A nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviseletéről szóló történet 1990-ben kezdődött, amikor egy alkotmánymódosítás kimondta, hogy "a Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják". Az 1993 végén meghozott kisebbségi törvény 13 olyan, hazánkban élő nemzeti és etnikai kisebbséget sorolt fel (azaz taxált), amelyeket megillet az "államalkotói" státus. Szerepel közöttük kicsi is, nagy is, sőt még olyan is, amelyik amúgy nem nagyon létezik. A ruszinok például az előző kormány nemzetiségpolitikusainak zavaros külpolitikai számításai miatt találták magukat e kivételezett helyzetben. Ha ugyanis Magyarországon vannak ruszinok, akkor biztosan vannak Kárpátalján is, és ha ott is vannak, akkor a ruszinok biztosan nem ukránok, és ha nem ukránok, akkor biztos jóban lesznek majd a kárpátaljai magyarokkal. (Nem véletlen, hogy az ukránoknak és a ruszinoknak még önkormányzat alakítására sem futotta a demográfiai és politikai munícióból.) A 13 taxált kisebbség közé viszont bekerültek a romák. A dolog leginkább és legelőször itt lett elkúrva. Ezek az etnikai csoportok politikai és gazdasági súlyuk és érdekeik, szociális helyzetük alapján ugyanis nem tartoznak össze: a nem túl távoli múltban Magyarországra bevándorolt bolgárkertészek többé-kevésbé asszimilálódott, és bolgár identitásukat a családi fotóalbumok lapjai közt vagy dalaikban, legjobb esetben is az anyanyelv emlékei között őrző utódjaihoz ugyan mi közük van romáknak? A romák számára mindenesetre a nemzeti és etnikai kisebbség státusa is nagy előrelépést jelentett: evvel ugyanis elismertetett kulturális, nyelvi identitásuk, és megszűntek egyszerűen hátrányos helyzetű réteg lenni. Más kérdés, hogy az e törvény biztosította kisebbségi önkormányzatiság számukra jóval kevesebbet jelentett az elégnél - de ne vágjunk a dolgok elébe.
Eltelt ez a ciklus is
A kisebbségi törvényben előírt, de részleteiben nem taglalt parlamenti képviselet ügye 1993 végén bukott meg először, a mostanihoz kísértetiesen hasonló huzavona után. A rá fél évre felálló új kormány ´95-re, ´96-ra, majd ´97-re is tutira ígérte a dolgot, de a kisebbségi képviselet ügye a hétpárti és a kisebbségekkel folytatott megannyi tárgyalás és egyeztetés után sem tudott a választójogi törvény októberi módosításába bekerülni. 1997 nyarától a BM, az IM és a HTMH közti Bermuda-háromszögből előkerült egy koalíciós szakértői javaslat, amely - az előző kormány által kovácsolt terveknek és a kisebbségi törvénynek megfelelően - a kisebbségek képviseletét 13 új, a taxált kisebbségek reprezentánsainak fenntartott parlamenti mandátum kreálásával kívánta biztosítani. A javaslat - amelyet a Narancs információi szerint eredetileg Tabajdi Csaba, a kisebbségekért felelős államtitkár igyekezett a BM-re és a kormányra tukmálni - részleteiben módusult, módosulgatott, mígnem a kormány november 14-én beterjesztés helyett mindenki nagy meglepetésére visszaküldte hatpárti egyeztetésre. Aztán még nagyobb meglepetésre két hét múlva mégiscsak elfogadta ugyanazt. December elején elkezdődött az általános vita, de ekkor már csak sürgősséggel tudta volna a Ház a téli szünet előtt elfogadni a törvénymódosítást: ezt az ellenzék fütyülte meg. Az a javaslat viszont, hogy a téli szünetben tartson rendkívüli ülést a parlament, a kormánypártoknak nem tetszett. Teltek-múltak a napok, a pártok egyeztettek tovább, a miniszterelnök találkozott a kisebbségek képviselőivel, majd a kormány visszavonta a javaslatot, és elindította azt a lapzártánk idején érvényes elképzelést, amely a nemzetiségek parlamenti képviselőinek megválasztását őszre, az önkormányzati választásokra tolná. Az indoklás szerint ugyanis, ha az Alkotmánybíróság netán megfúrná a 13 nemzetiségi májusi megválasztását, maga az országgyűlési választás kerülne veszélybe.
