Magyar Narancs: Honnan volt jobb érzés eljönni: a Torgyánnal való vita után Jászapátiról, vagy az MSZP kongresszusáról?
Szekeres Imre: Két különböző műfaj volt, a kettő összemérhetetlen. Jászapátin felfokozott érdeklődés kísért, sokan lelkesek voltak, kicsit fesztiválhangulat uralkodott utána. A kongresszus hasonló, ettől konszolidáltabb élmény volt. Én mindkét helyen azt érzékeltem, hogy amit akartam, azt megcsináltam.
MN: Jászapáti szereplését viszont sokan úgy értékelték, hogy a saját eszközeivel verte meg Torgyánt, tehát hogy néha ön is átment demagógba.
SZI: Valószínűleg máshogy látom a vitát, mert magam is részese voltam. Amikor én ezeket a megjegyzéseket először hallottam, elhatároztam, hogy visszanézem, mi lehetett ennek az oka. Megnéztem, és igazából nem találtam ilyen mondatot, ami ezt megalapozta volna, tehát hogy én bármi olyat állítottam volna, ami megalapozatlan vagy demagóg lett volna. Valószínűleg a stílusváltozással függ össze, hogy az embereket meglepte a dolog. Tudatosan nem használtam hasonlóan indulatos eszközöket, mint Torgyán, ehelyett határozottan és világosan fogalmaztam.
MN: Párton belül azt hallottam, hogy "az Imre megindult", mégpedig úgy, hogy "a Gyula nem is lökte". Önnek újszerű a megjelenése, tréningen képezték, új nyelvet üt meg - hová indul? Szólókarriert épít?
SZI: Először is én mindig csapatjátékos voltam, szerintem a politika nem szólótánc. Ez egy csapatjáték, mindig másokkal együtt gondolom végig a dolgokat és másokkal együtt cselekszem. Ebben az esetben a kezdeményezés nem a pártvezetéstől indult ki, nem volt határozat erről, hanem én gondoltam már többször arra, hogy lassan évek rakódnak egymásra, és kezd kialakulni az a kép a közvéleményben, hogy Torgyán József mint politikai jelenség megfékezhetetlen. Én meg azt mondtam: megmutatom, hogy ez nincs így, és bebizonyítom, hogy amit képvisel, az megalapozatlan, és nem jelent megoldást az ország számára. "Mindössze" azt tettem, hogy érveket mondtam, a valósággal szembesítettem, és kiderült, hogy Torgyán megállítható. Kialakult egy csapat körülöttem, sok emberrel dolgozom együtt, akik tudják a dolgukat. Most jön el az az időszak, amikor a pártok a nyilvánosság előtt egymáshoz képest mérik meg magukat. Tehát a pártról és nem valami egyéni koncepcióról van szó.
MN: Nem voltak egyéb személyi ambíciói? A vita nem sokkal a kongresszus előtt volt, amikor még nem tűnt kizártnak egy őszi tisztújítás megszavazása.
SZI: Az előzetes viták után úgy ítéltem meg, hogy kevés az esély az őszi tisztújításra.
MN: Ezt honnan lehetett tudni?
SZI: Ismerem a szocialista pártot és ismerem az emberek véleményét, a kisebb csoportok működését. Én egyébként azt javasoltam - és ezzel ketten voltunk az elnökségben -, hogy ne most júniusban legyen kongresszus, hanem legyen ősszel egy tisztújító kongresszus, amelyik a párt testületeinek a megújítására vállalkozik, és amelyik elfogadja a párt hároméves mérlegét. De a többség leszavazott, és a június mellett döntött. Ebből számomra az következett, hogy az újabb őszi kongresszus felesleges, hiszen márciusban amúgy is szükséges egyet tartani, amelyen döntés születik a választási programról, az országos listáról, és a miniszterelnök-jelölt személyéről.
MN: Ebből viszont az is következik, hogy Horn Gyula mindenképpen marad a helyén, hiszen márciusban már nem lehet meneszteni. Ön viszont esetleg reménykedhetett egy őszi "helyzetbe kerülésben".
SZI: Biztos voltam benne, hogy nem lesz tisztújítás. Azok, akik akartak őszi kongresszust és a párttestületek megújítását, esetleg Horn ellen, azok közben rájöttek, hogy ha ősszel van kongresszus, akkor a Hornt meg fogják erősíteni. És pártelnökként két évre fogják megerősíteni. Látható volt, hogy párton belül nagyon nagy a támogatottsága.
MN: Miért volt a kongresszuson konszenzus arról, hogy márciusig ne bolyduljon fel semmi?
SZI: Egyszerűen azért, mert a nagy többség ezt tartja helyesnek, még az is, aki kritikus, vagy valamelyik személlyel nem ért egyet. A kormányzásról van szó. Van egy év, sok feladat van hátra. Ez nagyon érzékeny időszak lesz, mert jönnek a NATO- és az EU-tagságról szóló döntések, a gazdaságban is egy minőségileg más időszak kezdődik. Szerintem mindenkit az győzött meg, hogy egy ilyen időszakot azok csináljanak tovább, akik most ott vannak.
