A meglepetés, a kormányváltó fordulat ugyan elmaradt, de ez nem a változás hiányát jelzi a következő hetek, hónapok magyar belpolitikájában. A kormánypárti győzelemmel sok kérdés lezárul a magyar belpolitikában, egyidejűleg újabbak keletkeznek. De melyek ezek?
1. Parlamenten kívüli politizálás? Ez a jövő? Mind az egyéni körzetek, mind a pártlisták eredménye alapján vitathatatlan, hogy a vasárnapi választáson nagyot bukott a baloldali ellenzék, igaz, elsősorban vidéken. Az LMP nem tudta lényegesen növelni a támogatottságát, az MSZP a négy évvel ezelőtti 28 parlamenti helyhez képest a Párbeszéddel együtt is csak 20 helyet tudott megszerezni, és ez komoly veszteség. Az Együtt a megszűnés közelében, a baloldalon egyedül Gyurcsány Ferenc örülhet némileg, a DK először alakíthat frakciót története során. A baloldal zsugorodó parlamenti jelenléte felvet néhány kérdést: például azt, hogy az említett országgyűlési pártok képesek, alkalmasak-e a NER tényleges alternatívájává válni, egyáltalán: van-e értelme a parlamenti munkának akkor, ha az ellenzéki javaslatokat mind lesöpri a kormányzó erő, és ha egyes képviselők valóban értékelhető országgyűlési aktivitása láthatóan semmilyen plusztámogatást nem hoz a konyhára.
De ez a baloldali ellenzék tényleg le akarja váltani az Orbán-rendszert? – az elmúlt években ezt a kérdést sokan megrágták, kezdve Botka Lászlótól újabban Márki-Zay Péterig, de egyértelmű válaszig nem jutottak. Ha pedig azokat keressük, akik a parlamenten kívül kezdhetnek építkezésbe, akkor utóbbira, azaz Márki-Zayra érdemes figyelni a közeljövőben. Hódmezővásárhelyi győzelme után elég látványosan építi országos imázsát, és most is jó ütemérzékkel, sok elkeseredett ellenzéki választó gondolatát mondta ki, amikor arról beszélt: vasárnap este leváltották az ellenzéket. De vajon alakít-e ő pártot? Esetleg közeli szövetségesével, Botka László szegedi polgármesterrel, aki fél éve maga is kiszállt a parlamenti ellenzék vezetéséből. Negyvenes éveikben járva mindketten jó korban vannak ehhez, és a parlamentbe jutott pártokkal szemben érezhető országos csalódottság jó táptalaj lehet egy új politikai erőnek. Hogy az Országgyűlésen kívüli politizálás olyan potenciális aktorairól, mint a náluk fiatalabb Gulyás Mártonról, az elégedetlen diákokról, vagy az állami támogatáshoz jutó, de az 5 százalékos küszöböt el nem ért Momentumról ne is beszéljünk. Emlékezetes, hogy a NER-t eddig három alkalommal fogták meg, mindannyiszor parlamenten kívüli eszközökkel: a netadós tüntetéssel, illetve a vasárnapi zárva tartásról és az olimpiarendezésről szóló népszavazási kezdeményezéssel. Az utóbbival vált országosan ismertté a Momentum is, megmutatva, hogy a politikai hatékonysághoz nem feltétlenül kell parlamenti székeket melegíteni.
2. Mi lesz a Jobbikkal? A baloldal gyenge szereplése mellett eddig viszonylag kevés szó esett arról, hogy a Jobbik – amely egyenesen győzelmi esélyekkel kecsegtette magát és a szavazóit – mennyire a várakozásokon alul szerepelt. Egyetlen körzetet nyertek csupán (Dunaújváros), elvesztették a 2015-ben időközin megnyert Tapolcát, Vona Gábor is simán kikapott Gyöngyösön, továbbá a másik két hevesi és több borsodi mandátumszerzésből se lett semmi. Ahogy elbuktak az alföldi vagy a dunántúli „esélyesek” is, például Steinmetz Ádám Somogyban vagy Zakó László Zalában. És még akkor sincs mit nagyon szépíteni a Jobbik bukásán, ha tény: Budapesten, Szegeden és Pécsen kívül, továbbá a vidék egy-két foltjától eltekintve ma ők jelentik az alternatívát a Fidesszel szemben, még akkor is, ha jellemzően „lőtávolságon belül” sincsenek a vasárnapi eredmények alapján a NER jelöltjeitől.
