A toldi helyzet: Eső után köpenyek

publikálva
1997/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tíz kilométeren múlt, és mehetett volna a külpol rovat katasztrófa-utóéletet vizsgálni: körülbelül ennyire van a román határ Toldtól. A Hajdú-Bihar megyei falut két hete tette országosan ismertté egy vihar, ami kilenc házat lakhatatlanná rombolt, és rendesen lealázta a többi százötvenet is.

Romániai emlékeket felidézve araszolgatunk a négyesen: a forradalom után (az egyszerűség kedvéért nevezzük így a ´89. decemberi eseményeket) pár évig özönlöttek az országba a segélyek. Aztán egyre több helyen jöttek rá arra, hogy a bálás ruha, tejpor és a gyógyszerek talán segítenek a hedonista Nyugat lelkiismeret-furdalásán, de tönkreteszik a segélyezetteket. Miután már mindenki gyanakodva figyelte, hogy a szomszéd hány kiló kávét kapott a csomagból, egyre több helyen fordították vissza a kamionokat. De itthon is van olyan falu, amit teljesen tönkretettek a cigányok közé zúdított alapítványi segélycsomagok. Gyanúnk és az újsághírek szerint nem lehet ez másképp Toldon sem.

Riporter nem megy ki felkészületlenül a terepre: mivel tudtuk, hogy a toldi kocsmát bezáratta a faluvezetés, ezért megállunk az utolsó biharkeresztesi egységnél. A kocsmáros rögtön szállítja is az események legkézenfekvőbb értelmezését: megint a romák kapnak mindent. A ká-európai falvak népe - hasonlatosan az ókori görögökhöz - barbárnak tartja az összes szomszédos falut: nálunk nincsen bicskázás bálalkalomkor, mondják a székelyek, bezzeg a szomszédban minden mulatság patakvérbe fullad. A biharkeresztesi kocsmáros sem a legmegbízhatóbb forrás a szomszéd falu ügyeiben, szerinte a toldiaknak legalább hetven százaléka roma. A toldi polgármester tízszázaléknyi kisebbséget említ, ami szintén valószínűtlen, hiszen csak a községi kultúrházba harminchat roma van elszállásolva. (Az ombudsmanoknak feltehetően sosem lesz még egy, a társadalom eresztékeibe annyira mélyen beszivárgó javaslatuk, mint az, ami a rendőrségi közleményekből kiiktatná a származásra utaló kifejezéseket: a polgármester - bármennyire szenved is - ki nem ejtené a száján azt a szót, hogy cigány.)

Elemi csapás kommunikálása

Told tele van fantomokkal. Járt ott miniszterelnök (Kuncze és Kökény miniszterek, valamint Kiss Zoltán földművelésügyi államtitkár öntöttek lelket helyben az emberekbe), hol negyven-, hol hatvanmilliós kormánysegély borzolgatja a jövedelempótlón élők idegeit, cigány gyerekek kardoznak kolbásszal, alpolgármester rejt köpenye alá vadonatúj gumicsizmát. Toldon mindenki a médiára hivatkozik, amikor saját fantomjait sorolja. Darai Kálmán polgármester először nem akar nyilatkozni, mert az újságok elferdítik szavait (ráadásul a jegyzőnő is megtiltotta neki), aztán mégis nyilatkozik, büszkén PR-technikájára: ő már a 91-es nagy jégverésnél rájött a katasztrófa kommunikálásának helyes útjára. Elemi kár esetén a teendők: 1. szólni tévének, 2. szólni rádiónak, 3. szólni polgári védelemnek, 4. szólni minisztériumnak. 1997. május 22. új felismeréssel gazdagította Darai Kálmánt: 5. szólni rendőrségnek. Kihívta őket segélyosztásra, biztosítást kért hétfőre, amikor lakásvételi szerződéseket írnak alá, és keddre, amikor a hajléktalanoknak kiutalják új lakásaikat. "Ha nem fogadja el, csinálunk jegyzőkönyvet, és tovább nem maradhat a kultúrban."

Süllyed a falu

Az először új házak építésében gondolkodó faluvezetés a belügyminiszter iránymutatása után ingatlanvásárlással oldja meg a hajléktalanok gondjait. Először negyvenkétmilliós épületkárt jeleztek felfelé, ez az összeg jól be is vackolta magát a köztudatba, aztán inkább vettek tíz lakást, ami kevesebb, mint tízmillióból megoldható, viszont egyből összeugrasztotta a helyieket.

