Magyar Narancs: Mennyiben hozott változást a második Orbán-kormány a magyar-orosz kapcsolatokban?
Deák András: Kommunikációs téren mindenképp jelentős volt az elmozdulás. A szocialista kormányok alatt következetesen vitt konzervatív oroszellenes retorikát 2009-ben - a nyilvánvaló kormányváltás közeledtével - a Fidesz leállította. E fordulat első stációja Orbán Viktor szentpétervári útja volt 2009 novemberében, amikor a Fidesz elnöke elfogadta Borisz Grizlov, az állami duma, illetve az Egységes Oroszország Legfelsőbb Tanácsa elnökének meghívását a hatalmon lévő párt kongresszusára. Ekkor sor került egy rövid találkozásra is Orbán és az akkor még miniszterelnök Vlagyimir Putyin között. Azóta a Fidesz nem kritizálja az orosz felet, sőt. A kormányra kerülést követően az orosz reláció újragondolása is része lett a "keleti nyitás politikájának". Noha a magyar kormány közeledési szándéka mind politikai, mind külgazdasági terepen egyértelmű, e kísérleteknek kézzelfogható eredménye egyelőre nincs.
MN: A szándék viszont rendületlen. Idén márciusban például Áder János a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést adományozta Oroszország egykori miniszterelnökének, a Gazprom igazgatósági tanácsa jelenlegi elnökének, Viktor Zubkovnak.
DA: Több olyan ügy van, amiben Oroszország viszonylag csekély áldozat árán sokat segíthetne Magyarországnak. A két országot ma két opportunista vezető vezeti, és közöttük aligha nagy külpolitikai stratégiákról vagy ideológiai egyezésről, inkább pénzről és üzletről esik szó. Már a Bajnai-kormány közel jutott egy megállapodáshoz a Mol-csomaggal kapcsolatban. Sőt később volt olyan hír, miszerint az üzlet részletei már a kormányváltás előtt tisztázódtak, és az egyezség csak azért csúszott 2010 utánra, mert Orbánék maguk szerették volna megkötni az alkut. Akárhogy is volt, 2011 tavaszán sikeres kezdő fejezetnek látszott, amikor Magyarország 1,88 milliárd euró fejében visszavásárolta Oroszországtól az olajipari cég 21,2 százalékos tulajdonrészét. A kormány e tárgyalás "sikerén" felbuzdulva gondolhatta, hogy a számára fontos egyéb stratégiai ügyekben is előre tud lépni. Ilyen volt például, hogy lehet-e esetleg javítani a Gazprommal kötött élő szerződés kondícióin, vagy hogy meg lehet-e győzni Oroszországot arról, támogassa valamilyen formában egy új paksi atomerőmű felépítését. Ma már nyilván azt sem bánnánk, ha az orosz állami pénzintézet, a Vnyesekonombank (VEB) nem csinálna nagy ügyet abból, hogy egy csomó hitele, illetve 5 százaléknyi részesedése is bennragadt a csődbe ment Malévban. Volna mit kérnünk az oroszoktól.
MN: Nyilván nehéz úgy érvényesülni egy ilyen viszonyban, ha az egyik fél nem nagyon tud felajánlani semmit.
