Több hónapos csúszással a parlament elé került a központi közigazgatás átalakítását levezénylő utolsó, a kormányzat szerkezet-átalakítási jogosítványát törvényi szintről kormányrendeleti szintre delegáló ún. deregulációs javaslat. A hatályos joganyag jelentős részét megnyitó tervezet kettős célt szolgál: egyrészt az elképesztő mértékben buherált jogrendben kíván rendet vágni, másrészt érvényt szerez a kormány azon alkotmányos jogának, miszerint a végrehajtó hatalom maga alakíthatja a feladatai ellátásának rendjét és ehhez szükséges szervezetét.
Eddig törvényekben szerepelt a végrehajtás módjának szabályozása, amely meghatározta az egyes feladatok ellátását végző államigazgatási szervet (országos hatáskörű szervek, központi hivatalok, ezek területi szervei) és az irányításukat-felügyeletüket ellátó minisztert, minisztériumot. Ennek az volt a következménye, hogy ha átalakultak a minisztériumok, máshogy osztották el közöttük a feladatokat, vagy a kormány igazítani kívánt a végrehajtó intézmény szerkezetén (akár csak annyit, hogy például melyik területi gyámhivatal legyen illetékes a nem magyar állampolgárok ügyeiben), akkor valamennyi törvényen át kellett vezetni a változtatásokat. Az alkalmazott kodifikációs technika az "X. Y. hivatalon a Z. V. hivatalt kell érteni" volt, de számos olyan új rendelkezés is keletkezett, ahol nem derült ki, hogy melyik helyett mi lett. Így a javítás végigvitele sosem sikerült tökéletesen, sokszor átmenetinek szánt megoldások véglegessé váltak, s végeredményben az egymásra rakódó, ezáltal hatványozódó számú hiba és hiányosság miatt mostanra rengeteg területen bizonytalanság alakult ki. Hasonló ellentmondások keletkeztek az elburjánzott szakhatósági kijelölésekben is, sokszor egy hivatal illetékessége
az első ügy
megérkezésekor derült ki, de előfordult, hogy egy adott tárgyban illetékes két engedélyező hatóságnak egymást kellett szakhatóságként bevonnia az eljárásba. Mivel a minisztériumok is jönnek-mennek, bizonyos hatáskörök gyakorlóját már csak megtippelni lehet. Illetve kódkulcsokat hoztak létre, melyekkel jó esetben meg lehet állapítani, vajon a megnevezett szervezetnek melyik lehet a jogutódja.
Jó példa erre az 1986. évi II. törvény, azaz a sajtótörvény. A 21. § 3/b bekezdése az 1996-os módosítás következtében így nézne ki: "[Felhatalmazást kap] a művelődési miniszter, hogy - az időszaki lap, valamint a helyi stúdió alapításának kivételével - a sajtótermékek engedélyezésére vonatkozó részletes szabályokat; - a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökével egyetértésben - az impresszum feltüntetésére vonatkozó szabályokat; - az ipari miniszterrel, [megállapítsa]." Túl azon, hogy az egész úgy értelmetlen, ahogy van, se művelődési, se ipari miniszter, se Minisztertanács. A kereskedelmi forgalomban kapható vagy az interneten ingyenesen elérhető jogszabálygyűjteményben viszont már művelődési és közoktatási miniszter szerepel, a Minisztertanács helyett pedig a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára; az ipari miniszter a nyelvtani hibákkal együtt eltűnt. Ennek az az oka, hogy a jogszabálygyűjtemény kiadója a legtöbb esetben megpróbálja kijavítani a hibákat. Amellett, hogy mostanra a javítások sem aktuálisak, eléggé hajmeresztő, ha egy magáncég jogalkotóként kénytelen fellépni, hiszen mégiscsak a megjelent szöveg volna a hivatalos változat (bár állítólag zömmel jól korrigálnak, és nem irkálják át mondjuk az ország államformáját).