Hivatásuk a szívatásuk
A nemzetiségiek másodszori látványos megvezetését eredményező hosszadalmas huzavona mögött politikai és jogi okok állnak. A legtöbbet vitatott pontok között szerepelt az egy nemzetiségi mandátumhoz szükséges szavazatok száma. A különféle tervezetekben szerepelt már 10 000, 7500 és 5000. Alacsony küszöb esetén a választás csak meglehetősen költséges delegálás lenne: ennél tényleg egyszerűbb mind a 13 nemzetiségnek adni egy-egy mandátumot, szaladjanak vele, oszt ne is lássuk őket többet. Ha viszont túl sok szavazat kellene egy mandátumhoz, mondjuk tízezer, akkor a kisebb létszámú nemzetiségek (szerbek, bolgárok, szlovének, ruszinok, ufók) esetleg nem jutnának képviselethez, és akkor megint cseszhetjük a kisebbségi törvényt.
A kvázidelegálás azonban jogilag erősen kifogásolható egy olyan, teljesen más elv szerint felálló parlamentben, mint ez a miénk. Egy pártlistán harmincezer (magyar, mezei) szavazattal megszerzett mandátum választójogi szempontból oly mértékben übereli egy ezres nemzetiségi képviselő legitimitását, hogy az már túllépi a pozitív diszkrimináció jogilag még elfogadható határát. A jogászok homlokát az a kérdés is felhősíti, hogy szavazáskor ki kapja meg a nemzetiségi listákat. A nemzetiségek végig azt hajtották, hogy mindenki szavazhasson rájuk, ne csak az, aki külön is kéri: részben azért, hogy tutira mehessenek, részben azért, mert az alternatíva, a választópolgár által kért nemzetiségi szavazólap mögött a nemzetiségek népszámlálásának rejtett formáját sejtik, végül pedig feltehetőleg azért is, mert ha a nemzetiségi szavazólapot esetleg kevesen kérik el, a nemzetiségi szervezetek lebukhatnak: kiderül, hogy nincsenek annyian, mint amennyit vezetőik bemondanak. A harmadik - politikai és jogi - aggályt az jelenti, hogy ki legyen jogosult a listaállításra. A cigányok például túl sokan vannak ahhoz, hogy egy szem politikai szervezet, az OCKÖ képviselje őket (mindet), még akkor is, ha az OCKÖ a kisebbségi önkormányzati választáson legitimitást szerzett. Ha az OCKÖ juttatja a parlamentbe az egy darab roma képviselőt, eleve hátrányos helyzetbe kerül a többi roma szervezet (hisz ők el sem indulhatnak a választáson). Ezen leginkább az SZDSZ rugózott, nem igazán tetszett neki az, hogy az MDF majd az MSZP által gründolt és kaserolt országos cigány önkormányzat jelöltje legyen - lényegében automatikusan - képviselő.
Alkotmányossági aggályok az egyik oldalon, a kisebbségi törvény diktátuma a másikon. A kormány utolsó elképzelése szerint az őszi helyhatósági választásokon kapnánk meg mi, mindenféle magyarok a szavazólapot. Ezen 13 lista szerepelne, mi pedig választhatnánk, hogy melyikük listájának első helyezettjét juttatnánk szívesen a parlamentbe. Ehhez 7500 voksot kell kapnia egy listának.
A javaslat törvénnyé izmosodásában sem az érintettek, sem az ötlet szülőatyja, az MSZP nem bízik igazán. Maga Horn jelentette be, hogy a kormány Alkotmánybírósági normakontrollt kér a módosítások esetleges elfogadása előtt: és furcsa lenne, ha az alkotmánybíróság zöld utat engedne. Nem kell kifinomult jogérzék ahhoz, hogy furcsállja az ember: lesz 13 képviselő, aki fél évvel később kezdi meg munkáját, akkor, amikor felállt már az új kormány. De a parlamenti kétharmad is kétséges: az őszi megoldást nem- csak az SZDSZ ellenzi (ahogy képviselőjük lapunkban is kifejtette korábban), hanem a Maszop-frakció egy része és az ellenzék egésze is. Lapunknak adott nyilatkozatában Tabajdi Csaba kisebbségi ügyekért felelős államtitkár sem látott sok esélyt az őszi javaslat elfogadására; a nemzetiségi vezetők pedig csak kacagnak, ha rágondolnak. (Keserű kacaj ez persze.)