DA: A probléma a kezdettől az, hogy nem volt a kezünkben semmi. Volt más nehézség is. Én például nem vagyok biztos benne, hogy - akár egy esetleges orosz nukleáris beruházás, akár a Gazprom-szerződés újratárgyalásának a kérdésében - a két félnek ugyanaz volt a percepciója. Lehet, hogy a magyar kormányfő szerint Moszkva értékeli, ha Magyarország "hajlandó" átengedni az országon az Oroszország és az Európai Unió országait összekötő - elvileg 2015-ig kiépítendő - gázvezetékrendszert. Ám az orosz vezetés erre inkább mint természetes vállalásra tekint, semmint stratégiai engedményre. Gondot jelenthet az is, hogy nem minden kérdésben a nagypolitika szava dönt - sőt, olykor az sem egyértelmű, kivel kell asztalhoz ülni. A Mol-csomag esetében például arra derült fény, hogy a végső szót nem is annyira Putyin, hanem Vlagyimir Bogdanov orosz olajmágnás, illetve a Molban érdekelt orosz üzleti körök mondták ki. Jól kerestek ezen az egyezségen, de orosz részről az ügylet ezzel le is zárult, vagyis hiába várta bárki is ettől a politikai kapcsolatok látványos élénkülését. Némileg hasonló a helyzet a Dunaferr esetében: itt az ukrán anyacég több mint ötven százalékát 2010-ben vette meg az orosz állami VEB, de például az ukrán menedzsmenthez nem nyúlt hozzá, ami legalábbis furcsa. Éppen ezért máig nem világos, hogy az oroszokkal vagy az ukránokkal kell-e ezt a játszmát lejátszania a magyar kormánynak. Hovatovább még az sem tiszta, hogy ha az oroszokkal, akkor mely gazdasági érdekcsoportokon keresztül lehet elérni a célt.
MN: A magyar export szempontjából mennyire fontosak az orosz külgazdasági kapcsolatok?
DA: A célországok összehasonlításában az orosz piac nagyon jelentős - ez az unión kívül eső legnagyobb felvevőpiaca a magyar külgazdaságnak. Így is alig több mint a teljes export 3 százaléka irányul ide, noha az orosz piacot már vagy húsz éve "nyitjuk". A problémát - mint az összes többi keleti relációnál is - az adja, hogy ezen a vonalon is alapvetően a multinacionális cégek dominálnak. Az tehát, hogy mi mennyit exportálunk Oroszországba, alapvetően versenyképességi kérdés. A Magyarországon megtermelt áruk úti céljáról nem a mindenkori kormányfők kabinetirodájában, hanem a Nokia, az Audi meg a Mercedes központjaiban döntenek: abba a politikának beleszólása nincs. Az Oroszországba irányuló külkereskedelmi forgalomnak mindössze 20-30 százaléka nem ilyen, ez pedig orosz szempontból már jelentéktelen, nem lehet politikai szintre vinni. Az orosz piacnak további jelentőséget ad, hogy ide ruháztak be a nagyobb magyar cégek, a Mol, az OTP és a Richter. Ezekben az eredményekben azonban csak korlátozott szerepe volt a kormánynak, és kétséges, hogy ez javulni fog-e.
MN: Diplomáciailag mekkora jelentősége van annak, hogy épp milyen politikai-üzleti kapcsolatot ápolunk Oroszországgal? Mekkora nemzetközi figyelem követi ezt?
DA: Az Egyesült Államokhoz való viszonyban az általános külpolitikai támogatás mellett és a "hány katonát küldünk és hova?" kérdésén túl az oroszokhoz való viszony még mindig fontos indikátor. Az unióban, illetve a visegrádi együttműködésben is orientációs pont, hogy ki mit gondol az oroszokról, és milyen viszonyt ápol velük. Ez a viszony egyfajta barométere a kelet-közép-európai külpolitikának - tehát csak nagyon alapos indokkal, óvatosan érdemes túlságosan elmenni az orosz relációban, mert annak "külpolitikai költsége" magas, sok kárt lehet okozni a többi nemzetközi kapcsolatban. Érzékeny a terület, és a mindenkori gazdasági érdekeket igyekszik is a legtöbb főváros valamiképp palástolni.
MN: Van jelentősége annak, hogy a magyar fél az orosz kapcsolatokat már nem külügyminisztériumi, hanem miniszterelnökségi szintről irányítja? Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági államtitkár gyakorlatilag egészében átvette ezt a területet Martonyi János külügyminisztertől.
