Tóth Krisztina, Darvasi László és Spiró György a Ruttkai Éva parkban, a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) rendezvényén gyűltek ma délelőtt össze, hogy „irodalomórát tartsanak”. Zajlott is nagyban az élet: volt, aki pokrócot hozott, a szakszervezet tagjai pogácsával kínálták az érkezőket, s bár a székeket jórészt nyugdíjasok foglalták el, jöttek középiskolások is.
| ||
A PSZ és a Láng Téka meghívták Tóth Krisztinát, Darvasi Lászlót, Spiró Györgyöt, Péterfy Gergelyt és Grecsó Krisztiánt, az osztályfőnök szerepét pedig Váradi Júlia látta el. Sajna Péterfy és Grecsó Váradi Júlia szerint igazoltan távol maradtak.
A beszélgetés elején Darvasi László elmesélte, hogy ő az olvasás szeretetét otthonról hozta, de az iskolában nem volt soha ötös irodalomból, és „csak módjával” szeretett tanulni. Noha a fiát már úgy próbálta rávenni az olvasásra, hogy megígérte,
10 ezer forintot fizet egy-egy elolvasott könyv után.
Egy probléma volt: a fia mindig előre elkérte a pénzt.
Tóth Krisztinát a Tonio Kröger fogta meg, azt olvasván érezte ugyanis először, hogy az irodalom róla szól, és nincs egyedül a világban. Persze az is furcsa volt neki, hogy amikor az Antigoné volt a kötelező olvasmány, a lányvécében mindenki arról beszélt, hogy ez mennyire rossz, ő azonban élvezte a drámát. De az igazi változást az egyetem hozta el, ahol Lator László műfordító szemináriumait soha nem hagyta ki. Ha valaki azt mondta egy fordítással kapcsolatban Latornak, hogy ez lehetetlen, akkor ő így felelt: „15 percet kell vele pöcsölni.”
Spiró György nem meglepő módon Bada tanár úrról beszélt, akinek megírta már a történetét, de most azt is elmondta, hogy milyen számonkérés volt nála. Nyárra feladta a legvastagabb olvasmányokat, év közben pedig ki is kérdezte azokat, méghozzá úgy, hogy a legapróbb részlet is érdekelte, és ha valaki nem tudta a választ, másnap megkérdezte tőle ugyanazt.
| ||
A beszélgetésbe, ha nehezen is, de
végül csak bekapcsolódott a közönség,
Váradi Júlia kérdésére, miszerint jó módszer-e a verselemzés a tanításhoz, lendültek magasba a kezek. A memoriterek hasznosságáról már nem voltak ennyire meggyőződve az emberek. Így volt ezzel egy kilencvenéves hölgy is, aki olyan összeszedetten és szépen beszélt az irodalomról, hogy nem lehetett nem csodálni. Azt mondta, hogy a memoritereknek nincs értelme, ő soha nem magolt be egyetlen művet sem, a legtöbbet mégis az irodalomtól kapta. Szerinte „a verset nem tanulni kell, hanem olvasni és ízlelgetni”.
| ||
Aztán előkerült az is, hogy „a klasszikusokat vagy a kortárs műveket kell-e tanítani”, és jó volt látni, ahogy
egy vasárnap délelőtt arról szavaznak emberek egy parkban,
hogy igenis több kortárs művel kellene foglalkozni az iskolákban.
| ||
Spiró szerint egyébként az a probléma, hogy a magyarórák nem az irodalomról szólnak, hanem irodalomelméletről és -történetről, ami igazából senkit nem érdekel.
Pedagógusnapi nosztalgiázásra tökéletes volt az amúgy kicsit rövidke rendezvény; amikor a végén Váradi Júlia megkérdezte, mi legyen a záróakkord, a parkban üldögélők jelezték: azt szeretnék, ha az írók a saját műveikből olvasnának fel. S lőn.