Marad a párt
A nemzeti kisebbségi önkormányzatok a mindenkori kormányzat cselekvésképtelenségét látva, már jó ideje fontolgatják: nem várnak tovább arra, hogy valaki más elintézze a dolgaikat, inkább önálló pártként indulnak el a választásokon. Az első hírek a két legnagyobb kisebbség, a roma és a német esetleges közös próbálkozásairól fél évvel ezelőttről datálódnak. A tavaly év végén kezdődött megaláztatássorozat újabb lendületet adott nekik: a múlt héten szivárgott ki az a hír, miszerint a német, horvát és szlovák önkormányzatok vezetői Nemzetiségi Fórum (NF) néven elindították egy olyan politikai szervezet bírósági bejegyzését, amely jelölteket állítana a májusi országgyűlési választásokon.
A három legnagyobb kisebbség (természetesen a romákat nem számítva a legnagyobb) pártszerveződése jó néhány kérdést felvet. Ki lesz a tagja? Ki fog rájuk szavazni? Mi történik akkor, ha nem jutnak be képviselőik a parlamentbe? És mi történik akkor, ha bejutnak? De legelőször is: lesz-e etnikai alapú pártszövetség egyáltalán?
A nem roma kisebbségek számára a 13 választott, de garantált hely - megfelelően alacsony, mondjuk 5000-es küszöbbel - többé-kevésbé elfogadható lenne. Amint azt dr. Józan-Jilling Mihály szekszárdi kardiológus, a német önkormányzat alelnöke a Narancsnak elmondta, a német kisebbség nyelvi és kulturális autonómiája önkormányzati keretek között tulajdonképpen megoldható: az egy parlamenti képviselőjük pedig arra kéne, hogy a többi kisebbségi képviselővel, valamint a más pártok színeiben bejutott, német származású képviselőkkel amolyan német vagy kisebbségi lobbit működtessen: az őket érintő törvényekhez adott esetben hozzászóljon, módosítson, interpelláljon, ha ne adj´ isten kell; meg egyáltalán, hogy az önkormányzattól érkező igényeket komolyabb súllyal tudja közvetíteni a törvényhozás számára. Ebből a szempontból a doktor szerint tulajdonképpen mindegy, hogy egy vagy kettő, netán három képviselőjük ül a parlamentben. Arról viszont a három nagy még csak alkudozni sem szívesen alkudozna, hogy képviselőik korlátozott jogkörű mandátumhoz jussanak: Mijo Karagicnak, az Országos Horvát Önkormányzat elnökének például nincs kedve masninak lenni a parlamenten, népviseletben horvát népdalokat hegedülni a képviselőknek, ahogy ironikusan fogalmazott lapunknak. (Pedig milyen szép az!) A nemzetiségi vezetőknek elsősorban abból lett elegük, hogy a bolondját járatják velük: felcukkolták, aztán úgy hagyták őket. Abban, hogy a 13-as verzió létrejön, egyikük sem bízik: ezért alakítanak pártot. Ráadásul, ha ez a parlament még el is fogadja az októberi, önkormányzati választásokkal egy időben megválasztott 13 nemzetiségi képviselőről szóló törvényt, egyáltalán nem biztos, hogy a következő parlament nem vágja ki az egészet az ablakon.
Választási hallucinációk
A májusi választáson elindulni persze nem kockázatmentes vállalkozás. Arról, hogy ez megtörténik-e vagy sem, a három önkormányzat februári közgyűlései döntenek majd: a vezetők előreláthatólag ezt a megoldást fogják szorgalmazni. Kérdés, hogy a három nagy koalíciójához ki csatlakozik majd: a nagyok vezetői akarják-e a kicsiket, akik szavazatot nem hoznának, viszont parlamenti helyeket vinnének; és kérdés, hogy az NF milyen együttműködést alakítson ki a romákkal. Nincs okunk feltételezni, hogy a magyarországi németek, horvátok vagy szlovákok kevésbé lennének előítéletesek a romákkal szemben, mint a magyarok: a romákkal közös lista, netán közös jelöltek akár el is riaszthatják az NF potenciális, nem roma nemzetiségi szavazóit. Józan-Jilling doktor ugyanakkor elképzelhetőnek és kívánatosnak tart valamiféle együttműködést az OCKÖ-Lungo Drommal: álláspontjuk egyelőre várakozó (a roma párt ajánlatára várakozó).
