A tengeralattjáró balesetéről az orosz haditengerészet először augusztus 14-én, hétfőn adott hírt. A bejelentés szerint az esemény egy nappal korábban, azaz vasárnap történt. Utóbb azonban kiderült, hogy a kapcsolat a Kurszkkal már szombaton megszakadt. Norvég szeizmográfusok augusztus 12-én reggel 7 óra után két robbanást is érzékeltek az orosz északi flotta hadgyakorlatának körzetében. Az első a Richter-skála szerinti 1-1,5-es, míg a két perccel később bekövetkező újabb robbanás már 3-3,5-es erősségű volt.
A haditengerészet magatartása már ennél az első "kis" füllentésnél is több mint érthetetlen. Már csak azért is, mert - és erről nyilvánvaló tudomása volt az északi flotta vezetésének is - az orosz tengeri gyakorlat helyszínéhez viszonylag közel egy különleges felszereltségű norvég és egy hasonlóképpen jól ellátott amerikai hajó is figyelemmel kísérte az eseményeket. Így aligha gondolhatta bárki is, hogy a baleset tényleges időpontja titokban maradhat. A flottaparancsnokság valószínűleg abban bízott, hogy nem túl nagy a baj, úrrá tud lenni a helyzeten. És ha szerencsés és gyors megoldást nyer az ügy, aligha fogja bárki is firtatni, hogy miért adott ki az északi flotta parancsnoka sajtónyilatkozatot vasárnap a flottagyakorlat sikeres befejezéséről. Popov admirális feltehetően igen sajátosan értelmezi a sikeresség kritériumait, merthogy nincs okunk azt feltételezni, hogy nyilatkozatakor ne tudott volna a Kurszk balesetéről. Már csak azért sem, mert vasárnap már második napja folytak a flottaparancsnok utasítására a mentési munkák.
Igaz, igen különös módon.
Harangjáték
Több mint egy héttel a tengeralattjáró elmerülése után a moszkvai sajtó csaknem egybehangzóan állítja, hogy szinte semmi érdemi nem történt a tengerészek kimentéséért a baleset bekövetkezte és annak késedelmes bejelentése közt eltelt első két napban, vagyis akkor, amikor az esetleg még életben maradottak megmenekülésének esélyei a legnagyobbak voltak. A mentés ekkor lényegében egyetlen dologra korlátozódott: megpróbáltak búvárharangot illeszteni az elmerült tengeralattjáróhoz. Csakhogy ez a búvárok nélküli próbálkozás kudarccal végződött: minden alapot nélkülözött tehát az az állítás, miszerint sikerült levegőt és energiát juttatni a megfeneklett tengeralattjáróba. Arra, hogy miért nem alkalmaztak e művelet során búvárokat, még visszatérünk. Előbb azonban érdemes tisztázni a balesetet elismerő augusztus 14-i hivatalos bejelentés előzményeit.
Az Izvesztyija értesülései szerint minderre csak azután került sor, hogy az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Samuel Berger telefonon fölhívta orosz kollégáját, a Nemzetbiztonsági Tanács titkárát, Szergej Ivanovot, és tájékoztatta arról, hogy az amerikai felderítés bemérte a Kurszkon történteket. Az eset kísértetiesen emlékeztet 1986-ra, a csernobili katasztrófa szovjet elismerésének koreográfiájára. Akkor is csak azután történt meg a baleset beismerése, hogy a svédek többször kérdőre vonták Moszkvát. A csernobili atomerőműben április 26-án hajnalban következett be a robbanás, ám annak hivatalos bejelentését visszatartották a május 1-jei ünnepet követő napokra; Gorbacsov pedig csaknem három hetet várt ki. Csak május 14-én állt a kamerák elé, és mondta el hosszú beszédét a katasztrófáról. Ehhez képest Vlagyimir Putyin egészen fürge volt. ´ már a balesetet követő negyedik napon megszólalt.
