Interjú

"A mocsárvilág perspektívája"

Romhányi Balázs közgazdász, költségvetési szakértő

Belpol

Az Országgyűlés már csócsálja a 2014-es költségvetési törvényt, a kormány pedig hangos gazdasági sikerpropagandába kezdett. A Költségvetési Felelősségi Intézet vezetője nem osztozik a jókedvben. Magasan ragadó adósságrátát, gyenge növekedési kilátásokat, az átgondolt költségvetési változtatásokra képtelen kormányzatot lát, ha az Orbán-éra gazdaságpolitikájáról von mérleget.

Magyar Narancs: A portfolio.hu-n megjelenő, a rossz magyar költségvetési rendszerrel foglalkozó cikksorozata első részében úgy fogalmazott, hogy a 2011-ben végképp elrontott költségvetési szabályrendszer kijavításához először az átláthatóságát kéne biztosítani, ám a mostani kormányzatnak ehhez nem fűlik a foga.

Romhányi Balázs: A költségvetési rendszer szabályozása régóta rossz. Az előző költségvetési szabályt 2008 végén fogadta el az Országgyűlés, és nagyjából 2011 tavaszáig volt hatályban. Ezt cserélték le a most is érvényesre, amiről éppen a minap vallották be, hogy át akarják írni. Hivatalosan nem azért, mert baj van vele, hanem az EU-s elvárásnak próbálnak megfelelni. Ha a módosítás valóban csak az uniós elvárások átvezetését fogja megoldani, akkor a szabályrendszer problémái még a következő években is velünk maradnak. Ha viszont ennek örvén a magyar szabályozás matematikájához is hozzányúl a kormány, akkor az EU-ra való hivatkozás egyszerű csúsztatás annak leplezésére, hogy a gyakorlatilag bármilyen kötelezettség alól felmentést adó gumiszabályok nélkül a kormány képtelen lenne betartani saját vállalásait.

MN: Ebben a ciklusban talán még a korábbiakban tapasztaltnál is többször írják át év közben a költségvetést, miközben nem is nagyon vallják be, miért van erre szükség - nem szembesítik sem önmagukat, sem a közvéleményt a tényekkel.

RB: Ez a legfontosabb: önmagukat sem szembesítik a tényekkel. A döntéshozók legelőször mindig saját magukat csapják be, amikor a kiszivárgástól való paranoid félelmükben nem is számolnak, sőt nem is gondolkodnak. Így menetrend szerint gyártják saját maguknak a meglepetéseket.

MN: Már csak a tapasztalatok alapján is: jól gondolom, hogy már a most beterjesztett büdzsébe is kódolva van, hogy előbb-utóbb menet közben is meg fogják változtatni a sarokszámokat?

RB: Amikor az Európai Bizottság november eleji előrejelzésében 3 százalékra tette a jövőre várható GDP-arányos államháztartási hiányt, nem is számolhatott azokkal az intézkedésekkel, amelyek a politikusi nyilatkozatokban már megjelentek, de hivatalosan nincsenek a parlament asztalán. Gondoljunk csak a hús áfájának csökkentésére és az ingyenes készpénzfelvételre - és ki tudja, mi fog még előkerülni? Ha ezek az intézkedések tényleg megszületnek, könnyen lehet, hogy februárban az Európai Bizottság 3 százalék feletti 2014-es hiányt lesz kénytelen jósolni, és akkor a kormány lépéskényszerbe kerül.

MN: Az adóváltozásokat év elején szokás bevezetni. Ha viszont áprilisban, májusban, szeptemberben ötölnek ki és vezetnek be új adókat és adószabályokat, akkor ez nyilvánvalóan átírja az egész éves költségvetést.

