Magyar Narancs: Eredeti terve szerint már tíz évvel ezelőtt, 80 éves korában be akarta zárni az alapítványait. Miért változtatta meg az elképzeléseit?
Soros György: Minden intézmény, beleértve a filantróp alapítványokat is, egy idő után bürokratikussá, nehézkessé válik, legfontosabb célja önmaga fenntartása lesz. El akartam kerülni, hogy az alapítványaimmal is ez történjék. De olyan sok nagyszerű, önfeláldozó embert ismertem meg az évek során, olyan sok fontos szervezetet sikerült életre kelteni a környezetvédelemben, a kisebbségek védelmében, a korrupció elleni küzdelemben, és olyan sok új probléma keletkezik mindennap, hogy beláttam: nem lehetek olyan önző, hogy csak addig támogassam az alapítványokat, amíg én is részt tudok venni a munkában.
MN: Körülnézve a világban, nem csalódott eddigi munkájának eredményében, a nyílt társadalom eszméjében?
SGY: Nem érzek csalódottságot. Amikor 1989-ben megdőlt a kommunista uralom – és ebben az alapítványaim és az általam támogatott ellenzéki értelmiségiek is fontos szerepet játszottak –, tudtam, hogy a történelem nem ért véget. 1989 nyarán, a dubrovniki Interuniversity Centerben tartott előadásomban a nacionalizmust neveztem meg a kommunizmus bukása utáni egyik legnagyobb veszélynek. Ezért is hoztam létre a Közép-európai Egyetemet, hogy mindig legyenek olyan tanult emberek, akik a konfliktusok idején is szót értenek egymással. Így történt ez nem sokkal a CEU megalakulása után, amikor a balkáni háborúk idején a szerb, horvát és bosnyák diákok úgy tettek, mintha nem értenék egymás nyelvét – de angolul folytattak egymással vitát. Nem értettek egyet, de szóba álltak egymással, igyekeztek meggyőzni a társaikat, miközben a kormányaik ölték őket.
A nyílt társadalom nem csak és nem is elsősorban nyitott határokat jelent, annak ellenére, hogy 1989 előtt a kelet-európaiak egyik legfőbb vágya a nyitott határ, a vasfüggöny lebontása volt. A nyílt társadalom – már Karl Popper számára is – elsősorban a gondolkodás nyitottságát jelenti, a dogmák elutasítását, annak belátását, hogy másoknak is lehet igazuk, mi pedig sokszor tévedhetünk. Saját meggyőződésünket is kellő kritikával kell kezelnünk. A tőzsde is megtanított arra, hogy a legsikeresebb ember is tévedhet nagyot. A nyílt társadalom ellentéte a provincializmus, a dogmatizmus, az elbizakodottság. Aki dogmatikus, aki a tények ellenére is azt teszi, amit jónak lát, az nem tűri az ellentétes véleményt, semmibe veszi a másik embert.
MN: Hogyan érintette a CEU elüldözése Budapestről?
SGY: Természetesen rosszul, de tudtam, ahogyan ma már mindenki számára világos ez Magyarországon, hogy ez nem a személyemnek szól. A CEU elüldözése az első lépése volt az akadémiai szabadság megfojtásának Magyarországon, amit azután az Akadémia tönkretétele követett, az egyetemek úgynevezett privatizációja, az egyetemi autonómia elvétele. Ma már senki sem gondolhatja Magyarországon, hogy ami a CEU-val történt, az valamiféle adminisztrációs vita volt; a kormány az akadémiai, azaz a tudományos szabadságot akarta betiltani. Mintha azt akarná elérni, hogy a Nap forogjon a Föld körül.
MN: Nemcsak a CEU-nak kellett távoznia Magyarországról, de az alapítványának budapesti irodája is erre kényszerült. Mit gondol, mi lehetett ennek a valódi oka?
SGY: Az önkény nem tűri a kritikai gondolkodást, retteg attól, hogy a társadalomban vannak olyan intézmények, amelyek feladatuknak tekintik a mindenkori hatalom ellenőrzését. A jogvédő szervezetek az állampolgárok jogait védik a hatalommal szemben, bár ez mindig egyenlőtlen helyzet, hiszen a politikai hatalom kezében vannak az erőszak szervei, a rendőrség, a katonaság. A társadalmat tisztességes rendszerekben csak a jog védi, ezért kell folyamatosan harcolni azért, hogy a jog egyenlő védelmet nyújtson minden állampolgárnak.
Amikor elüldözte az alapítványt és az egyetemet, Orbán nem tett mást, csak Lukasenko példáját követte: először Fehéroroszországban tiltották be az alapítványt, és Lukasenko volt az, aki elüldözte a European Humanities Universityt Minszkből. Úgy tűnik, Orbán Lukasenko legjobb tanítványa.
