A bíróság visszavonult
A bős-nagymarosi ügy kezdete a múlt ködébe vész. Egyesek szerint már a század elején hozzákezdtek a tervezéséhez, mások szerint a kezdet azonos a szocializmus ötven évvel ezelőtti kezdetével. Az első fontos írásos emlék 1963-ból való, ez a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer közös magyar-csehszlovák terve, amit a két kormány jóváhagyott. Más akkoriban azután nem is történt. Ezt mutatja, hogy 1974-ben a kormányok ismét jóváhagytak, ezúttal a vízlépcsőrendszer módosított terveit. Komor dátum 1977. szeptember 16. Az építésben érdekelt lobbi elérte, hogy ezen a napon a kormányfők és a pártelnökök államközi szerződést írjanak alá a megvalósításról. Magyarországon törvénybe is iktatták a vízlépcsőrendszert. A forint- és koronamilliárdokat felemésztő építkezés a nyolcvanas években zajlott, mindkét ország polgárai elől titkolva, mi is készül valójában. A nyolcvanas évek végére azért sok minden kiderült, ami elemi erejű állampolgári felháborodást okozott; Magyarországon 1989-ben előbb felfüggesztették, majd végleg abbahagyták az építkezést. Csehszlovákiában is volt néhány hét 1990 elején, amikor az ottani szakértőknek alkalmat adtak arra, hogy kifejtsék (ha lehet, még a magyar szakértőkénél is lesújtóbb) véleményüket. Ám ez a boldog korszak véget ért, még mielőtt az 1990-ben alakult kormányok tárgyalóasztalhoz ültek volna a "hogyan tovább" kérdésében. Megegyezés nem született. Nem is születhetett, mert a csehszlovák fél tárgyalási pozíciója kimerült abban, hogy a végsőkig ragaszkodott a továbbépítéshez, és minden egyes tárgyaláson kifejezte elszántságát a bősi vízlépcső akár egyoldalú üzembe helyezésére is. 1991 tavaszán kapta az önálló csehszlovák terv a C variáns nevet. A Duna csehszlovák területre történő elterelésével való fenyegetés miatt azután a magyar kormány 1992 májusában egyoldalúan megszüntette a szerződést. Ám ez nem befolyásolta a csehszlovák építőket, 1992. október 25-én 40 kilométer hosszúságban a saját területükre terelték a határfolyót. A cselekmény nemzetközi diplomáciai vihart kavart, az EK (az EU elődje) legmagasabb rangú tisztviselői is beavatkoztak az ügybe. Néhány nappal a Duna elterelése után a felek aláírták az úgynevezett londoni egyezményt, melyben a csehszlovák fél vállalta, hogy a Duna-víz legalább 95 százalékát haladéktalanul visszaadja, ám ezt soha nem tartotta be. Az EK bizottságának képviselője által is aláírt dokumentumból csak egyetlen dolog teljesült: a felek a hágai bíróság elé terjesztették a vitát.
A per
A volt szocialista országok nem ismerték el a hágai Nemzetközi Bíróság joghatóságát, ezért a bős-nagymarosi ügyben közös nyilatkozatot kellett a feleknek elfogadniuk, amelyben elismerték az ügyben a bíróság joghatóságát. Ebben vállalták, hogy a bíróság döntését végrehajtják, valamint megfogalmazták kérdéseiket. A nyilatkozatot a kormányok képviselői 1993. április 7-én Brüsszelben írták alá, és parlamenti ratifikáció után 1993. július 2-án nyújtották be a bíróságnak. A nyilatkozat kérdései, egyszerű megfogalmazásban:
- Volt-e joga Magyarországnak a vízlépcsőrendszer építési munkáit felfüggeszteni, majd végleg abbahagyni?
- Volt-e joga Csehszlovákiának a bősi erőművet a C variáns műtárgyainak megépítésével üzembe helyezni?
- Volt-e joga Magyarországnak az 1977. évi államközi szerződést egyoldalúan megszüntetni?
- A felek kérik a bíróságot, hogy állapítsa meg a fenti kérdésekre adott válaszokból következő jogaikat és kötelezettségeiket.
A per két szakaszból áll: írásbeli és szóbeli részből. A magyar periratok mintegy ötezer oldalt tesznek ki, a szlovák anyag ennél valamivel kevesebb. Az írásbeli anyagok benyújtása után a bíróság a felekkel egyeztetett időpontra, 1997. március 3-ra kitűzte a szóbeli meghallgatást. A szlovák fél különféle ürügyekre hivatkozva többször szeretett volna halasztást elérni, utoljára azért, mert az év elején vezető jogászuk, Derek Bowett cambridge-i professzor bejelentette, hogy egészségügyi okból abbahagyja perbeli szereplését. (A betegség mibenlétére azóta sem derült fény.) A bíróság azonban ragaszkodott a kezdéshez, annyi engedményt tett, hogy a felek meghallgatása közé szünetet iktatott, így a szlovák fél nyert két hetet, amit aztán a magyar előadásokból való alapos felkészülésre használt fel. (Hogy milyen sikerrel, az majd csak az ítélet után derül ki.)