Az orosz flotta tájékoztatási politikája a baleset elismerését követően is tartogatott meglepetéseket. A tengerészet sajtószolgálata kezdetben megpróbálta bagatellizálni a Kurszkkal történteket. A moszkvai NTV csatorna még a hivatalos elismerés napján esti hírműsorában jelentette, hogy a tengeralattjáró orr-része súlyosan megsérült. Nem kellett sokat várni a flotta cáfolatára. Ma már tudjuk: a katonák ezúttal sem mondtak igazat. Az északi flotta sajtószolgálata a bejelentést követő első napokban még attól sem riadt vissza, hogy határozottan állítsa: a balesetnek nincsenek áldozatai. Az orosz hadiflotta parancsnoka, Vlagyimir Kurojedov sem kényeztette el a sajtót, sőt elkövette azt a nehezen magyarázható hibát, hogy néhány nap különbséggel egészen másképp ítélte meg a tengeralattjáróban rekedt tengerészek oxigéntartalékait. Előbb határnapként augusztus 18-át, majd nem sokkal később augusztus 25-ét jelölte meg. A történet szépséghibája - és ennek belátásához nem kell szakértőnek lenni -, hogy ilyen határnapot a tengeralattjáró belső állapotának, az elöntött és az el nem öntött rekeszek arányának, valamint az életben maradt tengerészek számának ismerete nélkül felelősséggel aligha lehet megnevezni. A moszkvai sajtó egy része Kurojedov magatartásának furcsaságait azzal a feltűnő önbizalommal hozta összefüggésbe, ami azt követően szállta meg a flottaparancsnokot, hogy a közelmúltban az admirális disszertációjának védésén maga Putyin elnök is megjelent. A szokatlan eset többekben, így feltehetően a flottaparancsnokban is, azt a képzetet keltette, hogy ő az egyre bizonytalanabb helyzetű Szergejev honvédelmi miniszter legvalószínűbb utóda. Talán eme remény elillanása magyarázza viszont azt a már-már példátlan magatartást, ahogy az admirális kitért a legnagyobb nézettségű orosz televíziós csatorna, az ORT hét végi fő hírműsorának interjúkérése elől. Pedig csak öt kérdést szerettek volna neki föltenni. Többek között azt, hogy miért nem vetettek be a baleset után azonnal mélytengeri nehézbúvárokat.
A búvároknem merülnek
Erre alighanem nehéz lenne elfogadható választ adni: hacsak nem azt, hogy ilyen szakelemek nem állnak rendelkezésre az északi flottánál. És ez - bármennyire hihetetlennek tűnik is - valószínűleg megfelel az igazságnak. A moszkvai Független Katonai Szemle című szaklap szakértője már néhány nappal a katasztrófa után felvetette ezt a problémát, és azt valószínűsítette, hogy az a kiképzett mélytengeri búvárok hiányával függ össze. Ilyen búvárok kiképzése és professzionális szintjének megőrzése ugyanis legalább olyan nehéz és költséges feladat, mint a pilótáké. Ennek terheit a flotta nem tudja állni. Ez részben érthető is, ha arra gondolunk, hogy az egyébként is rendkívül szerény orosz védelmi költségvetésnek (5 milliárd dollár) mindössze 11-12 százaléka jut a négy hadiflotta (az északi, a csendes-óceáni, a balti, és a fekete-tengeri), valamint a Kaszpi-tengeri flottilla fenntartására. A flotta vezetésének véleménye szerint a jelenlegi forrásoknak legalább a duplájára lenne szükség. Független szakértők ugyanakkor emlékeztetnek, hogy mind a szárazföldi csapatok, mind a haditengerészet esetében a harcoló erők és az azok hatékony működését és biztonságát szolgáló apparátusok létszáma között legalább egy a négyhez, de még inkább egy az öthöz aránynak kell fennállnia. Enélkül a harcoló egységek hatékonysága visszaesik. Márpedig ezek az arányok távolról sem állnak fenn a mai orosz hadiflottánál. Ez a körülmény, valamint a költségvetési források tartós szűkössége arra kényszeríti Moszkvát, hogy tovább folytassa haditengerészetének karcsúsítását.
Tengeri hántás
E feladat alapelveit az Oroszország tengeri tevékenységéről címmel idén márciusban kiadott titkos elnöki rendelet határozta meg. A nyilvánosság elé ugyan kevés részlet került, de a haditengerészeti erők tervezett méretei így is többé-kevésbé világosak. Ma az orosz hadiflotta 26 úgynevezett stratégiai rendeltetésű rakétahordozó atom-tengeralattjáróval rendelkezik. Ebből 10-15 éves távlatban mindössze tizenkettőt kívánnak megtartani. Rajtuk kívül hadrendben áll még ötven ún. többrendeltetésű atom-tengeralattjáró is; ebbe a kategóriába tartozott a Kurszk. Ezekből mindössze húszat tartanak meg, míg a 80 dízelmeghajtásúból 35-öt; a mai 100 tengerfelszíni óceánjáró hadihajóból pedig 70 marad majd szolgálatban. Ezek a tervek. De hogy mindezt milyen gyorsan és milyen hatékonysággal tudják keresztülvinni, egyelőre rejtély. Az azonban már most valószínűnek látszik, hogy a Kurszk katasztrófája és az orosz mentési kísérletek kudarcai ismét csak azoknak szolgáltatnak érvet, akik már évek óta a kisebb, ám megbízhatóan működő, hatékony infrastruktúrával és háttérapparátusokkal támogatott haderő kialakítása mellett emeltek szót.