Ez azonban nem vigasz Vona Gábornak, aki vasárnap már be is nyújtotta a lemondását a pártelnöki posztról. Aligha kérdés, hogy Vona eddigi politikai pályája legnagyobb krízisét éli: hiába volt teleplakátolva a Jobbikkal az ország, hiába kapott felületet a Simicska médiabirodalomban a párt, szinte semmit nem mozdultak előre 2014-es eredményükhöz képest. A néppártosodás, a „nagy politikai csel”, a „középre húzódás” – nevezze mindenki úgy, ahogy akarja – nem eredményezett szavazatgyarapodást. Vona Gábor zsákutcában van, és vele együtt a párt is. Merre mennek, mehetnek tovább? A higgadtabb stílus – mint láttuk – a nagy áttöréshez kevés volt, ám ha visszafordulnának a jobbszélre, ott már rég a Fidesz terpeszkedik. Maradnak egyhelyben, és várnak a megfelelő pillanatra?
Mennyi pártbéli támogatója lehet Toroczkai Lászlónak? Az alelnök már hétfőn, azaz elég gyorsan nekiment Vonának azzal, hogy a pártelnök politikája kivégzi a Jobbikot, ezért váltani kell. Nyilvánvaló, hogy Ásotthalom polgármestere egyúttal be is jelentkezett pártelnöknek, noha ezt a pártot, annak médiáját, hátterét, infrastruktúráját jórészt Vona Gábor és szövetségese, Szabó Gábor pártigazgató építette fel; mindezeket aligha tudja elvenni tőlük Toroczkai. Persze, tőle függetlenül is radikalizálódhat a Jobbik, de nagy kérdés, hogy politikailag ez racionális lépés lenne-e. És akkor a Jobbikot sújtó, hamarosan „élesedő” 660 milliós ÁSZ-büntetésről még nem is beszéltünk.
Vona Gábor hétfő este bejelentette: kivonul a politikából, nem veszi át parlamenti mandátumát, nem indul a tisztújításon. Hogy innen merre visz az ő politikai útja, egyelőre megjósolhatatlan.
3. Mit lép Simicska Lajos? A Jobbik jövője nem független attól, hogy a korábbi Fidesz-pénztárnok milyen következtetésekre jut a vasárnapi eredményeket böngészve. Ez azért lényeges szempont, mert a 2015-ös G-nap óta úgy tűnhetett, hogy korábbi szövetségese minden más politikai riválisnál nagyobb fenyegetés a kormányfőre. (Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy Orbán őt érzi a legveszélyesebb ellenfélnek.) Azóta kiderült, Simicska Lajos nem rendelkezik politikai atombombával, vagy ha igen, akkor sem vetette be, és alighanem a sokat látott oligarchát is meglepte, mennyire nem fogott például Kósa Lajoson a tulajdonába tartozó Magyar Nemzet által bedobott csengeri ügy, hiszen Kósa ezúttal is simán behúzta Debrecent – olyan biztosan, mintha nem is lett volna botrány körülötte.
Mire jut ezek után Simicska? Hogy nincs értelme harcolni Orbán ellen? A Semjén-féle vadászsztori is hatástalan maradt abban az értelemben, hogy a Fideszen nem fogott: sőt a kormánypárt támogatottsága jelentékeny mértékben nőtt a négy évvel ezelőttihez képest.