A szóbeli meghallgatás
A magyar ügyvédek március 3-tól öt napon keresztül napi három órában foglalták össze a magyar álláspontot, a szlovák fél hasonló előadásait március 24-én kezdte. Április 1-4. között a bíróság a helyszínen tekintette meg "a per tárgyát". Szlovákiában a pozsonyi kikötőt, a bősi erőművet és az ottani vízpótlást látták. Mindent azért nem mutattak meg a bíráknak, így például a dunacsúnyi gáton nem állt meg az autókonvoj. Magyarországon a lecsökkent vizű Dunát, a Szigetközt ért károkat, az elbontott nagymarosi munkagödör helyét, valamint a budapesti vízellátást biztosító kutakat tekintették meg a bírák. Ezután mindenki visszautazott Hágába, ahol még két-két nap állt rendelkezésre a feleknek egy végső összefoglalásra.
A múlt héten véget ért a szóbeli szakasz. Az utolsó napon a bíróság még feltett néhány kérdést, amelyekre ezen a héten várja a választ. Ezt követően azonban a feleknek már nincs lehetőségük befolyásolni a bírákat, akik hozzákezdenek az ítélet megalkotásához. Nem lesz könnyű dolguk.
A szóbeli szakasz hetei megmutatták, hogy Magyarország és Szlovákia álláspontja alapvetően különbözik. A nagyfokú véleménykülönbség utólag igazolja azokat, akik szerint a bíróság ítéletében lefektetett nemzetközi jogi szabályozás nélkül, kétoldalú tárgyalásokon bizonyosan nem lehet megoldást találni a vízlépcsőügyben. Különösen a magyar fél számára nem. A szlovák előadók hihetetlen mértékű követeléseket támasztottak, és jelezték, hogy még újabbak várhatók. Így például szerintük az eredeti vízlépcsőrendszert kell közösen megépíteni, amihez előbb a magyar fél kötelessége a C variáns lebontása, valamint a jelenlegi szlovák becslés szerinti 2,5 milliárd dollár kártérítés megfizetése.
A szóbeli meghallgatáson elhangzottak alapján a felek álláspontjában megmutatkozó legfőbb ellentétek:
- A szlovák fél szerint az 1977. évi vízlépcső-szerződés érvényben van, a magyar fél szerint nincs.
- A bősi erőmű működése a magyar fél szerint környezeti károkat okozott, a szlovák fél szerint nem. Következésképpen a szlovák fél szerint a környezeti szempontok nem alapvetőek a vita rendezésében, műszaki pótintézkedéssel egyébként is minden megoldható.
- A magyar fél szerint a Duna vizének 100 százalékát, a szlovákok szerint 2 százalékát kell a magyar-szlovák határszakaszon a Dunába engedni az 1977. évi szerződés szerint.
A két delegáció érvelésében megmutatkozó különbség alapján jó reményekkel várhatnánk a hágai ítéletet, ha most az egyszer - kivételesen - minden magyar érintett ugyanazt akarná, nevezetesen visszaszerezni a Dunát a szigetközi szakaszra, és minél kisebb anyagi veszteséggel lezárni az országok közti vitát. A tapasztalatok szerint az összetartásnak kicsi az esélye, ám ennek ellenére érdemes néhány elemet kiemelni az érvelésekből.
A szlovák jogi álláspont tarthatatlansága nyilvánvalóvá vált Hágában. A C variáns jogosságának alátámasztására csak egyetlen érvük volt: az 1977. évi szerződés máig (és mindörökre) ható érvénye. Álláspontjuk szerint a C variáns a szerződéses kötelezettséget "legjobban megközelítő" megoldás, ami jogilag ideiglenes, műszakilag azonban végleges. Előadásuk szerint az építkezésbe 1989-ig beleölt sok pénz miatt voltak kénytelenek 1991-ben az "ideiglenes megoldást" választani. Ezzel azonban akaratlanul is önmaguk ellen szóltak, mert a két időpont között Magyarország számtalan tárgyaláson próbálta meg a vitatott kérdéseket rendezni, éppen a károk és veszteségek igazságos rendezése céljából. A magyar előadók hosszan ismertették ennek a korszaknak az eseményeit, annak igazolására, hogy a magyar fél a nemzetközi jog normáihoz végsőkig ragaszkodva, a merev csehszlovák magatartás miatt jutott a szerződés egyoldalú felbontásának kényszerhelyzetébe.