De képes lenne-e a három nagy nemzetiség a romák nélkül is elegendő szavazatot összelapátolni a bejutáshoz? Az országos listán ehhez - mondjuk 60 százalék körüli részvétel, azaz kb. ötmillió szavazó esetén - vagy 250 ezer érvényes szavazat kéne. A három nagy nemzetiséghez (még egyszer: a romák nélkül) - a nemzetiségi szervezetek saját adatai szerint - összesen mintegy 400 ezer honfitársunk tartozik (200-220 ezer német, 80-100 ezer horvát, 100 ezer szlovák), a csecsszopókat és az aggastyánokat és - ami számunkra most fontosabb - az inkább többé, mint kevésbé asszimilált-asszimilálódott többséget is beleértve. Az öt- százalékos küszöb átlépéséhez olyan sikeres etnikai mobilizáció kellene, amelyben igazán még a három kisebbség vezetői sem hisznek. (Ha viszont összejönne, az gyökeresen átformálhatná a magyar nemzetállami politikát.) A sikeres kisebbségi önkormányzatiság a kisebbségi választópolgárok szemében is szükségtelenné teszi a nemzetiségi alapú parlamenti képviseletet; ha egyszer az önkormányzat gondoskodik az anyanyelvi oktatásról, az identitás- és hagyományőrzésről, a kapcsolattartásról az anyaországgal, a nemzetiségi intézményrendszer fenntartásáról, akkor miért adja a nemzetiségi polgár a szavazatát a német-horvát-szlovák pártra, aminek épp ez, és csak ez lesz a programja? Az etnikai pártoknak - mivel nem valamely társadalmi réteg vagy rétegek érdekeit képviselik, hanem egy egész társadalomét, gazdagostul-szegényestül, bérmunkásostul-vállalkozóstul - amúgy is alulfejlett gazdasági és szociális programjuk szokott lenni: az NF esetében ilyen kidolgozására az időből sem futná. Ezenkívül a három nemzetiség tagjai, tetszik, nem tetszik, félnek is. Félreértés ne essék: a legújabb kori történelmi tapasztalatukból kiindulva (és hogy abból indulnak ki, az tuti) nem alaptalanul. A háború után vagy 100 ezer németet telepített ki - igaz, szovjet nyomásra, de érezhető kéjjel - a magyar kormány; a szlovák-magyar lakosságcsere során 60 ezer szlovák távozott az országból (igaz, ebben nem a magyar kormány volt a ludas), a Kominform és Sztálin szakítása után a magyarországi délszlávokat évekig vegzálták (telepítették ki, diszkriminálták agyba-főbe) a magyar hatóságok. A Magyar Narancs egyes információi szerint Meciar győri lakosságcsere-javaslatára több magyarországi szlovák család is kiíratta a gyerekét a szlovák iskolából; a nemzetiségi szervezetek hevesen tiltakoznak a nemzetiségi cenzus minden, mégoly burkolt formája ellen is; szerintük a nemzetiségiek még az anyanyelvüket sem szívesen vallják be népszámláláskor. Márpedig titkosság ide, titkosság oda, az etnikai pártra leadott szavazathoz - az erős identitástudat mellett - némi bátorságra is szükség van. (Adott ki már pogromlovagoknak nemzetiségi adatokat a Központi Statisztikai Hivatal ebben az országban.)