RB: A következő hónapok amúgy is a költségvetési lazítás fondorlatos módjairól fognak szólni. A kormánynak már csak azért sem célja az átláthatóság, mert csökkentené ez irányú mozgásterét. A jelek szerint mindenáron el akarják kerülni a túlzottdeficit-eljárás hivatalosan kimondott újraindítását - de az még belefér, ha mindenki tudja, hogy nagy az esélye a 3 százalék feletti hiánynak. Beleértve ebbe a mindenkibe a bizottságot is. A költségvetést eddig a legutolsó határig lehet mindenféle módokon lazítani. Nem mindegy azonban, hogy milyen intézkedésekkel folyik az osztogatás. Míg nagy a felháborodás például a stadionépítésre elkülönített milliárdok miatt, megdöbbentő módon elkerülte a közfigyelmet az idei 3,2 százalékos reálnyugdíj-emelés. Soha egyetlen középtávú költségvetési tervben vagy konvergenciaprogramban sem került elő korábban, hogy bárki 3,2 százalékos reálnyugdíj-emelkedést szeretne. A költségvetést 5,2 százalékos infláció feltételezése mellett írták - valamikor a költségvetési törvény beterjesztése és a rezsicsökkentés hivatalos bejelentése között eltelt tíz napban dőlt el, ki tudja, milyen körülmények között, hogy szemrebbenés nélkül megyünk tovább az 5,2-es nyugdíjindexálással. Miközben visszük le az inflációt a pokolba. Rendkívül praktikus ez, pont a választások előtt! Miközben soha senki senkit nem szembesített avval, hogy ez hosszabb távon ezermilliárdba kerül. Egy normálisan működő költségvetési rendszerben ezt nem lehet megcsinálni.

MN: Az országnak van ugyan működő, éves költségvetése, de - nagyjából odavetett mondatokban - rendre elhangzanak a kormányzat prioritásaira vonatkozó megállapítások. Ilyen volt legutóbb a miniszterelnök ama nyilatkozata, hogy Magyarország újraiparosítására törekszik. Ebből úgy tűnik, hogy a költségvetést már nem is arra használják, hogy kifejeződjék számokban is a kormányzat távlatos, a jövőre vonatkozó gazdaságpolitikai szándéka.

RB: Ez pontosan így van. Éppen ennek szenteltem az említett cikksorozat második részét: nézzük meg, hogy az elmúlt négy évben mit képzelt a kormány arról, miként fogja a kiadásokat alakítani, milyen nagy területekre - oktatás, egészségügy, közlekedés - mennyit fog költeni. Megnéztem az első két év tényadatait is, és a második két év tervszámait. Nos, a megvalósult tényadatoknak közük nincs a tervekhez. Azt nagyjából el is felejthetjük, milyen rózsaszín álmok voltak 2010 őszén. De 2011 tavaszán kijött a "mesterterv", a Széll Kálmánról elnevezett első Orbán-csomag, a konvergenciaprogrammal összefűzve. Ekkor nagy meglepetésemre sok elemző lelkesedett amiatt, hogy a kormánynak végre van középtávú gazdasági terve. Csakhogy ez a terv nyilvánvalóan megvalósíthatatlan volt. A növekedési ütemet beállították évente háromszázalékosra - azaz a 2010 és 2014 közötti időszakra beterveztek 13 százalék kumulált növekedést. Végül lett belőle 3 százalék. Azt is gondolták, hogy a 13 százalékos növekedéshez tervezett adóbevételekkel szemben a kiadásokat sikerül reálértéken 4 százalékkal csökkenteni. Spórolunk a munkanélkülieken, csökkentjük az egyéb segélyeket...

MN: ...felülvizsgáljuk a rokkantnyugdíjakat...

RB: ...csökkentjük a BKV meg a MÁV kiadásait - ezeken külön-külön megtakarítunk százmilliárdot. Ezekből csak azok a lépések valósultak meg, például a munkanélküli-ellátás csökkentése, amihez pusztán egy aláírás kellett. Ahol intézményátalakításon és szabályozáson kellett volna gondolkodni, a kormányzat már nem boldogult. 2011-ben úgy tervezték, hogy a kormányzati szektor GDP-arányos kiadásait a 2010. évi 49 százalékról 2014-re 41 százalékra csökkentik. Ez nemzetközi összehasonlításban is impozáns lett volna - pláne négy év alatt!

MN: Merész vállalás volt.

RB: Finoman fogalmazva. Ehhez képest valószínű, hogy a kiadási főösszeg a GDP arányában egy hajszálnyival a 2010-es felett lesz - azaz semmi sem változott. Ennek persze az is oka, hogy elmaradt a várt növekedés. Ráadásul a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a GDP-nél lassabban növelni a kiadásokat még csak-csak lehet - nálunk ez sem ment mindig -, de arra, hogy reálszinten is tartósan csökkenjenek a kiadások, csak egy-két példát találunk az elmúlt negyven évből. És azokat sem ilyen minőségű költségvetési rendszerrel oldották meg. Átcímkézni persze bármit lehet, de valódi költségvetési reformot csinálni úgy, hogy közben nem romlik az állami szolgáltatások színvonala, ez már kutya kemény feladat. Ebben látványosan egy helyben topogunk. Az előző tizenöt évben sem volt érdemi teljesítmény ezen a fronton - ezt sokan a kormányok tehetetlenségének tudták be, hogy tudniillik kis parlamenti többséggel nem mertek nekimenni a nagy érdekcsoportoknak. Ehhez képest itt van a kétharmad, papíron bármit megcsinálhat: és az eredmény, legalábbis a tartalmi költségvetési fronton, tökéletes kudarc. Úgy tűnik, ez nem pártpolitikai kérdés, hanem masinériaprobléma. A masinériához hozzányúlni nem politikai, hanem szakmai kérdés, de ennek előfeltétele, hogy a politikai szint képes legyen masinériában gondolkodni. Ezt nem lehet úgy megcsinálni, hogy "reggel nyolckor kitalálom, délutánra megszavazom".