A magyar falu megtartó erejének gyengülése nyilvánvalóvá válik az első megszólított toldi szavaiból. A roncsházakat megvette az önkormányzat, de az ő sátortetőse nem kellett, pedig ő Gyálra szeretne költözni. Néhány szerencsés máshol kezdhet új életet, a többiek továbbra is remény nélkül hirdethetik toldi ingatlanjaikat. Két év múlva vége a falunak, emelkedik biblikus magasságokba egy másik gazda, most elpusztult egy utca, legközelebb elpusztul a másik. Meleg van, sáskák és békák hangját hozza kelet felől a szél.

A kultúr udvarán két katonai sátorban a hajléktalanok ingóságai. A ház falánál leterített laticelen gyermek alszik, aztán felébred, olyan nagyok az indulatok. Az itt élő embereknek az a gondja az önkormányzat ingatlanvásárlási terveivel, hogy a lakások önkormányzati tulajdonban maradnak, így ők lakbért lennének kénytelenek fizetni, "pedig a miniszterelnök is mondta, amikor itt járt, hogy ajándékképpen kapunk majd lakást". Két-háromezer forintos lakbért emlegetnek, amire valóban nincs fedezetük, hiszen tíz-tizenötezer forintból élnek hatfős családok. Mohácsi Géza emiatt nem is akarja elfogadni a rá váró ingatlant - bár még nem tudja, melyik lesz az -, a polgári engedetlenségnek a korábban a fővárosban is népszerű sátoros változatára készül a polgármesteri hivatal előtt. Rostás Csaba beletörődőbb, "nincs mit tennem, a feleségem mindennapos terhes".

A polgármester hajthatatlan, a kiutalt lakások önkormányzati tulajdonban maradnak. Kérdésünkre, hogy mi lesz a telkekkel, melyeken ház állott, most kőhalom, arra hivatkozik, hogy mindössze két család volt tulajdonos, "a többinél zsebszerződés volt, de a tulajdonjog nem volt átíratva". Mohácsi Géza: "Megvettem az önkormányzattól a házamat, elcseréltem, ráfizettem még ötvenezret, aztán helyrehoztam, hogy legyen a gyereknek lakása. Most meg a polgármester azt mondja, hogy nyolcvanezerért vettem, ennyi a károm." Mohácsi Géza amiatt is berzenkedik, hogy még a saját házuk lebontásából származó építőanyag sem lesz az övék.

Gyanúnk szerint Mohácsi Géza sem tervez igazán sátoros életet, inkább egy jobb alkupozíció elérésén fáradozik, ami teljesen érthető törekvés akkor, amikor osztanak. Surranópályás megoldásokon dolgoznak az emberek, félrehívnak, hogy beárulják a másikat, aki szerintük úgy taktikázik, hogy rendszeresen eláztatja őket a polgármesternél, ember embernek farkasa Toldon. A faluban egyébként sem cigány szervezet, sem kisebbségi önkormányzat nincsen.

Összekeveredett valóságok

Kellemes meglepetés, hogy a biharkeresztesi kocsmáros vélekedése és bőséges tapasztalataink dacára Toldon nem szimpla cigány-magyar konfliktust szült a kárenyhítés. Azt is persze, hiszen furcsamód csak cigányok lakta (és nem is csak öreg vályog-, hanem tégla-) házakat abált lakhatatlanná a vihar, de Toldon igazából mindenki gyanakszik mindenkire. A zöldkárosok félnek attól, hogy a nagy országos szolidaritás csak az épületkárosokon segít majd, holott "idegen" becslések szerint (a polgármester a független szinonimájaként használja az idegent) a földeket legalább kétszer akkora kár érte, mint az épületeket. Az épületkárosok egymásra fenekednek: a korábbi bádogtetősnek cserepes háza lett, míg a másik saját erőből kénytelen cserepeit pótolni, a lehullott vakolattal és beszakadt tetővel megvert ugyanúgy hat-ezer forintot kapott, mint az, akinek csak néhány cserepe bánta a vihart. A polgármester fogadkozik, hogy mindenki kártalanítva lesz, de a népek úgy érzik, hogy három hete csak ígérgetnek nekik. Gyors választási közvélemény-kutatásunk szerint a falu vezetése nem sok szavazatra számíthatna, ha vasárnap lennének a választások, az emberek, cigányok, magyarok egyaránt biztosak abban, hogy a tízmilliókat elosztották egymás között odafent. "Azt mondták, lesz tej meg kakaó, aztán a gyerekek teát kapnak cukor nélkül, a képviselők kiválogatták az Üdvhadsereg ruhacsomagjából az új darabokat, mi meg két vastag kabátot és egy öregasszonyruhát kaptunk, a tésztásdobozokat is felbontották, és nekünk csak egy maroknyit adtak zacskóban", nézzek csak be a kultúr lezárt szobájának ablakán, a zsákokban ott van a tuti. Zsákok vannak bent valóban. Na ugye. Másrészt: követelőznek az emberek, nem fogadták el a paprikás krumplit, kolbásszal kardoztak a gyerekek, nem úgy van az, pár karika kolbász volt csupán, amit szétosztottak, és mondja meg, uram, maga le tudna nyelni egy falatot is azután, hogy saját kezével húzta ki a gyerekét a romok alól?