Az, hogy Simicska tovább politizál-e vagy sem, az döntően érinti a magyar médianyilvánosság jövőjét is. Régóta tudni lehetett, hogy a médiaportfólió működtetése égeti Simicska milliárdjait, és nem tartható fenn tovább, ha Orbán marad. Arra viszont talán senki nem számított, hogy Simicska már szinte a választás másnapján bejelenti: nem tudja finanszírozni, és ezért április 11-től bezárja a 80 éves Magyar Nemzetet, és elhallgat a Lánchíd Rádió (a Heti Válasz még kapott esélyt arra, hogy befektetőt találjon). A legnagyobb hatású, ám egyben legköltségesebb elem, a Hír Tv egyelőre marad, de komoly leépítések várhatók. És ne feledjük Simicska hirdetőcégét se, amelynek köztéri reklámhelyei főleg a Jobbiknak jelentettek kommunikációs felületet.
Kérdés persze az is, hogy Simicska jövője mennyiben függ a kormányfőtől. A „béke”, vagy legalább az, hogy elfelejtsék egymást, akár mindkettőjük érdeke is lehet: ha Simicska a nyugalma érdekében hátrébb lép (fél lépést ehhez már megtett médiapozíciója részleges feladásával), az Orbánnak is bőven megérné, legalább egy gonddal kevesebb. De kettejük viszonyát jó ideje nem a józan megfontolások határozzák meg.
4. Médiahelyzet 2014 előtt a közmédia, 2015-ben az Origo és a Tv2, 2016-ban a Népszabadság, a Figyelő, a megyei napilapok, 2017-ben a Bors: dióhéjban és a teljesség igénye nélkül a Fidesz által bekebelezett médiumok listája az elmúlt évekből. A Heti Válasz egy meg nem nevezett kormányzati forrásra hivatkozva februárban arról írt, hogy az újabb győzelem után a Fidesz az Indexre és az RTL Klubra vetné ki hálóját. Mind a hírportál, mind a televíziós csatorna a nagy elérés miatt lenne fontos a kormánynak, na meg azért, hogy tovább – és jelentősen – szűküljön a kormánykritika tere. Esetleg úgy, mint a Tv2 vagy az Origo esetében történt: a kritikus hang teljes kiiktatásával. Az RTL Klub német tulajdonban van, kérdés, hogy a mostani választás után mennyire ragaszkodnak hozzá a tulajdonosok. (Simicska Lajos egy korábbi nyilatkozatában azt állította, Orbán már 2014 előtt meg akarta vásárolni a csatornát azért, hogy megszüntethesse.) Az Index jogai jelenleg annak az alapítványnak a tulajdonában vannak, amelybe Simicska – opciós jogát 2017 tavaszán lehíva – továbbpasszolta a hírportált. Hogy ebben a felállásban meddig működtethető az Index, az kívülről nem látható. Ahogyan az sem, hogy mekkora kormányzati nyomást bír ki ez a konstrukció – vagy bármilyen más konstrukció, amelyben még kormánykritikus hang szólal meg.
5. Civilek: jön a bezárás? A civilek elleni egyre agresszívebb fellépés új jelenségnek tűnt a Fidesz 2014 utáni politikájában. Ennek oka az volt, hogy a kormányfő immár nem a parlamenti ellenzékben, hanem a kormányzatát kritizáló és számon kérő civil csoportokban látta meg a vele szembeni ellenállás új, tényleges lehetőségét. Az Ökotárs elleni rendőri fellépés, a civilek külföldi kapcsolatát firtató új törvény mind-mind annak jele volt, hogy nemcsak retorikailag (sorosozás), hanem állami eszközökkel is fellépnek az NGO szervezetekkel szemben. (Ennek törvényi mintáját könnyen beszerezhették Oroszországból, vagy a másik nagy barát, Netanjahu Izraeléből.) Az országgyűlési kampányban titkosszolgálati módszerekkel próbáltak meg „terhelő adatokat” gyűjteni civil csoportokról, mely „információk” aztán a kormányközeli Magyar Időkben láttak napvilágot.
