„A múltat be kell vallani” - mivel vádolja egy történész Csoóri Sándort?

Egy közös kirándulás szervezésekor buszonként 100 ezer forintot kért vissza borítékban, korábban pedig elárulta az ’56-os forradalmat – ezt állítja Csoóri Sándorról egy történész, akit a költő özvegye kegyeletsértésért feljelentett. Az utóbbi vád azóta egy másik könyvben is megjelent.

„1996-ban a Világtalálkozón zajlott le a pusztaszeri kirándulás buszokkal. Minden busz után Csoóri kifizetett 150 ezer forintot, de aki ezt megszervezte, az egy zürichi magyarnak volt a Budapest Hotelben a munkatársa, és elmondta, hogy minden busz után borítékban 100 ezer forintot vissza kellett adni Csoórinak” – ezt Dányi László idézi egy magánlevélből a Patrubány–Csoóri vita, avagy az írók legnagyobb nemzet­árulása (1957–2007). Rendszerváltás a Magyarok Világszövetségében (2000) című tanulmányában, amelyet a világszövetség (MVSZ) adott ki. A középiskolai történelemtanár, történész és újságíró munkáját 2020. október 15-én mutatták be Budapesten az MVSZ székházában, 999 forintba került, de a tagok fél áron juthattak hozzá. Interneten nem elérhető. Egy példányt a szerző tavaly nyáron ajándékba adott egy ismerősének, aki megmutatta azt Csoóri Sándor (1930–2016) lányának. Így értesült róla Balogh Júlia, a költő özvegye. Elolvasta, majd kegyeletsértés miatt feljelentette Dányi Lászlót a Pesti Központi Kerületi Bíróságon, a szerző büntetőjogi felelősségre vonását kérve.

Peresítve

A kereset szerint több sérelmes részlet is olvasható a kiadványban, de a fönti idézet olyan, értékítéletektől jól elhatárolható tényállítás, amely a becsület csorbítására alkalmas. Csoóri Sándort haszonleső, korrupt emberként állítja be, aki bűncselekményeket követ el. Az idézetben szereplő állítástól a szerző nem határolódik el, mi több, a 87. oldalon Csoórit nemzetárulónak és irodalomgyilkosnak nevezi.

Balogh Júlia később kiegészítő nyilatkozatot csatolt a feljelentéshez, leírva, hogy az egész mű Csoóri Sándort gyalázza hamis tényállításokkal, valós tények hamis színben feltüntetésével. Ilyen a feljelentő szerint az is, hogy a szerző tényként kezeli: Csoóri aláírta a magyar írók 1957. szeptemberi nyilatkozatát, amelyet az ENSZ-nek címeztek azt kérve, hogy ne tűzzék napirendre az ún. magyar kérdést. Dányi arról ír a könyvben, a tényeket ki kell mondani és erkölcsi-szakmai igénnyel értékelni, nem szabad a „ránk erőszakolt »közmegegyezés«” fenntartójává válni.

A tanulmány szerint Csoóri nem érdemli meg, hogy a magyar közéletben hivatkozási pont legyen.

Azt, hogy írása miatt beperelték, idén nyáron tette közzé Dányi a Facebook-oldalán. Azt írta, műve „szigorúan primer és szekunder forrásokra, sajnálatos és szégyenletes tényigazságokra épült”. Szerinte ez a büntetőeljárás jelenkor-történeti jelentőségű leirat lesz.

A Pesti Központi Kerületi Bíróságon idén március 10-én lezajlott békítő ülésen a feljelentő úgy nyilatkozott, csak akkor lát esélyt a békülésre, ha Dányi nyilvánosan, a Magyarságtudományi Füzetek Kisenciklopédia sorozatában egy újabb kiadványban ad elégtételt, mert ott jelent meg a kifogásolt tanulmány is. Ez nem történt meg.

Dányi László a Narancsnak most azt mondta, magánlevélben elnézést kért Balogh Júliától, amikor értesült róla, hogy megviselte az írása. Sajnálja, hogy az özvegy ezt nem fogadta el.

Balogh Júlia azt mondta, ha olyat írt volna a szerző, hogy a költő versei rosszak, nem fordul a bírósághoz, a tanulmány azonban Csoóri Sándor becsületébe gázolt. Az özvegy a bíróságon lezajlott békítési kísérlet alkalmával megnyerő embert ismert meg Dányiban, de szerinte a szerző nincs abban a helyzetben, hogy a világszövetség nevében kötelezettséget vállaljon egy elégtételt adó kiadvány megjelentetésére.

 

Valaki megrágalmazhatta

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Magyarok cselekedetei

Csoóri Sándor 1991-től volt az elnöke a rendszerváltás után újjáalakult Magyarok Világszövetségének. A szervezet vezetőjeként ő kezdeményezte a Duna Televízió létrejöttét. A hazai, határon túlra szakadt és kivándorolt magyarokat összefogó szervezet az első három évében 580 millió forint állami támogatást kapott. Vezetésében előfordultak viták, megbántódások és lemondások (lásd: Összmagyarok egymás között, Magyar Narancs, 2004. november 25.). Csoóri utóbb a szövetség romlását az 1996-tól elnökhelyettesként dolgozó Patrubány Miklós munkájának tulajdonította, aki kritizálta a gazdálkodást, de a külhoni magyarok magyar állampolgársága ügyében sem értettek egyet.

Csoóri 2000 februárjában visszavonult, az elnöki tisztért áprilisban Boross Péter egykori miniszterelnök is elindult, akit Orbán Viktor miniszterelnök is támogatott. Orbán a közgyűlésen arra kérte a tagokat, olyan elnököt válasszanak, aki, ahogyan a leköszönő Csoóri is, alkalmas arra, hogy együttműködjön a kormánnyal. Patrubány azonban hét szavazattal többet kapott, mint Boross. A háborúság folytatódott, az elnökségi tagok egy része bojkottálta az üléseket, a szervezet működésének felülvizsgálatát kérték a Legfőbb Ügyészségtől. Ügynökvádak is elhangzottak. Az Országgyűlés módosító indítványt fogadott el arról, hogy az MVSZ-nek szánt 250 milliós támogatást kapja inkább az Illyés Közalapítvány. A javaslatot a kormány hivatalosan nem támogatta, de

Orbán Viktor a Magyar Állandó Értekezleten azt mondta, hogy a világszövetség működése „nemzetpolitikai értelemben kockázati tényező”.

Az MVSZ volt az a szervezet, amely ezután népszavazást kezdeményezett a nem Magyarországon élő magyarok kedvezményes honosításáról, vagyis a kettős állampolgárságról. Noha ezt a megoldást az első Orbán-kormány még nem támogatta, az ellenzékben lévő Fidesz a kezdeményezés élére állt, gyakorlatilag lenyúlta az ügyet az MVSZ-től. A 2004. december 5-i népszavazáson 37 százalékos részvétel mellett az igenek 51,57 a nemek 48,43 százalékot kaptak, de az igenek sem érték el a szavazásra jogosultak száma alapján vett eredményességi küszöböt, a 25 százalékot. A második Orbán-kormány idején, 2010-ben aztán az Országgyűlés 344 igen, 3 nem és 5 tartózkodás mellett törvényt hozott a kettős állampolgárságról.

Az MVSZ-nek most is Patrubány Miklós az elnöke. A szövetség honlapján a bemutatkozó szöveg szerint a magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó, rejtélyes módon megmaradt nép, amely őrzi egy a görög-római civilizáció előtti, jelentős civilizáció nyelvét, kisebb mértékben kultú­ráját és még kisebb mértékben a hitvilágát, továbbá a székelységgel „egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él”. Aki a kurzort a magyar zászlóra húzza, arról értesül, hogy „a magyar nyelv a kőkor élő nyelve”. Az egyik legfrissebb videó egy tudósítás arról, hogy a Mi Hazánk a Parlamentben leleplezte Horthy Miklós szobrát, ha már „a baloldal a III/2-es Horn Gyuláról és a fehérellenes terrorista Nelson Mandeláról nevez el közterületet”.

Be kell vallani

A Narancs felvetésére, hogy az MVSZ kiadásában megjelent tanulmány valóban ítélkezik Csoóri Sándor fölött, Dányi László egy József Attila-idézettel reagált: „a múltat be kell vallani”. Neki azonban most a bíróságon kellene bebizonyítania, hogy Csoóri huszonhat évvel ezelőtt tényleg 100 ezer forintot kért vissza buszonként, borítékban. A Narancs kérdésére a Volánbusz kommunikációs igazgatóságán azt felelték, köszönik a megkeresést, de nem tudják megmondani, 1996-ban mennyibe kerülhetett egy különbusz megrendelése a Budapest–Ópusztaszer–Budapest útvonalra, ilyen adatot nem tartanak nyilván.

Ami a magyar írók egykori nyilatkozatát illeti, az biztos, hogy az Élet és Irodalom 1957. szeptember 13-i számának címoldalán megjelent A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen címmel. Az alcím szerint az írók az Irodalmi Tanács kezdeményezésére tiltakoztak. „Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is, felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze…” – így kezdődik a szöveg. Kifejti, „a magyar nép nem akar ellenforradalmat”, „itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet”, és 1956. október 23-án az „illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett”. Bár az írók „néhány lényeges kérdésben is” vitában állnak egymással, de azt mind egyformán látják, hogy „a forradalmi munkás-paraszt kormány” és „a szovjet csapatok segítségül hívása nélkül” véres ellenforradalom lett volna. A nyilatkozat szerint nem kell föltépni a sebeket, fenntartani a feszültséget, ha az ENSZ tényleg a magyarok barátja, akkor ezt tudhatná. Lehetnek más írók, akik ezt máshogy gondolják, „aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a renegáté lehet”.

Azt, hogy ezt a nyilatkozatot tényleg aláírták azok – többek között Csoóri Sándor, Füst Milán, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Kassák Lajos, Németh László, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Veres Péter, Weöres Sándor –, akiknek a neve ott szerepel, nem csak Dányi állítja. A beperelt történész Beke Albert irodalomtörténészt említi.

Beke 2019-ben jelentette meg Illyés Gyula, a kommunista – népfi vagy kegyenc? című művét, az idén pedig A behódolt velszi bárdok kora című munkáját az írók és a hatalom viszonyáról a Rákosi- és a Kádár-korszakban. A szerző az 1945 és 1990 között publikáló írók közül csak négy olyat említ, aki szerinte nem volt kollaboráns: Hamvas Béla, Fekete István, Tersánszky Józsi Jenő és Tamkó Sirató Károly. Beke szerint ők nem igényeltek előjogokat, sem fölmentést az erkölcsi szabályok alól. A többiek behódoltak, és nála nincs különbség kis és nagy behódolás között, nem számítanak a külső körülmények, az sem, hogy az utókor mit gondol az adott szerzőről, hogyan becsüli a kultúrpolitika. Németh Lászlót, Illyés Gyulát és Csoórit is elítéli a 88 esztendős irodalomtörténész. Utóbbiról azt írja, „Aczél és a Párt felé megbízható elvtársként tevékenykedett, ennek kézzelfogható bizonyítéka az volt, hogy már 1953-ban a teljesen kommunista szellemiségű Irodalmi Újságnál dolgozott”. A Könyvterasznak a Beke-kötetről szóló kritikája ezzel kapcsolatban megjegyzi: Aczél 1953–1954-ben börtönben ült, neki akkor aligha akart megfelelni bárki, de ez, meglehet, szőrözés. Azt is írja Beke, hogy Csoóri 1967-es Kubai naplója egyértelműen hitet tett Castro és Che Guevara kommunizmusa és a Kádár-rendszer mellett. A vízválasztó azonban Beke szerint is az 1957-es levél.

Az irodalomtörténésszel interjút készített Stefka István a Pesti Tévében, és két Beke-mondat között elmondta, hogy „ennek két értelmezése is van”, azaz máig nem bizonyított, hogy ezt a levelet valóban ők írták alá. Csoóri Sándor is tagadta ezt, mondván, önkényesen kerültek a nyilatkozat alá a nevek. Beke Albert azt felelte erre, hogy Illyés viszont elismerte. Az Index.hu-nak nyilatkozva idézte is Illyést, aki úgy gondolta, az aláírással segítenek a börtönben ülő íróknak, köztük Déry Tibornak, Göncz Árpádnak, Eörsi Istvánnak. Beke Albert szerint az a gond, hogy a hatvan év alatt meghalt az aláírók többsége, és anélkül mentek el, hogy rendet tettek volna maguk után és kimondták volna: vagy féltek, vagy karriervágyból írtak alá, és utólag szégyellik. És csak egyvalaki tagadta a lista létezését, és állította azt, hogy ő nem írta alá: Csoóri Sándor.

Ez nem is olyan régen történt. A nyilatkozatot és az aláírók listáját 2007-ben publikálták először. Abban az évben Patrubány Miklós az Árpádhír Világtelevízió egyik műsorában bemutatta a nyilatkozatot, kiemelve, hogy az aláírók közül az egyik legismertebb név Csoórié.

Csoóri a Magyar Nemzetben reagált. Azt írta, erről a témáról úgy beszéltek a rádiók, tévék, újságok, vádlók, vádlottak, hogy nem jutottak el az ügy teljes tisztázásáig, „Mintha az egész csak a homály emlékműve volna. A korra jellemző kusza dróthálók gubanca.” Emlékeztet, a listán szereplő írók közül Szabó Lőrinc a nyilatkozat megjelenésekor épp haldoklott, Németh László épp közös öngyilkosságra akarta felszólítani néhány pályatársát, ő pedig akkor a Lakatosipari Vállalat alkalmazottja volt, de onnan is elküldték ’56-os szerepe miatt, és rendszeresen behívták kihallgatásokra a Gyorskocsi utcába. Egy beadványt tényleg aláírt, a bebörtönzött írók szabadon bocsátását kérve. Az említett nyilatkozatot azonban csak most, 2007-ben olvasta. Szerinte, ha ez tényleg létezett volna, akkor meg kell lennie az eredeti szövegnek az aláírásokkal az Élet és Irodalom szerkesztőségében, vagy a Külügyminisztériumban, vagy a Belügyminisztériumban, vagy az ENSZ irattárában. Szerinte nyilvánvaló, hogy ami megjelent, azt nem író írta, hanem politikus, a nevek is úgy következnek benne, mintha a telefonkönyvből írták volna ki min­det. Ebben az iratban „csak gyászfekete kóc van és dobogós beszéd”. „Az is lehet, hogy akikre bízták a nevek összegyűjtését, tudták, hogy a karhatalmistákkal túlzsúfolt országban senki nem fog tiltakozni. Nem amnézia volt, mint ahogy mondogatni szokták, hanem világonkívüliség.”