MN: Orbán azt mondta, hogy személyesen tapasztalta meg, hogy Soros György háromszor akarta kifosztani Magyarországot: 1989-ben, amikor fel akarta vásárolni a magyar államadósságot, amikor meg akarta venni az OTP részvényeit, majd amikor a pénzügyi válság idején a forint ellen spekulált.
SGY: Ez a jereváni rádió esete. Ugyanis 1989-ben ennek épp a fordítottjáról volt szó: nem fosztogattak, hanem osztogattak. 1989-ben – és ez ellenőrizhető a korabeli tudósításokból – azt javasoltam, hogy a nyugati kormányok engedjék el Magyarország államadósságát. Egy 1989-es potsdami konferencián, ahol a kelet-európai államok támogatásáról volt szó, javasoltam egy új kelet-európai Marshall-segélyt. Ekkor szó szerint kinevettek. Elég kellemetlen élmény volt.
1994-ben javasoltam a Horn-kormánynak, hogy megvenném az OTP bank részvényeinek egy részét, hogy abból hozzak létre alaptőkét a magyarországi alapítványom számára. A részvénycsomag, a pénz Magyarországon maradt volna. A Horn-kormány akkor olyan irreálisan magas árat szabott, hogy elálltam a vásárlástól. Így sikerült az OTP-t Csányi Sándor és a külföldi, köztük orosz befektetők kezére juttatni.
A pénzügyi válság idején, 2008-ban én nem foglalkoztam magyarországi üzletekkel. A befektető cégem, a Soros Fund Management egyik alkalmazottja Londonban a forint gyengüléséből akart nyereséget csinálni. Nekem abban az időben már nem volt tudomásom a cég napi tőzsdei tevékenységéről, ennek ellenére mint a cég alapítója személyes felelősséget vállaltam ezért a pénzügyi műveletért. Ahogyan akkor nyilatkoztam is, bántott ez a tranzakció; én igyekeztem elválasztani a befektetéseimet és az alapítványok tevékenységét. A magyarországi eset után új szabályokat vezettek be a cégnél; ezután szigorúbb előírások szabályozzák a befektetéseket és a pénzügyi műveleteket.
MN: A világjárvány okozta új helyzetben hogyan látja az Európai Unió szerepét?
SGY: Az EU nagyot változott a járvány hatására. Először fordul elő, hogy az unió közösen vesz fel hitelt. Az unió komoly pénzeszközökkel támogatta a tagállamokat a járvány elleni küzdelemben, és fontos segítséget nyújt a gazdasági gondok enyhítésére is. Ennek ellenére komolyan aggódom az Európai Unió jövőjéért, úgy látom, hogy még így sem lesz elég pénz arra, hogy az ikerválságot, azaz a világjárványt és a klímaváltozást megfelelő módon kezelni lehessen.
MN: Sokszor elmondta, hogy az édesapjának a helytállása 1944-ben nagy hatással volt az ön személyiségére, gondolkodására. Hogyan birkóztak meg a háború után azzal a tudattal, hogy ebben az országban el akarták pusztítani önöket, kizárólag a származásuk miatt?
SGY: 1944 októberében, amikor zsidók már nem vehettek cigarettát, elkísértem az apámat trafikokba cigarettát vásárolni. Mi akkor az apám által gyártott hamis keresztény iratokkal éltünk, ő Kozma Lajossal, a híres építésszel húzta meg magát egy szűk szobában. Amikor kijöttünk a trafikból, apám szétosztotta a sárga csillagot viselő emberek között a hamis papírokkal vásárolt cigarettát. Megkérdeztem tőle, miért tette ezt a nagy veszéllyel megvett cigarettával, és ő úgy válaszolt: azt akarja, lássák a zsidók, hogy a keresztények között is vannak jó emberek.
MN: Nem érzi úgy, hogy 1947 után most újból emigrációba kényszerült? Nem gondolja-e, hogy a magyar történelem ismétli önmagát? És azoknak, akik segíteni próbálnak az országon, mint Széchenyi, végül az emigráció lesz a sorsuk?
SGY: Nem érzem így. 1947-ben a saját döntésem volt, hogy a kommunista rendszer elől külföldre mentem. Azután a nyolcvanas évek közepén éppen jó időben tértem vissza az alapítványommal, hogy hozzájáruljak egy igazságtalan, embertelen rendszer megdöntéséhez. Nekem Széchenyinél szerencsésebb sors jutott: bár az egyetemet Bécsbe üldözték, ahol a Steinhof, az egykori elmegyógyintézet területén építünk új kampuszt, nekem nem kell egy bécsi elmegyógyintézetben tépelődnöm a múltról, arról, hogy mit és hogyan rontottunk el. Engem a jövő foglalkoztat, azért dolgozom.