A nyomás nyilvánvalóan erősödni fog az április 8-i Fidesz-győzelem után. A választás éjszakáján Kovács Zoltán korábbi CEU-ösztöndíjas kormányszóvivő mondta ki az Indexnek, hogy az „arra nem jogosult szervezetek, a politikai élet csinálásába, döntéshozásába matassanak, hogy így fogalmazzak, azokat be kell zárni”. Halász János Fidesz-szóvivő másnap megerősítette, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában az ún. Stop Soros-törvénycsomagot az elsők között fogadhatják el, várhatóan már májusban – ennek alapján például felhatalmazást adhatnak civilek titkosszolgálati ellenőrzésére is.
A cél világos, az eszközök adottak. Kérdés, hol állnak meg. Ha megállnak.
6. A baloldalt már csak nyomokban ismeri a vidék. Ez a vég? Tucatnyi azoknak a vidéki körzeteknek a száma, ahol a már 2014-es, amúgy is sovány eredményt mutató, de azért a baloldali jelöltekre leadott két számjegyű százalékos szavazatszám most vasárnap egy számjegyűre apadt. Nem csak Kelet-Magyarországon, az ország nyugati részein is. Keszthelyen például a helyben meglehetősen aktív DK-s önkormányzati képviselő, Kovács Viktória alig valamivel több mint 8 százalékot, a körmendi körzet szintén DK-s jelöltje csupán 4 (!) százalékot kapott, szemben a Fidesz 64 és a Jobbik 26 százalékával. Az ország másik végében, Mátészalkán a baloldalt képviselő DK-s jelölt 4,2 százalékot húzott be, de hasonlóan egy számjegyű eredményt tud felmutatni a baloldali jelölt a kisvárdai körzetben vagy az Alföld több választókörzetében. Ezek akkor is riasztóan alacsony számok, ha feltételezzük, hogy számos baloldali szavazó voksolt egyéniben az esélyesebbnek tartott jobbikos jelöltre.
Hogy ezzel tud-e kezdeni valamit a baloldal, vissza tudja-e építeni magát 20–30 százalék köré ezekben a választókörzetekben, az a legnagyobb kihívás lesz a következő ciklusban (ahogyan a korábban balosnak tartott városokban is el kellene kezdeni a helyreállítást). Pillanatnyilag e feladatnak az elvégzésére sem a kompetencia, sem az erő jelei nem mutatkoznak az érintetteknél.
7. Budapest és a koordináció. Az előzetes várakozásokat mélyen alulmúló baloldal Budapestet mégis megnyerte. A Fidesz jelöltjei 6 választókerületet elvittek ugyan a fővárosban (ezek nagyon kellettek az újabb parlamenti kétharmadhoz), ám összességében ezekben is többségben voltak a baloldali szavazatok; 5 körzetben elég lett volna csak az LMP-vel koordinálni az MSZP–P-nek/DK-nak/Együttnek, és a győzelem legalábbis valószínű lett volna. A szavazatok számában az olyan ősjobboldali körzetekben is kisebbségbe szorult a Fidesz, mint a XII. vagy a II. kerület. Az országos trenddel ellentétben Budapestet tehát gyakorlatilag teljesen elvesztette a Fidesz, csakhogy ebből mégsem következik automatikusan az, hogy a jövő évi önkormányzati választáson a főváros vörösbe borul úgy a kerületekben, mint a Fővárosi Közgyűlésben. Ehhez az MSZP-nek, a DK-nak és az LMP-nek minimum koordináltan kellene föllépni, máskülönben a 2014-es eredmények ismétlődhetnek meg. Jelenleg nem tudni, van-e erre esély – azt viszont tudjuk, hogy az érdekeiknek ez felelne meg. És a választóik érdekeinek is.
A baloldali pártoknak bő egy évük van arra, hogy ezt fölfogják.
