez mégsem sikerült. Talán majd most.
| ||
Beszédkényszer
Együttműködésünkhöz a Koppány Csoporttal két olyan felismerés vezetett, mellyel nagyjából a Hallgatói Hálózat minden tagja egyet tudott érteni. Az első szerint a politikai és tudományos elit – az úgynevezett értelmiség – diskurzusai túlságosan elszakadtak a hétköznapi emberek világától, azok problémáira mérsékelten érzékenyek, önálló megszólalási kísérleteiket közönnyel és gyakran lenézéssel fogadják. Ezt elsősorban az egyetem falai között érzékeltük saját bőrünkön, hiszen magát a Hallgatói Hálózatot is sok helyütt ellenségesen fogadta az egyetemi vezetőség, a politizálás megengedhetetlen bűnével vádoltak, holott mi csak a hallgatókat és a felsőoktatást érintő problémákat próbáltuk megvitatni. Ebből kikövetkeztethető, hogy a szélesebb társadalmat érintő, aktuális kérdések tárgyalása mennyire elterjedt az egyetemeken – gyakorlatilag semennyire. A politika szitokszóvá züllesztésében mutatott igyekezetével, és a bárminemű pártpolitikai relevanciával bíró kérdések – tehát gyakorlatilag valamennyi közéleti téma – napirendre vételének minimum implicit tiltásával a felsőoktatás irányítói hozzájárultak az egyetemek és a társadalom végletes elszakadásához. Amikor a dékánok feltett szándéka, hogy egyetemi rendezvényekre csak diákigazolvánnyal lehessen belépni, ahol pedig pénz van rá, ott működik is a kártyás beléptető rendszer, a felsőoktatási elefántcsonttorony felhúzása felé haladunk. Nem véletlen, hogy össztársadalmi felháborodást legalábbis nem okozott Orbánék felsőoktatás- és értelmiségellenes retorikája.
A másik felismerés Magyarország politikai megosztottságának tarthatatlansága és a pártokkal szembeni bizalomvesztés volt. Nekem is 2006 ősze volt az első igazi politikai élményem, a nálam 2-3 évvel fiatalabbaknak pedig nem is csak politikai, hanem általában emberi eszmélődésük esett erre a csodás időszakra. Képzeljék el a kedves olvasók, milyen lehet az, ha az ember élőben csak 2006 és 2013 között találkozik politikával! Ehhez adjuk még hozzá, hogy a civil szféra és a politikai pártok viszonya látványosan nem olyan, hogy a civil szervezet elmondja érveit, a politikai párt meg ezekre kíváncsi. Éppen ellenkezőleg, bármelyik párttal is állsz szóba, a nyilvánosság azt egyből lepaktálásnak veszi, ráadásul nem is alaptalanul, hiszen a párt valóban nem az ötleteidet, hanem a szavazatokban is mérhető népszerűségedet akarja (novemberben minket is megkeresett az Együtt 2014, hogy meghallgassa oktatáspolitikai alapelveinket, aztán rövid úton kiderült, hogy az együttműködési szerződés aláírását vagy egyszerűen a csatlakozást sem tartanák ördögtől valónak). Mindez – és persze az, hogy a megosztottság valóban barátságokat és családokat tudott tönkretenni – értelemszerűen vezetett arra a következtetésre, hogy a politikusok helyett érdemes a civilek, leginkább a korábban ellentétes nézeteket is valló civilek felé nyitni.
E két érthető és helyeselhető felismerésből vontunk le rossz, de legalábbis túlzó következtetéseket. Abból ugyanis, hogy az elit – akikre gyakran Körúton belüli liberális értelmiségként utalunk, számomra egyébként felfoghatatlan módon – és az emberek túlságosan elszakadtak egymástól, azt szűrtük le, hogy minden, amit az emberekkel csinálunk, az jó, és minden, amit az elittel csinálunk, az rossz. Azok a kérdések, melyek az embereket érdeklik – például devizahitelezés – támogatandók, azok az ügyek viszont, melyek az elitet érdeklik – például a Budapest Pride – nem támogatandók, hisz az embereket nem érdeklik, s eltávolítanak minket egymástól. Minderre még ráöntöttünk egy összeesküvéselmélet-szerű mázt arról, hogy a politikusok és értelmiségiek valahogyan szövetkeztek egymással, és a rendszerváltás óta tudatosan, de mindenesetre saját önös érdekeiket követve tartják szegénységben, elnyomás alatt az embereket (ja, és majd elfelejtettem, ebben valamiért a média is partnerük).