DA: Egyfelől ez egy pozitív jelzés arra, hogy a kormányfő fontosnak tartja ezt a relációt. Másfelől kényszer, mivel a Fidesz húsz évig elhanyagolta az orosz kapcsolatokat. Csak fentről lefelé lehet építkezni, mert gyenge a talapzat, az alsó és középszinteken nincs hova bekötni a magyar szereplőket - ami az esetek jelentős részében leértékeli a legfelsőbb szinten megkötött alkuk értékét is. Nemcsak hogy nincs, aki orosz oldalon kijárja az ügyünket, de olyan sincs, akinek érdekében állna a végrehajtásuk. Túldimenzionáljuk, hogy mennyi mindent tud elintézni egy Putyinnal kötött alku, és alulbecsüljük, hogy mi mindent el lehet szabotálni az alsóbb szinteken. Rengeteg olyan történet ismert, ami azt mutatja, hogy még az orosz elnökkel kötött egyezségek sem jelentenek feltétlen üzleti garanciát. Egy nagy stratégiai döntés megvalósításához teljes szintű kapcsolatrendszer szükséges. Ezek a kapcsok ma gyengék. A hatalmas energetikai konszernek és állami vállalatok különböző oligarchák vagy állami vezetők fennhatósága alá tartoznak, és ezeken a szinteken még Putyinnak is egyensúlyoznia kell, nem szívesen vállal ezekkel a körökkel felesleges konfliktusokat. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a túlzott centralizáció hosszabb távon segíti a kapcsolatok épülését.
MN: Magyarország számára ebben a kapcsolatban a legfontosabb stratégiai kérdés nyilván a Gazpromhoz fűződő viszony és a hosszú távú gázszerződés.
DA: Az energetika alapjaiban különbözteti meg az orosz viszonyt minden más keleti országhoz fűződő üzleti kapcsolattól. Nem véletlenül szokás mondani, hogy ez a legfontosabb magánjogi szerződése Magyarországnak. A gázszámla egymagában 2,5 százalékát teszi ki a magyar GDP-nek, amit ráadásul hosszú távú szerződések rögzítenek. Méreteiben egy ilyen, Oroszországgal kötött tízéves gázimportszerződés főösszege nagyjából megfelel egy IMF-kölcsön nagyságrendjének. Nem érthetetlen tehát a magyar igyekezet: ha ennél az asztalnál akár csak tized százalékokat sikerül lealkudni, azt már megérzi a magyar nemzetgazdaság, az komoly haszon.
MN: Mennyiben teremt más helyzetet, hogy Magyarország megvásárolta az E.ON Földgáz Trade Zrt.-t, és ezáltal maga tárgyalhat Moszkvával a gázszerződés részleteiről?
DA: A gázszerződést 2015-ben újra lehet tárgyalni, de ez is csak egy lehetőség. Nincs tehát kényszer. Ebben a 20 éves szerződésben ugyanis meghatároztak egy eddig le nem hívott volument is, ami akár az évtized végéig is elég lehet. Ha a felek elégedettek, akkor a kontraktus minden további nélkül él tovább a jelenlegi kondíciók szerint. A kérdés az, hogy vajon mit hagyott hátra az E.ON az MVM-nek, és akarjuk-e, egyáltalán van-e jogi alap arra, hogy ezen változtassunk. A tárgyalási pozíció azért változott. Míg az E.ON évi 20 milliárd köbméteres portfólióval rendelkezik a Gazprom felé, addig Magyarország úgy 5-6 milliárddal. Ebből adódóan az E.ON számára nagyobb a mozgástér, hogy adott esetben megváltoztassa, újratárgyalja a szerződése feltételeit. Az E.ON tud behozni gázt Németországba Norvégiából, de akár Hollandiából is, így izmozhat a Gazprommal azon, hogy mennyit hajlandó fizetni a nyersanyagért. Az MVM nyilván nincs hasonló helyzetben. Más kérdés, hogy az E.ON a Gazpromnál kialkudott kedvezményeit nem nagyon hozta be Magyarországra: Németországgal ellentétben ez ugyanis nem versenypiac, itt javarészt orosz betáplálás van, amit így is, úgy is meg kell vennünk. Összességében még így is olcsóbban jutottunk eddig gázhoz, mint például a lengyelek vagy a bolgárok. A kérdés most az, hogy az MVM mekkora alkuerővel rendelkezik.
MN: Bevonható-e a Déli Áramlatot érintő tárgyalási folyamat ebbe az üzletbe?
