n 1990 óta másodszor fordul elõ, hogy kormányzati ciklus közben van olyan választás, ahol politikai erõkre szavazhatunk. Igaz, 1993 májusában a társadalombiztosítási önkormányzati voksoláson szakszervezetek indultak: de az "érdekvédelmi" alakulatok nyilvánvaló pártkötõdései s az a tény, hogy maguk a polgárok is a kormány, illetve az ellenzék fiókszervezeteit látták bennük, egyértelmûen politikai állásfoglalássá lényegítette át az eseményt. Hasonló a helyzet most is: ahogyan a többségnek 1993-ban fogalma sem volt arról, hogy valójában miért járul az urnákhoz - csupán az volt világos, hogy melyik szervezet az "MSZP-s" és melyik az "MDF-es" -, úgy a június 13-i választás célja is homályos. Ugyan ki tudná megmondani, hogy milyen következményekkel járhat, ha az Európai Parlamentben a néppárti vagy a szociáldemokrata frakció kerül többségbe, illetve ha erõs vagy gyenge liberális képviselõcsoport lesz? Márpedig errõl kellene döntenünk tíz nap múlva - elvileg. Gyakorlatilag egy nettó belpolitikai véleménynyilvánítási - afféle klasszikus protest - aktus várható: a végeredmény mindenekelõtt arról fog árulkodni, hogy a kormányzati ciklus félidejében hány biztos szavazó utálja a kormányt, illetve arról, hogy hány biztos szavazó tartaná tragédiának Orbán Viktor újbóli miniszterelnökségét. A jelek szerint ezzel a nagy pártok is tisztában vannak; a Fidesz hónapok óta tartó intenzív kampánya kizárólag az MSZP be nem váltott ígéreteirõl harsog, de az sem véletlen, hogy a félszívvel akciózó szocialisták újabban azt hajtogatják: pártjuk Orbán Viktor egyetlen alternatívája.
Ellenfelei kajánul állítják a Fideszrõl: egy évtizedes cikcakkjai során az egykori radikális-liberális szervezet a közép- és széljobbon keresztül elérkezett a munkástagozatig (az öltönyös Orbán Viktor a hatalmas villáskulccsal valóban épületes látvány volt). A párt az úgynevezett pragmatizmus jegyében ismét - és ki tudja, már hanyadszor - fordított egyet a köpönyegén, ami újfent bizonyítja: nincsenek elveik, következésképpen gátlásaik sem. Holott szó sincs cikcakkról: a Fideszénél egyenesebb vonalú, és kiszámíthatóan következetes iránya egyetlen honi pártnak sincs.
Egy nagy
Ahogyan a párt utolsó gazdasági minisztere, Matolcsy György a gazdaság állandó dinamizálásában ("fûtésében"), a kereslet és a fogyasztás permanens növelésében látta az elõrelépés zálogát, úgy a Fidesz is az intenzív növekedésben hisz. Kormánypártként népszerûsége teljében, a közelgõ országgyûlési választások legnagyobb esélyeseként néhány hónappal a szavazás elõtt félreérthetetlenül üzent a szélsõjobboldali szavazóknak: mi a ti kormányotok vagyunk. Addig a Fidesz maga sem tudta pontosan, mit akar Csurka István táborával: vajon csak a szimpatizánsok kellenek-e neki, avagy hagyja a MIÉP-et is az Országgyûlésbe jutni, hogy aztán politikai szövetségre lépjen vele? A kérdés 2002 elején a külsõ szemlélõ számára eldöntöttnek tûnt: Orbánék ekkor jelentették ki, hogy nem a MIÉP-re, hanem a MIÉP szavazóira van szükségük. Hogy 2002 áprilisában e nyitás ellenére vagy épp ellenkezõleg: e nyitás miatt (is) veszítettek, az sokak számára nem kérdés. Mi óvatosak lennénk ez ügyben; az viszont tény, hogy az elbukott elsõ forduló után a Fidesz ezen az úton haladt tovább: a nagytõke kormányalakításával riogató retorika (amelynek logikus folytatása a mostani bankárkományozás) mindenekelõtt az ilyesmire fogékony rétegekre kívánt hatni. S az is tény, hogy az akkori kormánypárt bravúros hajrát vágott ki: az elsõ forduló utáni nagy ellenzéki fölény a második kör végén minimálisra zsugorodott.
A késõbb történtekbõl arra következtethetünk, hogy Orbán Viktor az országgyûlési választások eredményébõl nem azt látta, ami a kudarcot okozta, hanem kizárólag azt, ami majdnem sikerre vezetett. Ezért maradt 2002 áprilisa után is a rendületlen rohamozás - amit csak a párt számára katasztrofálisan végzõdõ önkormányzati választások akasztottak meg idõlegesen. Ám hiába az olykor meghökkentõen nagy különbséget mutató közvélemény-kutatási adatok, a Fidesz biztosra akar menni: s mivel az ún. jobboldalon nem maradt becserkészhetõ potenciális szavazó, a párt az általa "baloldalinak" hitt "értékek" mentén az MSZP szavazóit vette célba.