MN: Tizenöt éve halljuk, hogy át kell alakítani a költségvetés kiadási és bevételi struktúráját is, mert a jelenlegi szerkezetben reménytelen a termelékenység növelése. Rendre azokat terhelik adókkal, akik húzni tudnának, és azoknak osztanak, akik erre nem képesek.

RB: Az Orbán-kormány első üzenete az volt: kit érdekel a költségvetési deficit, a lényeg, hogy beinduljon a gazdasági növekedés! Nos, ez három év alatt teljesen a feje tetejére állt. Először azzal, hogy a költségvetési deficitet legalább az EU által tolerálható szintre kellett levinni - kerül, amibe kerül. Csakhogy ha valaki a költségvetési deficitet akarja leszorítani, és közben képtelen a kiadásait tudatosan alakítani, akkor a bevételi oldalon lesz kénytelen matatni. És ha a tetejébe szinte nem létezik középtávú tervezés, akkor marad az improvizáció - egészen pontosan a bevételi oldal szétverése. Ad hoc alapon bármit meg lehet és meg is kell csinálni a deficitcél eléréséért; aztán jöhetnek az elsőre abszurdnak ható bevételnövelő ötletek is. Ez a filozófia a piacgazdaság működésének mély meg nem értéséről tanúskodik.

MN: Ön úgy fogalmazott egy írásában, hogy hihetetlen növekedési áldozatok árán sikerült egy kicsit eltáncolni a szakadék széléről.

RB: Egyesek szerint ez folyik húsz éve - vagy talán négyszáz éve. Végig kéne számolni, hogy csak 1980 óta hány kört futottunk. 1982-ben beléptünk az IMF-be - akkor a fáma szerint egy napra való devizatartaléka volt az országnak. A Nemzetközi Valutaalap segítségével visszajöttünk a szakadék széléről, de az 1984-es pártértekezlet már a lazításról döntött. Aztán ugyanezt eljátszottuk a rendszerváltáskor, aztán 1995-ben...

MN: A 80-as évek végén a politikai és gazdasági elemzők úgy vélték, hogy ezek a húzd meg, ereszd meg reformciklusok tipikusan a késő szocializmus logikájához tartoznak. Ehhez képest még mindig itt tartunk.

RB: Mert a nyomás csak addig tart, amíg a szakadék szélén táncolunk. Amint húsz centire visz-szalépünk tőle, azonnal megszűnik minden nyomás. Most éppen 3 százalék alatt van a költségvetés hiánya - e pillanatban 2,9 százalékos. Innentől kezdve az EU-nak nincs eszköze, amivel a magyar kormányzatot bármire kényszeríteni tudná. Ebből pedig az következik, hogy ezen a 2,9 százalékon fogunk még négy év múlva is tanyázni. Nem lesz rajtunk semmilyen, szankcióval fenyegető nyomás azért, hogy ez tovább csökkenjen. Lehet, hogy az újabb és újabb konvergenciaprogramok minden tavasszal bemutatják majd, hogyan megy le a deficit három év alatt másfél százalékponttal, de ezek is csak arra lesznek elegendőek, hogy tartani tudjuk ezt a 2,9 százalékot.

MN: Mennyi tartaléka maradt az Orbán-kormánynak? Az látható, hogy egyelőre még van elég ötletük arra, legyenek azok bármily hajmeresztőek, hogy évről évre betömjék a költségvetési lyukakat, s a hiány 3 százalék alatt maradjon. Meddig lehet ezt csinálni? Bár tudom, költői a kérdés.