Az igazságügyi tárca munkatársai a nyáron magukra zárták az ajtót, és több mint 300 törvényben kicserélték a vonatkozó mondatrészeket. De nem az éppen aktuálisra, hanem végleges megoldásként a tulajdonneveket köznevesítették, az irányítás ellátóját a feladatával jelölték (APEH helyett állami adóhatóság, gazdasági és közlekedési miniszter helyett egyenként a gazdaságért, energiapolitikáért, kereskedelemért stb. felelős miniszter). Egyúttal a szervek vertikális és horizontális tagoltságát, az illetékességi okokat, az első- és másodfokú hatáskör meghatározását, továbbá a szakhatósági kijelöléseket is kigyomlálták (kivéve a környezetvédelem területén), valamint a már nem létező politikai, közigazgatási és helyettes államtitkári tisztséghez tartozó rendelkezéseket miniszteri szintre telepítették - mindezt vagy 400 oldalon át. Feladat- és hatásköröket a javaslat ugyanakkor nem szüntet meg, hiszen azokat adott esetben egyenként van joga a törvényhozásnak megváltoztatni. A kormány nem titkolt
másik célja,
hogy megkönnyítse magának a szervezetracionalizálást, hiszen ha egy szervezet neve szerepel a törvényben, akkor könnyebben küzdhet a megmaradásáért. A törvénymódosítások ugyanis komolyabb elszánást igényelnek, hónapokig tart az előkészítésük (addig sok minden történhet), és általában inkább megvárják, amíg egyébként is hozzá kellene nyúlni a jogszabályhoz. A frakcióknál eleve könnyebb lobbizni, mint a miniszterelnök-nél, és sokszor a miniszter is partner ebben: a sok nagy, országos szervezet a miniszter súlyát is jelzi, pénzt, elosztható posztokat jelent, és az apparátus megmentőjének szerepében is jó tetszelegni. Nem véletlen, hogy a törvény készítése közben szinte minden tárca minden főosztálya szerette volna, ha az általa felügyelt szervek bennragadnak a törvényekben, ezért egészen kitűnő érvek is felbukkantak. Felmerült, hogy amennyiben nem szerepel tételesen az országos főállatorvos a törvényben, akkor kitör a madárinfluenza-járvány, mert senki nem tudja, hogy kihez kell fordulni. Ha pedig a vámhivatalok nincsenek felsorolva, akkor a kamionok képesek Szlovákiába menni, s kuncsaftokat veszítünk. Egy pillanatra képzeljük el, amint az őstermelő a bágyadt állatait látva felüti a Magyar Közlöny egybefűzött kiadását, vagy a kamionos a terminál magányában laptopján CD-jogtárat futtat. Ráadásul a sajtó bulvárra fogékony része megszűnő ÁNTSZ-ről delirált.
Az érem másik oldala, hogy a tervezet elfogadása esetén - a generális megfogalmazások következtében - a parlamenttől a kormányhoz kerül annak leosztása, hogy az egyes feladatokat kinek kell elvégezni, tehát a végrehajtó szervezet kialakítását érintő valamennyi kérdést ezentúl kormányrendelet tárgyalja (kivéve persze a minisztériumok felsorolását, amelyről továbbra is törvény rendelkezik). A létrejövő "központi hivatalokat" az illetékes miniszter irányítja, szervezeti és működési szabályzatát, valamint létszámkeretét ő határozza meg. Néhány kivétel marad csupán, a közigazgatás átala-kítását meghatározó törvényben (lásd: A jó király elve, Magyar Narancs, 2006. július 13.) létrehozott "kormányhivatalok" (KSH, PSZÁF, Nemzeti Hírközlési Hatóság, Magyar Energia Hivatal - még versenyben van az Országos Atomenergia Hivatal, a Magyar Szabadalmi Hivatal és az Egészségbiztosítási Felügyelet). Ezek továbbra is nagyfokú autonómiát élveznek, önállóan készíthetnek elő jogszabályokat, feladatkörükben nem utasíthatók, a kormány is csak a költségvetésükbe szólhat bele.