MN: Horn Gyula biztosan így látja, hiszen Vranitzky kapcsán azt érzékeltette, hogy a győzelem után egy évig marad a posztján.
SZI: Mások kijelentéseit értelmezni, Horn dekódolására berendezkedni, azt hiszem, felesleges. Ha itt lesz az ideje - szerintem jövő év tavaszán - akkor majd dönteni kell a képviselőjelöltekről meg a miniszterelnök-jelöltről. Ezután, ha győzünk a választásokon - ez egy aprócska feltétele annak, hogy kormányon maradjunk - következnek a koalíciós tárgyalások, amelyeken tisztázódik a kormányprogram és a kormány személyi összetétele.
MN: Az MSZP választási győzelme esetén a párt elnöksége valószínűleg komoly szerepet szán majd a frakcióvezetésnek. Van olyan ambíciója, hogy 1998-ban belépjen az új kormányba?
SZI: Aki politikára adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy kormányra kerül. Én ebben a ciklusban a frakcióvezetést vállaltam, és ezt szívesen csinálom. Szerveztem a pártot, most frakcióvezető vagyok, de miután hosszú távon szeretnék politizálni, nyilván a kormányzás belső megismerése a cél.
MN: Melyik tárca jöhetne szóba?
SZI: Elsősorban gazdasággal, gazdaságpolitikai természetű ügyekkel foglalkozom. De mindez függ a koalíciós viszonyoktól is. Érdekes módon a parlamenti frakcióvezetésnél menet közben derült ki, hogy minden kormányzati szférával, a legkülönbözőbb területekkel is szükséges foglalkozni - én úgy gondoltam, elég néhány gazdasági kulcsterülettel. Nagyon jó iskola, ajánlom mindenkinek.
MN: Most viszont, úgy tudom, nem jött össze önnek egy fontos poszt: a várakozásokkal ellentétben nem nevezték meg a párt kampányfőnökének; állítólag Horn szólt közbe.
SZI: Én a kampányfőnök kifejezést nem tartom jónak, nincs is ilyen a szocialista pártban, ez az utolsó három hónapban kell. 1993/94-ben is választási felelősnek hívtuk ezt a posztot, amit én töltöttem be. Most megint felmerült, hogy döntsünk ebben a kérdésben. Szóba került, hogy a kongresszuson erről beszéljünk, végül Horn ettől visszalépett, ez az ő dolga egyébként. Voltak, akik ezt az egészet fel akarták használni arra, hogy valamilyen konfliktushelyzetet teremtsenek köztem és a vezetőtársaim között, én ezt nagy türelemmel végigéltem.
MN: Egyszer 1994-ben volt egy hasonló csalódása.
SZI: Több ilyen politikai helyzet volt, akkor éppen az általános elnökhelyettesi posztról volt szó. Én ezeket a fordulókat nagy türelemmel élem meg, mert tudom, hogy egy dolog számít: tud-e az ember érdemi teljesítményt felmutatni, vannak-e emberek, akikkel együtt tudok dolgozni. Ha igen, akkor a formális konfliktusok maguktól elrendeződnek.
MN: A csapata egyfajta generációs csapat? Az, amelyik nemrég őzpörkölt mellett találkozott az ön házában?
SZI: Igen, ez természetesen az a csapat. Idegenkednék attól, ha a párt csak alá- és fölérendeltek gyülekezete lenne, és nem lehetne egymással mindenféle személyeskedés vagy platformalakítás nélkül értelmesen, magánemberként is leülni, politizálni. Azért generációs ez a csapat, mert azok az emberek, akik együtt dolgoznak egymással, könnyebben találnak hangot. Nem hiszem, hogy véletlen, hogy a frakcióban döntően ez a 35-45 éves korosztály az, amelyik vezető szerepet vállal. Vagy azért, mert az ennél idősebbek kormányba, pártvezetésbe kerültek, vagy mert nem ambicionálták a frakcióban a munkát. Azért ez kevésbé látványos, sok időt vesz igénybe, úgy, ahogy ez a 40-50 ember teszi.
MN: Ilyen sokan vannak?
SZI: Igen, ez nagy erő, mert hozzájönnek még azok, akikkel együtt dolgoznak. Ez a találkozó egyébként nem egy beszélgetés volt, ez félreértés, hanem négy-öt fős csoportokban hét-nyolc beszélgetés folyt egymás mellett.
MN: A párt első vonala vajon hagyni fogja, hogy feltörjön a második vonal?