Mijo Karagic és Józan-Jilling doktor, ha az országos listához nem is fűztek különösebb reményeket (a kardiológus professzor már a listaállítást is nagy sikernek tekintené), egy-két egyéni választókerületben elért sikert nem tartanak kizártnak. Baranya például kecsegtethet egyéni mandátummal (horvátok és németek), Vas nemkülönben, Komárom-Esztergom és Békés (szlovákok) kevéssé, de mégis. Ezekben a megyékben 1994-ben egyéni körzetekben szinte kivétel nélkül az MSZP nyert; ha idén májusban egy nemzetiségi jelölt jól akar szerepelni, azt feltehetőleg az MSZP-s jelölt rovására kell majd tennie. Mind Karagic, mind Józan-Jilling kizártnak tartotta, hogy a formálódó NF, vagy éppenséggel egy tetszőleges horvát vagy német párt választási szövetségre lépjen (magyar) parlamenti párttal: a kisebbségek szétforgácsoltságát ez csak fokozná. Ebből akár az is következhetne, hogy a kormány tehetetlensége és a nemzetiségi párt(ok) ebből következő megalakulása az MSZP-től tökít el szavazókat: ám a dolog mégsem ilyen egyszerű. Az első fordulóban elbukó nemzetiségi jelöltek a második fordulóban minden valószínűség szerint az első forduló győztesét fogják támogatni, aki, tudjuk, az MSZP-é lesz. (Persze: ha a kisebbségeknek nem a mindenkori hatalommal kéne jóban lenniük, akkor talán Kasza József, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke sem ment volna el a múlt héten Milosevichez lejattolni.) A három nagy kisebbség számára más kockázatokat is rejt a választási párttá szerveződés. Abban az esetben, ha az eredményeik szerényebbek lesznek azoknál a demográfiai adatoknál, amelyekkel eddig operáltak, lesznek, akik ezt az orrukra fogják húzni: miért is vagytok ti, barátocskáim kétszáz/százezren, mikor a listátokkal megbuktatok, mint Rottenbiller?
De kire szavaznak majd a romák?
Ha a német, szlovák és horvát kisebbségek parlamenti képviseletét tekinthetjük is többnek az elégnél, nagylelkű gesztusnak (amire a magyar politikai elit, amint láttuk, nem hajlandó), a német, szlovák, horvát etnikai szavazót pedig fikciónak (és hogy valóban fikció-e, az majd elválik, ha pártot alapítanak), semmiképpen nem tehetjük meg ezt a romákkal. A romáknak nemcsak anyaországuk, de semmijük sincsen: határozott parlamenti politikai képviseletük létszámuknál és sajátos, épp a nemzetiségi, etnikai hovatartozásukból fakadó problémáik súlyánál fogva kívánatos és régóta esedékes lenne. Ettől igen-igen messze állnak, holott létszámuknál fogva minden esélyük meglenne akár egy tökös parlamenti frakcióra is. Nekik ráadásul nemcsak a nemzetiségi nyelvhasználatról lenne mondanivalójuk, hanem a költségvetés megszavazásánál vagy a nemzeti vagyon újraelosztásánál is lehetne néhány markáns javaslatuk - már ha ott lennének a parlamentben.
Az ő politikai semlegesítésük eminens politikai érdek volt a rendszerváltás során, amit az MSZMP, az MDF, majd az MSZP-SZDSZ kormányok sem tévesztettek szem elől. Az MSZMP az egy párthoz lojális cigány szervezetek gründolásával akadályozta a romák érdekérvényesítését, az MDF folytatta ezt a hagyományt, megkoronázva a kisebbségi törvénnyel, benne a kisebbségi önkormányzatok kulturális autonómiára szóló jogosítványaival. A szépen csengő és jól eladható kisebbségi önkormányzatiság díszdobozán lehetne masni a parlamenti képviselet, egy-két, a ruszinokkal és az örményekkel egy csapatba terelt roma képviselővel. Parlamenti képviseletük lebegtetésével, esetleg meghiúsulásával nem a nemzetiségek szívnák a legnagyobbat, hanem a romák.
Kitől jön a mandátum?