Úgy tűnik, ha kifelé jól is kommunikált a polgármester, hatodik lépcsőben mindenképp javítani kellene a lakosság tájékoztatását is, akkor talán nem borítanák ki az emberek az alpolgármester ruhacsomagját. Az sem tett jót a közhangulatnak, hogy senki nem tudja, mennyi kárt állapítottak meg a házán. A polgármester szerint viszont az a baj, hogy "az emberek azt hitték, hogy pénzben kapnak mindent, de itt épület-helyreállítás lesz". A keleti végek általános állapotát ismerve nem biztos, hogy rosszul gondolkodik a munkalehetőség után hiába áhítozó, amikor elsősorban pénzre vágyik, sokra, aztán majd megoldja ő a lakhatási gondjait.

Minket senki sem képvisel, uram!

Nem sikerült megtudnunk, hogy miért csak romák váltak hajléktalanná. Érzékeltetve azért volt rendesen: a cigányok nem javították a házaikat, sőt a kemény hideg és a környékbeli erdők magánosítása miatt a tüzelőt sokan házuk tetőzetének felhasználásával biztosították, így a viharnak könnyű dolga volt. Csekély meteorológiai ismereteink dacára az is elfogadható magyarázatnak tűnik, hogy a faluszélen álló házak kevésbé voltak védettek a bentieknél, ezért lett például négy egymás mellett álló téglaház is rommá.

A zöldkáros/épületkáros ellentétnek is van "kisebbségi" színezete, hiszen a hajléktalanná váltaknak az ismert történelmi okok miatt nem voltak földjeik. A faluban korábban nem volt erős a magyarok és a cigányok közti gyanakvás, "azok is megvoltak a maguk valóságában, mi is a magunkéban", fogalmazott az egyik gazda, most viszont, amikor megy a tülekedés a segélyekért, jön föl a korábban csak lappangó ellentét. Fajgyűlölő a falu vezetése, játsszák ki az etnikai kártyát a kultúrházban nyomorgók. A kutyámnak inkább főznék, mint nektek, mondta az egyik képviselő. Igaz, részeg volt, bocsánatot is kért később, de talán a cigány ember sem felejt. A több frontvonal miatt nemcsak magyar és cigány fenekedik egymásra, de a káruk miatt elkeseredett emberek könnyen belebújnak a készen talált köpenyekbe, és etnicizálódik a kárenyhítés. Ahogy versenyhelyzetbe került, a korábban a maga valóságában ugyan, de elfogadott cigányból túlsegélyezett, érdemtelen cigány lett. Õ is gyorsan ismerős szerepet keres magának, lediktálja panaszát az újságírónak: a minisztériumot tisztelettel megkérném, hogy a minisztérium döntse el, mennyi jár házanként, ne a polgármester, tisztelettel Horváth Károly. Az újságíró leírja, megígéri, hogy felhívja Daróczi Ágnes figyelmét is az ügyre, aztán elhajt, otthagyva őket a két vihar között összekeveredett valóságaikkal.

Kerényi György

A toldiak az ország minden tájáról több mint egymillió forintnyi segélyt kaptak (az MDF kihelyezett választmányi ülésén is összekalapoztak százezret), ruhákat, élelmiszercsomagokat és tízmilliót a központi költségvetés általános tartalékából. Magyarországon a természeti csapásoktól sújtott települések megsegítésére jórészt ezt a tartalékot használják. Ezenkívül létezik még a Belügyminisztérium vis major esetére elkülönített 500 milliója, de ez elsősorban a megrongálódott önkormányzati épületek helyreállítását szolgálja. A belügyminiszter ígéretet tett Toldon a tízmillió felett további segélyre is, ám azt még nem tudni, hogy ez milyen forrásból érkezne.

publikálva
1997/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra