Interjú

„A politika okozta személyes szenvedés”

Bokor László pszichiáter, Borbándi János pszichológus

Belpol

Néhány csoport-pszichoterápiában jártas szakember vadidegeneket hívott össze egy háromnapos rendezvényre. A Civil Csoport Hétvégén közösen, önmagukon keresztül próbálták megérteni, hogyan működik a demokrácia, működhet-e egyáltalán. Az első ilyet 2012-ben rendezték, most a hatodikra készülnek.

Magyar Narancs: Pszichiáterekből és pszichológusokból áll a stábjuk – olyan szakmai közösség van a kezdeményezés mögött, ami általában a személyes problémákra fókuszál. Ebbe belefér egy olyan elvont fogalom is, mint a demokrácia?

Borbándi János: Miért ne? Azt vettük észre, hogy a rendszerváltást követően, de legkésőbb 2002-től társadalmi szinten felerősödtek a lélektanilag éretlen megnyilvánulások; a „jó és rossz”, a „mi és az ők” éles elválasztása. Úgy tűnik, hogy a társadalmi csoportok közötti távolság is csak nő. Arra gondoltunk, hogy a lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk tenni valamit e jelenség ellen, meggyőződésünk ugyanis, hogy az egyéni és a társadalmi önismeret megerősödése nélkül nem jöhet létre változás.

MN: Ez így eléggé képlékenynek tűnik.

Borbándi János: A szakmánkból adódóan a témát nem a szociológia vagy a politológia felől, hanem a pszichológia oldaláról közelítettük meg. Azon kezdtünk gondolkodni, milyen lélektani folyamatok mentén ragadható meg, hogy egy társadalom ennyire szétszakad. Úgy döntöttünk, hogy a munkánk során használt pszichoterápiás csoportmódszereket megpróbáljuk a társas működések mélyebb megértésére is alkalmazni.

MN: Hogyan lehet társadalmi jelenségeket pszichoterápiás módszerekkel kezelni?

Borbándi János: Nem kezelésről van szó, még csak nem is pszichoterápiáról. Még szakember-kliens felállás sincs, mi ugyanúgy a saját bőrünkön tapasztaltuk (a stábnak 15 tagja van – L. T.) az említett jelenségeket, mint bárki más ebben az országban. A háromnapos eseményen részt vevők 5–10 fős kiscsoportokban, 25–30 fős középcsoportokban és az összes – 60–70 – résztvevőt összerántó nagycsoporton vesznek részt. Míg a kiscsoportban, de még a középcsoportban is elsősorban az egyéni önismereti kérdések dominálnak, a nagycsoport inkább a társadalmi viszonyokat modellezi. Ez a legizgalmasabb része a dolognak, itt lehet a legtöbb tapasztalatot szerezni. Sőt, az első alkalom óta az esemény egyre inkább ebbe az irányába tolódik el, egyre nagyobb súlyt kap a tömeglélektani rész, és ez alá rendeződik minden más.

MN: Milyen témák kerülnek elő ilyenkor?

Borbándi János: Nincsenek előre meghatározott témák, azzal dolgozunk, ami felmerül. A nagycsoportnak két vezetője van, de ők sem kész forgatókönyvvel érkeznek; az a dolguk, hogy elindítsák és valamelyest mederben tartsák a gyűlést. A téma másodlagos, bármi szóba jöhet, sokkal fontosabb a csoport érzelmi hatása, ami minden résztvevőt magával sodor; ahogyan gyakran tömegben is nehezebb gondolkodni vagy személyes érzéseket kialakítani.

Bokor László: Elkezdődnek a nagyobb közösség működését meghatározó tömegfolyamatok. Miközben egy kisebb társaságban mindenki megpróbálja elhelyezni a saját személyiségét, a tömegben erre nincs lehetősége. Talán az lehet a rendezvény legfontosabb eredménye, hogy a résztvevő tisztázhatja magában a társadalomhoz, a kultúrához, a demokráciához fűződő viszonyát, aminek nagyon fontos részei ezek az érzelmek. Felismerheti, hogy miközben evidensnek gondolja a viszonyokat, valójában sokkal bonyolultabb a helyzet.