Azt, hogy az OCKÖ-nek és igyekvő elnökének, Farkas Flóriánnak kielégítő megoldás lenne-e a 13-as verzió, azaz az egy (legjobb esetben is: kettő-három, attól függően, hogy hány másik nemzetiség nem tudja átlépni a ki tudja, mekkora küszöböt) díszcigány a törvényhozásban, nehéz a mondott férfiú nyilatkozataiból kiókumlálni. Farkas szívesen tartózkodik Horn Gyula zsebében; legitimitása ráadásul nem a saját nemzetiségének szavazataitól függ, hanem a gázsókéitól is (hiszen magyar is szavazhatott a kisebbségi önkormányzati választáson 1994 novemberében: a cigány önkormányzatokra leadott több mint egymillió szavazatból nyolc-kilencszázezret gázsók dobtak össze. Az OCKÖ-Lungo Drom foggal-körömmel ragaszkodik is ahhoz, hogy a kisebbségi képviselőket, akár parlamentieket, akár önkormányzatiakat, mindenki választhassa, ne csak a cigányok). Az OCKÖ-től másfél éve mást sem hallani, csak a parlamenti képviselet követelését: hol a miniszterelnök, hol Farkas Flórián nyugtatta azzal a romákat, hogy percek kérdése, és bent lesznek a parlamentben. Ebben a helyzetben egy, az OCKÖ-n kívül rekedtek által (vannak ilyenek jó páran) szervezett pártnak sem lehetett volna sok esélye egy garantáltan a választópolgárok elé kerülő OCKÖ- listával szemben. Pedig a romák megosztottak: azok a vezetőik, akik másképp gondolják a cigányok érdekképviseletét, mint ahogy most Farkas Flóriánék végzik, és akik most nyílt levélben kritizálják Horn cigányellenes kijelentéseit, nos, ezeknek a politikusoknak nem fáj a fejük túlzottan, ha Farkas Flórián mégsem kerül be 7500 szavazattal a parlamentbe. Õk, az OCKÖ legfőbb ellenfelei, a régi Roma Parlament és a Phralipe vezetői nemrég együtt hívtak össze február 7-re egy országos gyűlést, megakadályozandó, hogy a Lungo Drom az OCKÖ mellé a parlamentet is elfoglalja, és hogy Farkas - megannyi jó szándékú gázsó szavazó és a kevésbé jó szándékú Horn Gyula segítségével - olyan helyre kis diktatúraféleséget építsen ki magának a magyarországi roma társadalomban.
Ha viszont kiderül, hogy mégsem lesz roma a parlamentben, akkor maga Farkas Flórián kényszerül pártalakításra. Ha ez mondjuk két évvel ezelőtt történik meg, az kiszámíthatatlan kockázattal járt volna mind Farkas, mind a gázsó politikai elit számára: Farkas kikerült volna a hidegre, és versenyeznie kellett volna a roma szavazókért más, az övénél radikálisabb roma szervezetekkel; a gázsó politikusoknak meg fájhatna a fejük egy erős, független roma párt miatt. Még az is elképzelhető lett volna, hogy a választásokon kétszázezer roma együtt szavaz, úgy, ahogy az nekik tetszik. Nem kizárt, hogy a kisebbségi parlamenti képviselet ügyében a kormány és az ellenzék, a magyar politikusok épp ezért játszottak a halogatásra. Akárhogyan is, a pártépítésre most már kevésnek látszik az idő a romák számára is - még akkor is, ha a 13-as verzió kútba esésétől tartó Farkas mind gyakrabban fenyegetőzik a saját párt alapításával.
Ami persze megint nem lenne egy kifejezett katasztrófa például az MSZP számára. Az MSZP és az OCKÖ-Lungo Drom duettjén a szívnek kell megszakadnia: agyba-főbe dicsérgetik egymást, Horn, ahol teheti, leszögezi, hogy kormányának egyetlen legitim partnere az OCKÖ; megjelent a Lungo Drom kongresszusán, utoljára pártja hét végi gyűlésén ajánlgatta a párttagság figyelmébe a cigányok legszervezettebb, reálisan politizáló csapatát, a Lungo Dromot. Cserébe viszont - ugyancsak a hét végén - az OCKÖ nyilatkozatban védte meg a miniszterelnököt jogvédő bírálóitól, ami a kollaborálásnak még tőlük is meglepő foka. Hiszen Horn nyár óta rendszeresen penget populista, cigányellenes előítéletekre játszó húrokat, ennek mentegetése egy cigány vezető szájából talán mégiscsak kockázatos lépés. A Lungo Drom és az MSZP látványos közeledése az elmúlt hónapokban arra utal, hogy a szocialisták nem érzik elveszettnek a Lungo Drom mögé felsorakoztatható cigány szavazókat. Ebből lehet még akár a Lungo Drom-OCKÖ-féle cigány párt (már ha lesz ilyen) és az MSZP valamifajta együttműködése is, méghozzá anélkül, hogy feltétlenül magyar szavazókat vesztenének a szocialisták. Farkas Flóriánt jól lehet kommunikálni az ország számára, hiszen jól szerepelt a látványos, az egész országot véleménynyilvánításra késztető roma konfliktusokban: Sátoraljaújhelyen és Székesfehérváron is inkább a gázsók, mint a romák mellé állt. És milyen szép is lenne az, ha a roma jelöltek is visszalépnének majd a második fordulóban a legerősebb, a szocialista jelölt javára!
Bojtár B. Endre
Kerényi György