Ezzel összefügg a második téves következtetés, mely szerint nem is akárhogyan nyomják el az embereket, hanem bizony mesterségesen ásott ideológiai árkok vagy hasonlóan aljas szándékból emelt szekértáborok segítségével. Talán nem csak én látom bele ebbe a gondolatkörbe marxista gyökereit, hiszen itt is arról van szó, hogy két – alapvetően gazdasági alapon meghatározott – csoport áll szemben egymással, akik közül a hatalmasabbik ezt a fajta gazdasági elnyomást azzal leplezi és tartja fenn, hogy magán az elnyomott csoporton belül szít ellenségeskedést az ideológiai felépítményen keresztül, mely ugyebár nem valódi, csak a hamis tudat következménye. A megoldás is hasonló: az embereknek politikai nézeteiktől függetlenül együtt kell működniük az „ügyek” megoldásában, így előbb-utóbb eltörölhetik/leválthatják/meghátrálásra kényszeríthetik az elitet, és hát, hogy mi jön azután, az nekem már Marxnál sem volt teljesen tiszta, most meg még kevésbé az.
Tettvágy
Így történhetett, hogy nagy együttműködési lázunkban, az ideológiai árkok betemetésének mámorában szinte teljesen megfeledkeztünk a tartalmi kérdésekről, és egy olyan tüntetésen vettünk részt, ahol a felszólalók bankárok bebörtönzéséről és kiutasításáról beszéltek, és a jövőbeni erőszak lehetőségétől sem zárkóztak el. Mindezt nagyjából előre lehetett látni, minket mégsem zavart, mert önértékként állítottuk be a kitörést a belvárosi liberális körből.
Nem nehéz leleplezni a pénteki tüntetéshez vezető érvelés logikai buktatóit. A megosztottság meghaladásáról beszél, miközben maga is újabb megosztottságot teremt (elit vs. emberek), az ideológia végéről beszél, miközben az elit romlottságáról állít fel újabb ideológiát. A megosztottsággal ráadásul nem az a baj, hogy ideológiák vagy politikai elvek szerint szerveződik. Éppen ellenkezőleg, az a gond vele, hogy inkább pártlogók fakasztotta érzelmi kötődések révén jön létre, és legtöbbször nélkülözi a reflexió vagy mindközönségesen a gondolkodás legkisebb látszatát is.
Ahol egy népszavazáson(!) a pártok hatalmas IGEN-ekkel és NEM-ekkel tudják befolyásolni a választópolgárokat, ahol a pártok deklaráltan alárendelik elveiket a politikai kommunikációs stratégiáknak, ott talán szerencsésebb az elvek és ideológiák hiányát, mint azok túlzott érvényesülését kritikaként felróni. Egy civil szervezetnek – mely nem számítván szavazatokra, relatíve jobban tudja magát függetleníteni a politikai kommunikáció kívánalmaitól – éppen az lenne a feladata, hogy világosan megfogalmazott politikai elveit ha nem is mereven, de konzekvensen és hibás kompromisszumoktól mentesen képviselje, és csak azért ne tüntessen együtt nehezen vállalható elveket valló szervezetekkel, mert az az embereknek esetleg tetszeni fog, az értelmiség meg kiakad rajta. Bár kétségkívül vicces, de az sem legitimálja az effajta együttműködést, hogy a kormánypárti médiamunkásoknak látható fejtörést és kellemetlen perceket okoz.
Szeretném a pozitív tanulságokkal zárni. Mivel a két kiinduló felismerés helyes, a továbbiakban is fontosnak tartom, hogy kinyissuk az egyetemet minél szélesebb társadalmi rétegek problémái előtt, mint ahogy fontosnak tartom azt is, hogy ne politikai reflexeinkre, hanem józan eszünkre hallgassunk akkor, amikor a más véleményűekkel lépünk párbeszédre. A pénteki tüntetés sajnos nem ebbe az irányba mutat.
A szerző a Hallgatói Hálózat tagja, a cikkben kizárólag saját véleménye jelenik meg.