MN: Minden bizonnyal vannak hangadók is. Akik mindenkinél mindent jobban tudnak.

Bokor László: Ez így van rendjén, sőt, szükség is van rájuk, mert ha megjelennek, máris élményszerűen tapasztalhatjuk meg, hogy hangadóvá is csak úgy válhat valaki, hogy mi, a többiek hagyjuk ezt. Általában vagy szeretjük, vagy utáljuk őket, abba viszont nehezebben gondolunk bele, hogy végeredményben rajtunk múlott, hogy valaki hangadóvá vált.

MN: Fontos ez?

Bokor László: Ha tisztába jövünk a saját felelősségünkkel egy-egy tömegfolyamatban, az mindenképpen hasznos és előremutató. A mindennapokban megélünk egy csomó mindent, de ritkán gondolkodunk el a saját szerepünkön egy-egy ilyen élmény kapcsán. A nagycsoportban rálátást kaphatunk olyasmire, amivel egyébként nem számolunk. Ez megterhelő, sokszor fájdalmas. Olyan lélektanilag, mint amikor edzés után elfáradok. Nem azt mondom, hogy mennyire élveztem, épp ellenkezőleg, ám tisztában vagyok vele, hogy ez a „kín” hosszú távon megtérül.

MN: Mi ebben a kín?

Bokor László: Hogy teljesen másmilyen volt az önképem, mint amilyennek a tömeg részeként látom magam.

Borbándi János: Mindenkinek azzal kell szembesülnie ilyenkor, hogy a csoportban előbb-utóbb hasadás következik be és önmagát akaratlanul is e hasadás mentén helyezi el. Függetlenül attól, hogy konzervatív vagy liberális, fekete vagy fehér, kicsi vagy nagy. Bármi történik, mindig lesz egy olyan pont, ahol a csoport hasadni kezd.

MN: Elkerülhetetlenül?

Borbándi János: Eddig minden alkalommal megtörtént.

MN: A kiscsoportban vagy a középcsoportban ez még nem fordul elő?

Bokor László: Ott esetleges, a nagycsoportban biztos.

Borbándi János: Ha egy kiscsoportban történik hasadás, azzal a csoport jó eséllyel tud dolgozni, túl tud rajta kerülni. Viszont egy nagycsoportban szükségszerűen megjelenik, és ott már többnyire nem tudunk vele mit kezdeni.

MN: Akkor mi a megoldás?

Borbándi János: Nagyon nagy szerepe van a hangadónak, a vezetőnek. Az az óriási különbség a mi nagycsoportunk meg a valóság között, hogy nálunk a vezető nem arra törekszik, hogy a hasadásokat és polarizációkat elmélyítse, netán a saját hasznára fordítsa, hanem arra, hogy valahogy értelmezze a helyzetet, és szembesítse vele a csoportot. Ha ez sikerül, akkor ezek a hasadások összefércelődnek, érthetővé válnak, és ettől tulajdonképpen megszelídülnek. Ez az, ami a hazai közéletből hiányzik.

MN: Minden a vezetőn múlik?

Borbándi János: Természetesen nem csak a vezetőn, de nagyon nem mindegy, hogy a vezető megpróbálja-e értelmezni a társadalom számára a szélsőségeket vagy kihangsúlyozza, felerősíti.

MN: Akkor a Civil Csoport Hétvégék aktuálpolitikai indíttatásból születtek?

Borbándi János: Inkább úgy mondanám, hogy a politika okozta személyes szenvedés hozta létre. Ezt próbáljuk feldolgozni.

Bokor László: Nem lehet kijelenteni egy vezetőről, hogy „jó” vagy „rossz”. Az egyik nagycsoport úgy kezdődött, hogy az első jelentkező felállt és bemutatkozott. A vezető teljesen jó szándékúan jelezte, hogy nem kell felállni. Mégis úgy sült el, hogy aki fölállt, azt érezte, hogy valami rosszat csinált, és a szívére vette, felháborodott: miért dorongolták le a gesztusáért. Noha szó sem volt szándékos ledorongolásról, sokan vele értettek egyet, egy pillanat alatt elszabadultak az indulatok. A résztvevők egy része azt vetette a szemünkre, hogy manipuláljuk őket, azzal jövünk, hogy nincsenek szabályok, aztán mégis vannak. Szóval, egy ilyen apróságból kiindulva olyan hasadás következett be, hogy a csoportvezetőt a végén lefasisztázták.

MN: Hogyan kezelte a helyzetet?

Bokor László: Arra próbáltam rávilágítani, hogy történt egy félreértés. A kollégám azt mondta, hogy nem kell fölállni, nem pedig azt, hogy tilos, de lám, ebből is látszik, hogy milyen nehéz elviselni a szabadságot. Arra is céloztam, hogy lássuk be, ilyen hirtelen felindulásból is működhetünk – pártállástól, személyes beállítódástól függetlenül –, ám ha felismerjük magát a helyzetet, azzal védetté válhatunk.

MN: Kik jelentkeznek? Nehezen tudom elképzelni, hogy az ún. nemzeti oldal túlrepre­zentálná magát.

Borbándi János: Látja, amit mond, máris egyfajta hasadásnak a jele. A résztvevők között nincsenek feltétlenül kisebbségben a jobboldali gondolkodásúak, de épp emiatt működik a dolog. A végén ugyanis az egész csoport számára észlelhető lesz, hogy ideológiától függetlenül pontosan ugyanazok a fájdalmak, kiszorítottságok, megalázottságok dolgoznak egy meggyőződéses jobboldaliban, mint egy liberális gondolkodásúban, és fordítva. Ide illik egy másik példa, egy néhány évvel ezelőtti nagycsoportról. Akkor sokan definiálták magukat „baloldali-liberális” érzelműként és nagyon erősen hangot adtak a fájdalmuknak, hogy mennyire kirekesztve érzik magukat a társadalomból a „jobboldal”, a „jobboldaliak” által. Az érdekesség az volt, hogy ettől viszont a rendezvény „jobboldali” érzelmű tagjai érezték magukat nagyon erősen kiszorítva; annyira, hogy volt, aki az ülés után egyből hazament. Ekkor viszont – és azt hiszem, hogy éppen ez a különbség a társadalom pillanatnyi működéséhez képest –, a csoport nagyon erősen elkezdett dolgozni azzal, ami történt. Nagyon sokat megértettek egymás fájdalmából és talán abból is, hogy ehhez hogyan járultak hozzá.

MN: Mennyire jellemző a keserűség?

Bokor László: Meglehetősen gyakori.

MN: Mit várnak a résztvevők egy ilyen eseménytől?

Bokor László: Meg szeretnék tanulni, hogyan tudnák jobban, hatékonyabban, demokratikusabban működtetni a dolgaikat. Az első alkalmaknak még az volt a címe, hogy „Tanuljuk a demokráciát”. Ami számomra magától értetődő, hiszen alapszinten senki nem mond olyat, hogy antidemokratikus vagyok, ahogy olyat se, hogy hülye vagyok.

MN: Miért változott a cím?

Bokor László: Be kellett látnunk, hogy nem a demokráciát „tanuljuk”, hanem az ellenkezőjét: mindenki – beleértve bennünket is – a saját bőrén tapasztalhatja, hogyan működnek benne az antidemokratikus reflexek. Ha nagyon beleásunk, még az is csak egy illúzió, hogy a nagycsoport demokratikus. Nem az, mert vannak, akik magukhoz ragadják a szót és eluralkodnak az egész fölött.

MN: Nem a csoportvezető dolga lenne ezt megakadályozni?

Bokor László: A csoportvezető óvakodik attól, hogy azt az illúziót keltse, hogy rajta múlik minden. Ő csak azt mutatja föl, hogy ki hogyan vesz részt a demokrácia lebontásában, miközben magát demokratának tartja. A diktatúra mindig azért tud érvényesülni, mert mindig azzal kezdi: biztonságot adok.

MN: Hogyan lehet ezzel szembemenni?

Borbándi János: Önmagában nem attól lesz egy ország demokratikus, hogy országgyűlési választások vannak, hanem attól, ha demokrácia van a szűkebb környezetünkben, a családon belül éppúgy, mint az iskolában, a munkahelyen és így tovább. Ezen az alapon kezd el alulról építkezni ez a dolog, és úgy gondoljuk, hogy ehhez tudunk kapcsolódni. Sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy valaki részt vett az eseményen, és nagyon megváltozott a munkahelyi viselkedése. Ez az a szint, amit mi meg tudunk célozni, nem is akarunk többet.

MN: Biztos, hogy szerencsés nevet adtak a kezdeményezésüknek? Annyi ma a civilezés…

Borbándi János: Amikor kitaláltuk ezt az elnevezést, a civil szó a pszichoterápiás hétvégéktől akart megkülönböztetni minket. Azóta minden évben kap a szó valamiféle „stichet”. Most éppen azért, mert a kormány támadja a civil szervezeteket, pár évvel ezelőtt a Civil Összefogás Fóruma miatt.

MN: Hogyan segíti a munkájukat ez a rendezvény?

Borbándi János: Klasszikus értelemben vett kutatómunkát – habár jó lenne – nem tudunk végezni, nincs rá kapacitásunk. Mindannyian gyakorló szakemberek vagyunk, nem kutatók. De 2012 óta rögzítettük az összes nagycsoportgyűlést, egyszer nagyon jó lenne nekiállni és feldolgozni.

Bokor László: Azt nagyon izgalmasnak találnám, ha a nagycsoport felvett hanganyagait narratív szövegelemzéssel, az abban megjelenő társadalmi reprezentációk szintjén elemeznénk. Én ezt nem tudom kutatói műveletté lebontani, de ha lenne erre energia vagy anyagi forrás, akkor valószínűleg találnánk egyetemi embert, akivel együtt fel lehetne dolgozni, és annak elég komoly szociálpszichológiai értéke lenne.

Hosszú hétvége

A Civil Csoport Hétvégét évente egyszer rendezik meg, három napig tart. Kis-, közép- és nagycsoportos foglalkozások zajlanak: kiscsoportban – amely a családias, intim közeget jeleníti meg – a legszemélyesebb témák kerülnek elő. Minden évben többféle indul: verbális, analitikus, mozgásterápiás, illetve pszicho- és szociodráma-csoport, s mindenki maga döntheti el, hogy mi áll közelebb hozzá. Az ennél valamivel nagyobb létszámú középcsoportok közös beszélgetésre, vitára, élmények megosztására, gondolatcserére invitálnak. A hétvége legnagyobb „társadalmi eseménye” az összes résztvevővel zajló nagycsoport, ahol bárki szót kaphat, és ahol mindenki megtapasztalhatja, hogyan tud – vagy éppen nem tud – hatni a közösség véleményére, témaválasztására, érzelmi hullámzásaira.

A rendezvényen öt 90 perces nagycsoport­ülést tartanak. A téma teljesen kötetlen, a verbális kommunikáció szabad kapcsolódására épül; a legtöbbször feszültségoldó „hülyéskedéssel, jópofáskodással” indul, de előbb-utóbb mindig „komolyra fordul”. A napi politika éppúgy előkerülhet, mint a különféle globális problémák, de olyan egyéni gondok, mint az identitás- vagy az egzisztenciális válság is előtérbe kerülhetnek.

Az idei Civil Csoport Hétvégét március 30. és április 1. között rendezik, bárki jelentkezését szívesen fogadják. Bővebb információk a civilcsoporthetvege.com oldalon.

Neked ajánljuk

„Félig-meddig röhögtem”

  • Soós Tamás

Rapben ritkán hallani ennyire zavarba ejtő érzelmességet, amelybe mégis rengeteg ön­irónia vegyül. A Take Me Please című, Friss Hús-nagydíjas kisfilmjéről ismert animátor, Hegyi Olivér nemrég adta ki első, punkosan nyers lemezét Sírunk és nevetünk címen, s a korong generációs látleletnek sem utolsó. Ön­ostorozó szövegekről, a harmincpluszosan kezdett rapkarrier előnyeiről, és arról a politikai szakadékról is beszélgettünk, ami a Fidesz-szavazó szülőktől választja el a korosztályát.

Odalent, a fenéken

  • Bacsadi Zsófia

Jimmy McGovern és a BBC háromrészes drámasorozata nem bíbelődik sokat az expozícióval: egyből behajítja nézőjét az addig büntetlen előéletű Mark Cobden (Sean Bean) börtönfelvételi procedúrájába.

Kebabpizza

A podcast a hangzó újságírás gonzója vagy punkja, s hogy ez felszabadító megújulása, vagy épp válságtünete, hovatovább hattyúdala-e az audiozsurnalizmusnak, az továbbra is a befogadói ízlésen múlik. Az mindenesetre kétségtelen, hogy ami izgalom ma ebben a műfajban vagy műnemben lehet, az leginkább a podcast háza táján keresendő.

Verseny, társakkal

A járványadatok ismeretében fölöttébb abszurd és érzéketlen dolog lenne Beethovent megtenni 2020 nagy vesztesének, de tény, hogy a komponista emlékéve jócskán megsínylette a (kultúr)élet leállását.

Helyzetgyakorlatok

  • TPP

Pályaindító film volt a Rengeteg, eredeti, szokatlan, izgalmas. Hét, egymással közvetlenül össze nem függő etűd, hét, visszatérő kört le­író párbeszéd, hét, ítéletalkotó reflexeinket próbára tevő, nyitott befejezésű, ám önmagukba zárult világok találkozásra való képtelenségét megjelenítő szituáció.

„A pénz nem elég”

Megkerülhetetlen gyűjtő, a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb szereplője. Egyebek mellett gyűjteményépítésről, a Centre Pompidou akvizíciós bizottságában vitt szerepéről és a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási tanácsadójának a feladatairól kérdeztük.

Pogromok alulnézetből

Apor Péter legfőbb kutatási területe Kelet-Közép-Európa kultúrtörténetének vizsgálata a 20. század második felében, a térség nemzetközi folyamatokban betöltött szerepének áttekintésével kiegészítve.

Városvarázs

  • Sándor Panka

Pelsőczy Réka rendezése felvillantja a lehetőséget, hogy milyen is lenne, ha friss szemmel, turistaként tekinthetnénk Budapestre.

Komisszárkultúra – I. rész

  • Farkas Zsolt

Kulturális hadviselés hosszú távú politikai program- és stratégiajavaslat a „NER” (Orbán-Fidesz) számára, hogyan kell a magyar közintézményrendszer totális bürokratikus fideszesítését betetőzni a kultúra és az oktatás minden résztvevője, és végső soron mindenki gondolkodásának fideszesítésével.

Géppuskával Bodri ellen

Gyakori, hogy a szomszédban kutyás, macskás, netán kígyót tartó ember lakik, de mi a teendő, ha a lakóközösségből valakit sérelem ér? Milyen írott és íratlan szabályok szerint zajlik a kisállatos együttélés a társasházakban?

Eszi, nem eszi

A világon előállított összes élelmiszer egyharmada hulladékká válik, mielőtt a termelőtől a fogyasztóig jutna. Az élelmiszer-pazarlás Magyarországon is jelentős, de jó néhányan vannak, akik megpróbálnak tenni ellene.