DA: Kismértékben igen, mert a két ügyletet ugyanazzal a szereplővel, a Gazprommal kötjük. Valódi "zsarolási potenciálunk" persze nincs, mert az nyilván nem opció, hogy nem engedjük keresztül a gázvezetéket. De azért itt lehet játszani: a bolgárok például - igaz, nagyon magas árakból, de - 20 százalékos engedményt kaptak, és sokkal rugalmasabb szerződést tudtak kötni a Déli Áramlatról zajlott eredményes tárgyalások után. Érzékelni kell viszont azt is, hogy nagyságrendbeli különbségekről van szó: míg a Déli Áramlat Magyarországra eső szakaszának főértéke hivatalosan 600 millió euró körül mozog, addig a tíz évre szóló gázszerződés durván 20-25 milliárd dollárba kerül. A Déli Áramlat körül ráadásul továbbra is nagy a bizonytalanság, épp ezért egyelőre a magyar kabinetnek nincs is nagyon mit felajánlania.
MN: Az E.ON Trade megvásárlásával az MVM lett az orosz üzleti kapcsolatok centruma: már nemcsak az esetleges paksi bővítés, de a gázszerződés is az MVM hatásköréhez tartozik. Van ennek jelentősége? Van esély arra, hogy "csomagban" tárgyaljuk ezeket a stratégiai ügyeket?
DA: 2010-ben nagyon divatos gondolat volt, hogy csomagban tárgyalunk az oroszokkal egy sor kérdést, csak hát az a probléma, hogy nem tudunk mit felajánlani. Jelen pillanatban sem a magyar költségvetésnek, sem az MVM-nek nincs se kapacitása, se pénze arra, hogy atomerőművet építsen. Egyetlen olyan nukleáris beszállító van a piacon, aki hajlandó egy komplett atomerőművet meghitelezni. Ez nem a francia Areva, nem is a japán-amerikai Westinghouse, hanem történetesen az orosz állami atomenergiai konszern, a Roszatom. 5-6 milliárd dollárról beszélünk. Ez persze lehet az oroszoknak üzlet, mert ők nyilván csak úgy adnának erre hitelt, ha tőlük rendeljük meg az erőművet. Külföldön a Roszatom eddig nagyjából tíz nukleáris blokkot adott el, és igaz: az oroszok szeretnek ilyen erőműveket építeni. De mindezt ajánlatként, lehetőségként megfogalmazni az oroszok irányába - azért az erős túlzás. Akárhogy nézzük, a helyzet az, hogy mi kérünk pénzt tőlük, ők pedig nem érdekeltek abban, hogy ezt összemossák a többi üggyel. Az oroszok ráadásul pontosan tudják, hogy ha mi bővíteni akarjuk Paksot, azt csak velük tudjuk megcsináltatni.
MN: Mekkora jelentősége lehet a viszony alakulásában annak, hogy a Malév csődjével bennragadt egy csomó orosz állami pénz is? Mekkora összegről van szó egyáltalán?
DA: Oroszország jelentős hitelt adott a Malévnek, ami a cég bedőlése miatt kifizetetlen maradt. Ez hozzávetőleg egy 120 millió euró körüli hitelösszeg volt, de a VEB tulajdonosként, 5 százalékos részvényesként is benne volt a magyar légitársaságban. Nekünk ez nagy összeg, a VEB számára kevésbé. Jó politikai viszony esetében ezt az esetet könnyen rendezni lehet, ha viszont az oroszok épp keménykedni akarnak, bármikor elővehetik ezt a témát.
MN: Várható előrelépés a közeljövőben valamelyik stratégiai ügyben?
DA: Magyar részről mézesmadzag nincs, furkósbot pedig sosem volt. Mint arról szó volt, nem tudunk mit felajánlani, és nincsenek meg a megfelelő kapcsolataink. Innen kezdve a legvalószínűbb az, amit látunk is: hogy nem haladnak előre az ügyek. Amikor visszaadtuk a baltás gyilkost az azerieknek, akkor is azt hittük, hogy az azeriekkel lesz "valami", aztán mégsem történt semmi látható. Márpedig nemzetgazdasági szinten ami nem látható, az nem is nagyon létezik.