A javaslat ellenzői viszont elfogadhatatlannak tartják, hogy
a kormány elveszi
az Országgyűléstől azt a jogot, amellyel bele tud szólni a végrehajtás menetébe is. Noha a parlamenti döntések csaknem mindig tükrözik a kormánypártok akaratát, azért a képviselők egyfajta szűrőt is jelentenek, az igazán nagy marhaságokat meg tudják akadályozni. Ráadásul eddig több hivatalnak beszámolási kötelezettsége volt a törvényhozás felé, mely lehetőség most megszűnik. A javaslat általános vitájában az MDF azon véleményének adott hangot, hogy mindez csak a miniszterelnök mozgásterét növeli, és "ettől kezdődően gyakorlatilag kormányrendeletekkel lehet a lábáról a fejére fordítani az egész magyar közigazgatást, és ameddig ez felszivárog a parlament szintjére, ameddig eljut egyáltalán a képviseleti demokrácia csúcsára, sok esetben már nem lesz elég idő a korrekcióra, hanem meglehetősen nagy zavarokat fog okozni".
A kormány azzal érvel, hogy a hatalommegosztás elvéből következően a végrehajtás kifejezetten a kormány feladata és felelőssége, az eddigi szabályozás pedig csak gátolta ebben, állandóan technikai jellegű törvénymódosításokkal kellett vacakolni, a fentebb részletezett eredménnyel. Kétségtelen, a hivatalok munkájáért mostantól világosan a miniszter felel, évente beszámol a parlamenti bizottságoknak, továbbá interpellálható. Ezentúl ha megkérdezik tőle, vajon mi szükség van az országot behálózó só-hivatalokra, nem mondhatja, hogy "hja, kérem, ez van a törvényben!"
Az alkotmány mindenesetre egyértelműen lehetőséget kínál a szóban forgó változtatásra. Kimondja, hogy a kormány "biztosítja a törvények végrehajtását, (É) irányítja a minisztériumok és a közvetlenül alárendelt egyéb szervek munkáját, összehangolja tevékenységüket, (É) jogosult az államigazgatás bármely ágát közvetlenül felügyelete alá vonni, és erre külön szerveket létesíteni". Ezt kiegészíti az 50/ 1998. számú alkotmánybírósági határozat: "A kormányzati struktúra kialakításában az alkotmány alapján a kormányzat nagyfokú szabadsággal rendelkezik." A kormány tehát éppen azt a joghelyet akarja tartalommal megtölteni, amely eddig jóformán üres volt. Nem teljesen, mert néhány notórius módon vándorló feladatnál - mint például az eddigi kormányok alatt hat tárcát megjárt építésügynél - már egy ideje a generális megjelölést alkalmazzák.
Figyelemre méltó, hogy bár az érveléssel a Fidesz is egyetértett, mégsem támogatják a törvényjavaslatot. Répássy Róbert ellenzéki vezérszónok hozzászólása leginkább úgy értelmezhető, hogy azért nem, mert csak. Mert nem szoktak kormány-előterjesztést támogatni, pedig hát a mostani talán többé-kevésbé esetleg rendben is volna. Ráadásul azt a nyári alkotmánymódosítást sem lehetett volna átvinni a Fidesz nélkül, amelyik most lehetővé teszi, hogy a kétharmados törvényeknek a minisztériumok, miniszterek, közigazgatási szervek megjelölésével összefüggő rendelkezéseit feles törvényben módosítsák. Hogy ez már maga volna-e a konstruktivitás, vagy e pluszjogosítványok még jól jöhetnek egy esetleges Fidesz-kormány idején, pontosan nem tudni.
Persze önmagában attól, hogy a változtatások nem alkotmányellenesek, korántsem biztos, hogy az átalakítás pozitív eredményt hoz. Azt kell eldönteni, vajon melyik a jobb: ha hagyjuk, hogy a kormány végezze a dolgát, és a döntéseiért vigye is el a balhét, vagy inkább abban látunk garanciát, ha az eddigi lassú mechanizmus marad, ahol nehezebb keresztülvinni a rossz kormánydöntést - igaz, a jót is (bár ha valamit nagyon akarnak, idővel azért sikerülni szokott). A végeredményt úgyis az határozza meg, hogy milyen központi közigazgatást képzel el a kormány, bár a kulturális intézményrendszer átalakítását szemlélve akár kétségeink is támadhatnak. A látványos eredményekig pedig el lehet azon vitatkozgatni, vajon a felvilágosult abszolutizmus vagy az államreform hatékony megvalósítása felé tartunk-e.