Hogy a legnagyobb ellenzéki párt szerint kik tartoznak ide, arról elég sokat elárulnak egyrészt a 2002-es fõpolgármesteri kampány "polgári" klipjei, másrészt a Munka, otthon, bizonság címû aláírásgyûjtõ ívekben manifesztálódó kváziprogram. A lepattant lakónegyedek lepattantnak vélt Kádár-kori kispolgársága: a "panelpatkányok" és "lumpenprolik" tömegei, ahogyan a Fidesz "értelmiségi" kommandója nevezte ezeket az embereket a 2002-es vereség után. Az áremelések, a romló életkörülmények miatti õszinte polgári aggodalom mögött ez a meggondolás munkál: és ennek a következménye az is, hogy elõször rendezett komolynak tartott politikai párt konferenciát - s szervez nagygyûlést e hét végén - a "drágulás" ellen. A Fidesz útja ezért egyenes vonalú. Egy rendkívül heterogén bázis összetartása egyetlen módon lehetséges csak: olyan retorikával, amely a legszélsõségesebbeket is a táboron belül képes tartani. Az 1997-1998-as gazdaságpolitikai demagógiát így és ezért váltotta a "nemzeti" alapú, és ezért nyomja Orbán napjainkban mind erõteljesebben a fékeveszett szociálisat.
Amivel már középtávon is rendkívül nehéz helyzetbe hozza magát: hiszen a Fidesz mostani jó mutatóinak egyik titka, hogy Orbán 2002-es képtelen ígéreteivel az MSZP csak úgy tudott lépést tartani, ha a kampányban még nagyobbat hazudott. A lehetetlent értelemszerûen nem lehet megvalósítani - a Fidesznek ezért roppant kényelmes a helyzete manapság. Nem is állít semmit: de a szocialista "szószegés" állandó hangoztatásával azt a képzetet (és sokak szemében nyilván azt a reményt) kelti, hogy az MSZP ígéretei betarthatók: feltéve persze, hogy a következõ miniszterelnököt Orbán Viktornak hívják.
Orbán azzal kampányol, hogy az ún. "nemzeti" petíció és a június 13-i választás igazi tétje az, hogy világossá tegyék, melyik oldalon áll a többség. Ha gyõznek (és ha minél több aláírás gyûlik össze), a kormányt rá lehet majd szorítani, hogy változtasson elhibázott politikáján.
A kormány egy nagy arányú vereség után igen kényelmetlen szituációba kerülne, s az is világos, hogy érdemi politika az Országgyûlésben még annyi sem volna, mint idáig, mert minden egyes nap "illegitimezéssel" telne. Holott - amit a Fideszben nyilván pontosan tudnak, mi több, e tudásnak néha jelét is adják - a június 13-i eredménynek semmiféle jogi következménye sincs: a mindenkori kormánytöbbség legitimitását az országgyûlési választások biztosítják. Egy ciklus közepi támogatottság - Magyarországon félidõben egyébként is hagyományosan rosszak a kabinetek mutatói -, amelyet egy olyan szavazás tükröz, aminek tétjét a polgárok többsége körülbelül annyira érzi át, mint egy közvélemény-kutatásét, bár fontos információ, de még a 2006-os országgyûlési választások prognózisaként sem értékelhetõ. Ezért is érthetetlen, Orbán Viktor miért teszi élet-halál kérdésévé az eseményt. Hívei nyilvánvalóan el-hiszik neki, hogy tíz nap múlva a kormányról döntenek. Ám ha (aminek az adatok tükrében ugyan kevés a valószínûsége, de a lehetõséget hiba volna teljesen kizárni) a Fidesz vereséget szenved, vagy éppen hogy csak gyõz - annak ellenére, hogy az elõjelek régóta voltak ennyire kedvezõk a "kommunisták" agyagba döngölésére -, akkor Orbán újfent önmagát kormányozta zátonyok közé.
A Fidesz akkor is elérhetné belpolitikai céljait, ha a választások jelentõségét elõre kevésbé hangsúlyozta volna: biztosan szavazó hívei elutasítják annyira az MSZP-t, hogy bármilyen eseményen demonstrálják ezt. S a nagy napról bõven ráértek volna a gyõzelem után értekezni: a polgári tömegek bizonyára akkor sem érezték volna túl késõnek a voksolás történelmi jelentõségûvé nyilvánítását. De nem: és ez arra utal, hogy Orbán Viktor nem bízik oly mértékben vezérsége megkérdõjelezhetetlenségében, mint hinnénk. Pályafutása során nem elõször, ezért kér újra lapot tizenkilencre.