RB: Szokták mondani, hogy Oroszországban már 400 éve tarthatatlanok az állapotok. Hát ez bizony a lassú lesüllyedés, a mocsárvilág perspektívája. Hihetetlenül távol vagyunk attól a pályától, amit a kormány a kezdet kezdetén ajánlott. Ha csak a 9 hónapnyi kormányzás után, tehát elvileg nem tájékozatlanul beígért 13 százalék helyett elért 3 százalékról beszélünk! De említhetném azt is, amikor megesküdött a miniszterelnök, hogy három év után ki fogják vezetni a különadókat - ehhez képest egy évvel később egy másik vezetőnk, talán Rogán Antal nyilatkozott úgy, hogy ezt soha nem is gondolták. De ez már túl van a közgazdász kompetenciáján. Már olyan véleményeket is hallok, hogy ennek a kormánynak nem is prioritása a gazdasági teljesítmény.

MN: Egy időben a kormányzat számára nagyon fontos, szinte ideologikus jelentőségű volt a GDP-arányos adósság csökkentése. De miként lehet az államadósságból faragni, ha ilyen magas szinten ragad be a költségvetés hiánya?

RB: Rugalmas elszakadás lesz ebből is. A fenntarthatóságot a GDP-arányos adósság hosszú távú várható alakulásával szokás leggyakrabban mérni. Ahhoz, hogy csökkenteni tudjuk az adósságrátát, úgy kell csökkentenünk a deficitet, hogy nem rontjuk a növekedés esélyét. A probléma az, hogy a most meghozott alkalmi, voluntarista intézkedések rövid távon javítják ugyan a költségvetési egyenleget, de minden alkalommal belerúgnak egyet a növekedési kilátásokba. Ettől marad magasan az adósság és a hiány is: olyan intézkedéseket hoz a kormány a csökkentésére, amelyek növekedési áldozata gyakorlatilag már rövid, 2-3 éves távon is kiüti az egyenlegjavító hatást. Mert tegyük hozzá: végül is úgy sikerült leszorítani az idei évre 4,5 százalékkal az adósságrátát a "valaha legmagasabb" 2010 második negyedév végi értékéről, mintegy 82,4 százalékról, hogy felemésztettük a nyugdíjvagyont. Hát, köszönöm szépen! Az adminisztratív intézkedések nélkül több mint 4 százalékkal lennénk az akkori adósságráta fölött - ez az alapfolyamat. Az egy másik kérdés, hogy ennek a nyugdíjvagyon-államosításnak a nettó hatása hosz-szú távon is negatív lesz, mert többe fog kerülni azoknak a nyugdíjaknak a kifizetése - legalábbis mai szabályok szerint. Komoly veszély, hogy itt maradunk tartósan alacsony növekedéssel, magas szinten beragadt költségvetési hiány és államadósság mellett - amelyek afféle circulus vitiosusként egymást erősítik. Ha ugyanis csak egy százalék a GDP növekedési üteme, akkor 3 százalékos infláció mellett a 3 százalékos hiány gyakorlatilag 80 százalékon stabilizálja az adósságrátát. Ez a vegetálás.

MN: Mellesleg én nem találkoztam olyan kormányzati távlati stratégiával, hogy miként lehet fenntartani a magyar nyugdíjrendszert, a most is látható kumulatív, halmozódó hatások mellett a nyugdíjvagyon egy részének felélése után, a mostani demográfiai tendenciák folytatódása esetén mondjuk 10-20-30 év múlva.

RB: A nyugdíjrendszerhez most szemmel láthatólag nem kíván hozzányúlni a kormány. Valljuk be: igazából egyik párt sem. Politikailag kétségtelenül nem hálás téma, de van egy határozott kormányzati attitűdprobléma is. Ha csak arra terjed ki a figyelem, hogy húsz centit visszalépjünk a szakadék széléről, de ezenfelül az intézményépítés, -korszerűsítés, a hosszú távú perspektívák már nem fontosak, akkor csak ez bír kijönni. Ez egy csapda, amivel nagyon nehéz megbirkózni. Költségvetési rendszert építeni, az komoly meló. Ha holnap kormányunk hirtelen úgy határozna, hogy szeretne kilépni ebből a csapdából és modernizálni a költségvetés szerkezetét, alsó hangon is három-négy év telik el addig, amíg ebből működőképes masinéria lesz. Az osztrákok mostanában úgyszólván mintaország lettek a költségvetési rendszer modernizálása szempontjából. Idén, 2013-ban működik először teljes egészében a megreformált rendszerük - igen ám, de a reformot 2008-ban, még a válság előtt indították el. Ez olyan szintű beruházás, mint nálunk a Mercedes-gyár - nagyon örülünk, hogy itt vannak, csakhogy erről a Mercedes öt éve döntött.

Figyelmébe ajánljuk

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.