SZI: A dolog sosem úgy működik a politikában, hogy van egy első vonal meg egy második, egy idősebb meg egy fiatalabb generáció, hogy merev határvonal van, és akkor az egyik lecseréli a másikat. Mindig vannak szituációk, amikor egyik vagy másik ember a fiatalabb generációkból esetleg előtérbe kerül. Nem csoportcserék vannak. Értelmetlen is lenne, mert akkor megszakadna a folytonosság, egy csomó olyan tapasztalat, információ, kapcsolatrendszer szűnne meg, amelyre szüksége van a pártnak.
MN: Kikre gondolhatott Békesi László, amikor úgy nyilatkozott a Magyar Nemzetnek, hogy a pártvezetés "középszerű figurákat választ, akik lojálisak, kiszolgálnak, és pillanatonként száznyolcvan fokos fordulatokat tudnak végrehajtani"?
SZI: Nem szeretem az általános ítéleteket. Vannak ilyen emberek is és olyanok is. Engem is érnek csalódások, mint mindenkit, aki a politikában részt vesz, csak én ezt az illetőnek szoktam megmondani, és nem az újságban nyilatkozom.
MN: De abban azért igaza lehet Békesinek, hogy a Horn körüli vezetés számára a lojalitás elsőrendű szempont.
SZI: Kérdés, mit tekintünk a Horn körüli vezetésnek. A kormányt, a pártvezetést? A kormányban abszolút lojalitás kell, anélkül nem tudok kormányzati munkát elképzelni. A magyar alkotmányos berendezkedésben a miniszterelnöknek kiemelt szerepe van, nem kormányt választ az Országgyűlés, hanem miniszterelnököt. Más kérdés a pártvezetés, ahol nem hierarchikus a struktúra. Az elnökségben nagyon komoly viták szoktak lenni, és hogy ezeknek a vitáknak mi a hatása, az mindig a politikai erőviszonyoktól függ.
MN: Hogyan szerezze vissza az MSZP választói bizalmát? Ön márciusban még a Népszabadságban a bizalomvesztés egyik fő okának a Tocsik-ügyet nevezte meg, most viszont a kongresszusról eltűnt az ügy, és vele az erkölcsi válság.
SZI: A Tocsik-üggyel való szembenézés november-december tájékán a szocialista pártban megtörtént. Fenntartom akkori állításomat, hogy az MSZP számára a bizalomvesztés pillanata a Tocsik-ügy volt. Úgy tűnik, nemcsak mi, hanem a magyar társadalom is feldolgozta ezt a történetet; én nagyon remélem, hogy okulunk belőle. Egyébként kormánypártoknál az ilyen ügy nehezen elkerülhető, Európában mindenhol keveredtek már ilyen szituációba. Most úgy tűnik, hogy megszűnőben ez a bizalomvesztés.
MN: De nem az volt a valódi botrány, hogy a Tocsik-ügy egy az egyben az MSZP politikai technikáiról szólt? Személyi összefonódásokról, ismerősi megbízásokról, szívességekről?
SZI: Valóban így lenne? Nem vagyok róla meggyőződve. Lehet, hogy a társadalom részéről egyfajta beletörődés érezhető. De az is lehet, hogy az emberek megtapasztalták, hogy az igazságszolgáltatás teljes szigorral jár el, az államigazgatásban pedig a kormány levonta a személyi konzekvenciákat. Komoly tényezőnek tartom, hogy megvan a bizalom az intézmények iránt. A jövőben az MSZP-nek hihetetlen érzékenységgel kell minden ilyen szituációt elkerülnie. És azt figyelem meg, hogy mindazoknak, akik a kormányzatban politikusként tevékenykednek, jóval nagyobb a veszélyérzetük, mint korábban volt. Óvatosabbak a döntések, ezzel persze az is együtt jár, hogy bizonyos döntések le is lassulnak.
MN: Nem várt volna a kongresszus többet Boldvai László küldöttől, a párt pénztárnokától? Például, hogy lemond?
SZI: Akkor, amikor az ügyben először forgalomba hozták Boldvai nevét, az az erkölcsi álláspont alakult ki, hogy amíg valamilyen kézzelfogható, bizonyított, az igazságszolgáltatás által rögzített dolog ki nem derül, addig a bizalom és a szolidaritás elve érvényesül. Az, hogy elkészült a vádirat ellene, még nem jelent bizonyosságot.
MN: Érdekelne, hogyan látja: mitől emelkedik ismét az MSZP népszerűsége? Olyan sokat nem tettek érte.
SZI: Azt gondolom, hogy egy törvényszerű folyamat játszódik le: az a bizalomvesztés szűnik meg, ami a Tocsik-ügyből származott, tehát visszaállunk az az előtti támogatottsági szintre. Ez nagyon fontos jelzés. A másik, hogy a közvélemény számára is láthatóak a változások, tehát az, hogy amit tettünk, annak volt értelme. Ez az emberek számára egyfajta megbízhatóságot és kiszámíthatóságot jelent - és ez a két legfontosabb dolog, aminek alapján az emberek megítélik egy párt tevékenységét. Ezért mondtam a kongresszuson, hogy van esélyünk a győzelemre 1998-ban.
Seres László
