"A cél az, hogy adózzon kevesebbet a munka" - tájékoztat a kormányszóvivői iroda tételmondata arról a lázas tevékenységről, amelynek első produktuma a világgazdasági válság hatásait enyhítené. A Válságkezelés és növekedés stratégia nullszaldós adóátrendezést kíván megvalósítani, ahol a munkára rakódó terhek mérséklését a fogyasztást sújtó adók emelése és számos kedvezmény megvonása ellensúlyozná. A vállalkozásokat próbálja tehát valamelyest könnyebb helyzetbe hozni, s ennek árát a lakossággal (pontosabban, mint később utalunk rá, csak annak egy részével) megfizettetni.
A munkáltatói járulékokat két lépésben, idén júliustól öt százalékkal csökkentenék (ebből az egészségbiztosítási járulékra három, a munkaadói járulékra két százalék esik), ami összességében évi 300 milliárddal tehermentesítené a vállalkozásokat. Jövő januártól megszűnik a 2006-ban ideiglenesen, a költségvetés áldatlan helyzetére tekintettel bevezetett 4 százaléknyi céges különadó. Ellenben a társasági adó mértéke úgy emelkedik 16-ról 19 százalékra, hogy a beruházási kedvezmények kivételével eltörlik az eddig levonható tételeket is. A társasági adó alapja így igencsak közelít a különadóéhoz (amelyből kedvezmény nem vonható le), de a 3 százalékos növekedéssel 4 százalékos csökkenés áll szemben - a Pénzügyminisztérium (PM) kalkulációi szerint a vállalkozások az utóbbiak eredőjeként jövőre további 40-50 milliárddal lesznek beljebb.
Mindennek a fedezetét
a még idén nyáron esedékes háromszázalékos áfaemelés, a dohánytermékek, az üzemanyag és az alkohol jövedéki adójának feltornászása, a családi pótlék és a szocpol adóalapba számítása, a természetbeni juttatások (üdülési csekk, étkezési utalvány stb.) megadóztatása és a személyi jövedelemadó kedvezményeinek (kivéve a családi, valamint a hosszú távú megtakarítások kedvezményét) megvonása biztosítaná. A kormány ezt várná a munkáltatók rehabilitációs hozzájárulásának megháromszorozásától is - ami remélhetőleg csak elírás. Egyrészt mert ennek mértéke nem kalkulálható (hiszen bizonyos feltételek mellett mentességet lehet kérni), másrészt a beszedett öszszeg racionális elköltése a foglalkoztatás és a gazdaság növekedéséhez ugyanúgy hozzájárul, mint az adócsökkentés, azaz lukak tömködésére felhasználni nem javallott.
A terhek növelése nyilván viszszafogja a fogyasztást, és éppen ennek mérséklésére két lépcsőben emelkedik a személyi jövedelemadó (szja) alsó sávhatára, jövőre pedig megszűnik a legmagasabb jövedelmű magánszemélyekre kivetett 4 százalékos különadó is. Ismét költségvetési szempontból indokolt az alsó kulcs egyszázalékos emelése jövő januártól. Így már csak a kompenzáció ellensúlyozásának kompenzációja van hátra: az alacsonyabb keresetűeknél emelkedik az adójóváírás öszszege és határa.
Nagy visszhangot keltett, hogy a február 16-án bejelentett tervek és a március 11-én véglegesített javaslatok közötti különbség meglehetős elgyávulásról árulkodik. E meglátás csak részben megalapozott. A miniszterelnök februári bejelentésében még az szerepelt, hogy a társasági adónál a mostani elképzeléseknél több kedvezmény érvényesíthetőségét szüntetik meg. Tekintve, hogy az egész pakk a vállalkozások levegőhöz juttatását kívánja szolgálni, az utólagos könnyítést aligha lehet puhulásként értelmezni. A kormány amúgy azzal érvel, hogy a korábbi verzió elméleti koncepció volt, ráadásul a részletes anyag csak a beruházási kedvezmények körébe sorolható, nem is lényegbe vágó, adóalapot csökkentő tételeket (kutatás-fejlesztés adókedvezménye, holdingközpontok letelepedését biztosító korrekciós elem, stb.) nevesítette utólag. Az szja-nál pedig annyi történt, hogy idén nem nyártól lesz az alsó sávhatár 1,7 millió forint helyett 2,2 millió, hanem visszamenőlegesen 2009. januártól 1,9 - a PM számításai szerint pénzügyileg ez nagyjából mindegy, és így legalább nem kell tört adóévekkel bajlódni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a természetbeni juttatásoknál engedett a kabinet: mégsem a cafeteria egésze, hanem a jelenleg érvényes összeghatár fele lesz adóköteles (cserébe nem az idén, hanem jövő januártól szűnik meg a magánszemélyek különadója). A juttatás egy részétől így hát bizonnyal búcsút vehetnek a munkavállalók. Az pedig majd munkahelyenként változik, hogy az immár adóköteles rész beépül-e a bruttó fizetésbe, avagy a munkaadó egyszerű költségcsökkentésnek tekinti a megvonását.