Meg egy kicsi
A kisebbik (parlamenti) jobboldali párt más stratégiát követ: dicséretes módon (tudtunkkal egyedüliként) ingyen osztogatott európai uniós tájékoztató füzetekre költi kampánypénze egy részét (amibõl semmiféle közvetlen politikai haszna sincs), a pártelnök asszony pedig többször kijelentette, hogy a voksolásnak a belpolitika jelenlegi status quójára nincs közvetlen hatása - vagyis épp az ellenkezõjét teszi, mint volt koalíciós partnere. Pedig az EP-választásoknak valódi tétje csak az MDF és Dávid Ibolya számára van. Igaz, arról nem nyilatkoznak, hogy mi történik akkor, ha egyetlen képviselõt sem küldenek Strasbourg-ba - viszont szívesen beszél errõl a pártelnök környezete által csak kriptofideszesként emlegetett belsõ ellenzék. Dávid Ibolya vereségével (vagyis az MDF-lista választási küszöb alatti eredményével) a párt a kereszténydemokraták nyomdokaiba lépve ún. "szoros szövetséget" kötne a Fidesszel, azaz gyakorlatilag a Magyar Polgári Szövetség egyik platformjaként mûködne tovább. Dávid Ibolya, Herényi Károly frakcióvezetõ és jó néhány társuk politikai karrierje pedig véget érne.
Jóval érdekesebb - és bonyolultabb -, hogy mi történik akkor, ha az MDF átlépi a küszöböt. Dávid Ibolya párton belüli helyzete nyilván megerõsödik - de hogyan reagálna erre a Fidesz? (Az nem kérdés, mit lépne Dávidék belsõ ellenzéke: azt, amit a Fidesz.) Orbánék mindenesetre semmit sem bíznak a véletlenre: a Fidesz elnöke április végén kijelentette, hogy amennyiben az "egy a zászló, egy a tábor" munkacímen zajló összpolgárosításban Dávid Ibolya nem partner, akkor az együttmûködést "az MDF tagságával kell megpróbálnunk". Pokorni Zoltán alelnök egy május eleji rádióinterjúban "fölöttébb barátilag" kérte: "Kedves Ibolya, hagyd ezt abba, ne csináld, mert ártasz magadnak, ártasz az MDF-nek és ártasz a polgári oldal összefogási lehetõségének, ilyen módon ártasz az ország egészének." Mindeközben folytatódott a kettõs párttagság MDF-ellenes akciója: a közelmúltban kéretlenül is több párttagot értesített örömmel a helyi fideszes fõfunkcionárius arról, hogy belépési kérelmét a szövetség pozitívan bírálta el.
A Fidesz bár kétségkívül rámenõsebb, mint volt két évvel ezelõtt a MIÉP-pel, olykor bizonytalannak tûnik: Pokorni például nemrégiben azt mondta, hogy amennyiben az MDF sikeresen szerepel, a Fidesznek békén kell hagyni a Fórumot; kudarc esetén viszont az MDF-nek kell végérvényesen belátni, hogy egyedül nem megy.
De mit tesz az MDF annak érdekében, hogy megkapaszkodjon az utolsó szalmaszálban? Következetességet igyekszik mutatni egyrészt (például az iraki magyar kontingenst haza akarják rendelni, a takarékosság jegyében visszahívták külföldre delegált szavazatszámlálóikat), másrészt az 1990 utáni Magyarország egyik leglényegesebb problémáját dobta be a kampányba. Dávid Ibolya - a tágabb pártvezetés utólagos jóváhagyásával - az állami megrendelések környékén burjánzó politikai korrupciót vette célba. A figyelemre méltó kezdet után azonban érzékelhetõen óvatosabbá vált a párt: kérdés, hogy a témát napirenden akarják-e - és mindenekelõtt: tudják-e - tartani. Ha kellõ elszántsággal és mélységgel kezdenek el vájkálni egyes ügyekben, elõbb-utóbb mindkét nagy párt haragját kivívják. S mivel a politikai kultúra mindenki által érzékelt romlását a közvélemény elsõsorban a két nagy párt számlájára írja, az MSZP és a Fidesz esetleges együttes támadása az MDF komoly népszerûség-növekedésével is járhat. (Egyelõre csak a Fidesz kapálózott, bár õ is csak rövid ideig: kényelmetlen témákban jobb hallgatni. Az MSZP kushad, hiszen nyilván nem számít neki, hogy eggyel több vagy kevesebb politikus nevezi korruptnak. Annak a politikai hozadéka, hogy jobboldali párt vádol korrupcióval egy másik jobboldali pártot, egyelõre nagyobb a számára, mint a rá vonatkozó gyanú miatti veszteség.)
De az MDF legnagyobb gondja alighanem az, hogy kik is az õ szavazói. Mint minden pártnak, nyilván nekik is van törzsközönségük: de ez kevés az üdvösséghez. Vajon honnan verbuválódik a közvélemény-kutatók által mostanság jelzett növekmény? És ha átlépnék a bejutási küszöböt, azt kiknek - s fõképpen: minek - köszönhetnék? Orbán Viktor és az MSZP együttes elutasításának, Dávid Ibolya népszerûségének, az országgyûlési frakció kevésbé látványos, de kétségkívül higgadt és tisztességes szándékú munkájának? Ezekre a választ megtalálni legalább olyan nehéz lesz, mint Orbánék végzetes ölelését végleg elhárítani.
De egyelõre a választás elõtt vagyunk - gondolkodni akár errõl is lehet.
Bundula István