A magyar delegáció érvelésének súlypontja az építkezés elhagyása és a szerződés egyoldalú felbontása jogosságának igazolása volt. A bíróság főként az 1989. évi magyar felfüggesztés, majd a végleges elhagyás megítélésében van nehéz helyzetben. (Ezt igazolja, hogy a most feltett kérdések lényegében mind erre vonatkozó újabb információkat kértek.) A magyar fél által fő indokként hangoztatott ökológiai szükséghelyzet egy természettudományos szakember vagy egy környezetvédő számára teljesen érthető és meggyőző, ám kérdés, hogy mennyire befolyásolja egy jogász gondolkodását. Reményre ad okot, hogy az utóbbi évtizedekben nagy fejlődésnek indult a nemzetközi környezetvédelmi jog. A környezeti értékek, mindenekelőtt az ivóvízkészletek megóvása ma már számos nemzetközi egyezmény tárgya. Közülük is kiemelkedően fontos Az Európai Unió vízügyi politikája címet viselő dokumentum, ami a vizek használatakor első helyre az ivóvízkészletek megóvását helyezi.
Az ítélet
várhatóan őszre születik meg. Három kiválasztott bíró fogalmazza meg, minden mondatáról külön szavaznak majd mind a tizenöten. Az ítélet tartalmáról értelmetlen lenne jóslásokba bocsátkozni, az a két szélsőség között lesz valahol. Az egyik véglet: a hágai bíráknak a kiránduláson megtetszett a bősi erőmű, és a környezetvédelmi szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával az 1977. évi szerződés részleges vagy teljes teljesítését írják elő. A másik lehetőség, hogy a hágai bíróság ítélete végleg megsemmisíti az 1977. évi rossz szerződést, és ennek nyomán megkezdődhet az építkezés okozta károk helyrehozatala. Már ami egyáltalán helyrehozható.
Hajósy Adrienne
A hivatalos magyar álláspont
"A jelen iratban bemutatott bizonyítékok és jogi érvek alapján a Magyar Köztársaság felkéri a bíróságot, hogy hozzon ítéletet és jelentse ki, hogy
1. A Magyar Köztársaságnak jogában állt felfüggeszteni, majd elhagyni a nagymarosi építkezési munkálatokat és a bősi építkezésnek azon részeit, amelyekért a szerződés értelmében a Magyar Köztársaság felelős;
2. A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak nem állt jogában alkalmazni az "ideiglenes megoldást" (a Duna elrekesztését az 1851,7 folyamkilométernél csehszlovák területen, annak a vízfolyásra és a hajózó mederre gyakorolt következményeivel);
3. 1992. május 19-i nyilatkozatával Magyarország érvényesen szüntette meg a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építéséről és működtetéséről szóló, 1977. szeptember 16-án kötött szerződést;
továbbá felkéri a bíróságot, hogy hozzon ítéletet és jelentse ki, hogy ezeknek a döntéseknek, valamint a bíróságnak bemutatott bizonyítékoknak és érveknek a jogi következményei a következők:
(1) az 1977. szeptember 16-án kötött szerződés soha nem volt érvényben a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között;
(2) a Szlovák Köztársaságot felelősség terheli a Magyar Köztársasággal szemben a fent említett "ideiglenes megoldás" üzemben tartásáért;
(3) a Szlovák Köztársaságot nemzetközi felelősség terheli az "ideiglenes megoldás" által a Magyar Köztársaság és saját nemzetiségei által elszenvedett veszteségekért és károkért;
(4) a Szlovák Köztársaság köteles megtéríteni az ilyen veszteségeket és károkat; a kártérítés összegét, amennyiben a Felek az ítélethozatalt követő hat hónapon belül nem tudnak megállapodni, a bíróság határozza meg;
(5) a Szlovák Köztársaság köteles:
(a) visszaterelni a Dunát a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti nemzetközi határ mentén eredeti medrébe, azaz a vonatkozó egyezmények által meghatározott fő hajózható mederbe;
(b) visszaállítani a Dunának az ideiglenes megoldás üzembe helyezése előtti állapotát;
(c) megfelelő garanciákat adni a Magyar Köztársaság és saját nemzetiségei által elszenvedett veszteségek és károk megismétlődése ellen.
Aláírás: Martonyi János
a Magyar Köztársaság Kormányának megbízottja
1994. április 5.