Ennél fontosabb kérdés volna, hogy mindennek mi lehet az eredménye - már ha egyáltalán megszavazza a törvényhozás. A tehercsökkentés elméletben természetesen a legális foglalkoztatást erősítheti, és válságidőben ha foglalkoztatásbővülést nem is, de munkahelymegtartást jelenthet. A fogyasztási adók emelése szja-csökkentéssel párosítva pedig nem mindenkire hat ugyanúgy: összességében relatíve elértékteleníti a szociális jövedelmeket és a nem legális bért. Abban viszont összhang van a nem kormányhivatalban dolgozó közgazdászok, adó- és egyéb szakértők között, hogy az átalakítás mértéke befektetői szemmel nézve édeskevés,
a hatás alig lesz
mérhető. Az persze világos, hogy a komolyabb adócsökkentéshez az állami kiadások megkurtítására volna szükség. "Aki kiadáscsökkentésről beszél, az most már álljon ki, és egészen konkrétan mondja meg, honnan vegyünk még el. De ne olyanokkal jöjjön, mint a Reformszövetség, hogy az állam 650 milliárdos működési kiadásaiból vegyünk vissza 550 milliárdot" - fakadt ki egy kormányzati forrásunk utalva arra, hogy az elmúlt hónapok 800 milliárdot kitevő elvonásaival gyakorlatilag elmentek a falig. A további cselekvésképtelenség természetesen csak a jelenlegi erőtérben értelmezhető, hiszen azért léteznek földrészünkön olyan országok, ahol az adóbevételeket jóval hatékonyabban költik el: így vagy kevesebből állít elő az állami intézményrendszer ugyanekkora hozzáadott értéket, vagy ugyanennyiből tud sokkal többet felmutatni. Az ezerszer megénekelt szerkezeti átalakításoktól azonban csak távolodunk, és még ha volna is ötlet, koncepció, politikai és társadalmi támogatottság, akkor is évekbe telne végigvinni az átfogó változásokat.
A kormánynak e pillanatban csak a nyugdíjrendszert illetően vannak kiérlelt tervei: a 13. havi nyugdíj beolvasztása és az évenkénti emelés módszerének módosítása (illetve a korhatáremelés, de a 2016-os kezdő dátum olyan messze van, hogy addig bármi történhet). A felerészben a bérek, felerészben az árak emelkedéséből számított svájci indexálás helyett kétszázalékos GDP-növekedés alatt a nyugdíjemelést csak az árszínvonal változása befolyásolná. Vagyis recesszió idején - például most - az eddiginél jobban járnának a nyugdíjasok, nem kellene osztozniuk az aktív dolgozók reálbércsökkenésében. Ha a gazdasági növekedés eléri a négy százalékot, marad a vegyes indexálás, a gazdagodásból az időseknek is jut. (A két állapot között az inflációhoz állna közelebb az indexálás, azaz a mainál járhatnának jobban és rosszabbul is.) A 2010-től nyugdíjba vonulóknak már nem járna a 13. havi nyugdíj, amivel az első évben 5 milliárdot lehetne megspórolni (míg ha négy év alatt fokozatosan mindenkitől megvonnák, akkor 50-et), húsz év alatt kopik ki a rendszerből, viszont a mostani nyugdíjasokét bebetonozzák. Ezzel a lépéssel 2008 januárja után másodszor csökkenne 8 százalékkal a kezdő nyugdíja annak a generációnak, amelyik rettentő magas járulékaival a most lángpallossal védelmezett mai nyugdíjasok juttatásait állja. És mindezt igen nehéz lesz összeegyeztetni a munkabarát adó- és járulékrendszerrel.