A Kurszk katasztrófája egyértelműen bizonyította, hogy súlyos hiányosságok vannak a flotta mentőszolgálatainál, és a hadihajók szolgálat előtti felkészítése is megerősítésre vár. Mindez aligha okozhatott meglepetést a flotta vezetésének. Ezért aztán még inkább érthetetlen a flottaparancsnokság első napokban tanúsított magabiztossága és az a mód, ahogy a katonai vezetés elhárította a külföldi segítséget. A helyzet csak részben változott azt követően, hogy a baleset utáni negyedik napon Putyin utasítására a haditengerészet kénytelen volt elfogadni a norvég és az angol segítséget. A sajtó és a szakértők körében egyaránt értetlenséget keltett a flotta helyettes törzsfőnökének brüsszeli útja. A XX. század végén a technikai természetű egyeztetések leggyorsabb módjának már régóta nem a repülőút számít. Ezt azonban Moszkvában vagy nem tudják - ami aligha hihető -, vagy - bármennyire nehéz ezt leírni - a katonák szándékosan húzták az időt.
De nemcsak a katonák viselkedtek furcsán a baleset utáni napokban: a politikai vezetés sem állt épp a helyzet magaslatán. Nemcsak Putyin szólalt meg későn, de a baleset körülményeinek kivizsgálására és a mentési munkálatok irányítására létrehozott állami bizottság is csak a balesetet követő ötödik napon látta elérkezettnek az időt, hogy a katasztrófa színhelyének közelébe utazzék.
Mélységi mámor
Érdekesen alakult a balesetet kiváltó lehetséges okok listája is. Egy héttel a Kurszk elmerülése után már hat verzió (ütközés egy második világháborús aknával; a Kurszk torpedóinak önrobbanása; ütközés nagy vízkiszorítású felszíni hajóval; helyrehozhatatlan kormányzási hiba a tengeralattjáró méreteihez képest sekély tengeren; idegen tengeralattjáróval való ütközés; új fegyver kipróbálásának kudarca) nyilvános mérlegelése folyik az orosz sajtóban, miközben az állami bizottság legvalószínűbb kiinduló oknak továbbra is az idegen tengeralattjáróval való ütközést találja. Az ügy kapcsán nyilvános passzivitást tanúsító Szergejev honvédelmi miniszter ritka megszólalásainak egyikében úgy fogalmazott, hogy cáfolhatatlan bizonyítékaik vannak az ütközéses verzió igazolására. Ezeket a bizonyítékokat azonban máig nem hozták nyilvánosságra. A flottaparancsnokság utalt arra is, hogy a kozmikus rakétaerők fényképfelvételei eligazítóak lehetnek a baleset körülményeinek tisztázásában. De azóta sem mondanak erről semmit. Egyébként is kérdéses, hogy az orosz kémműholdak képesek-e a Föld valamennyi pontját folyamatosan figyelni. A Szovjetunió összeomlása előtt Moszkva erre kétségtelenül képes volt, de hogy az maradt-e a 90-es évek katonai leépülése után is, az egyáltalán nem biztos.
Az orosz sajtóban időrendben utolsóként felmerült egy olyan lehetőség is, hogy a baleset kiváltó oka egy új fegyver kudarccal végződött kísérleti indítása volt. Ennek lehetőségét az orosz északi flotta nukleáris szennyező tevékenységét évek óta figyelő norvég Bellona csoport már néhány nappal a baleset után fölvetette. A Kurszkon hadrendbe állított modernizált torpedók kétes biztonságát pedig a hadsereg lapja, a Krasznaja Zvjezda is megszellőztette.
Hogy az állami bizottság a baleset okaként végül is mit állapít meg, egyelőre nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy a jelentést - bármennyire körültekintő és szakmailag megalapozott lesz - bizalmatlanság fogadja majd. Ennek számos jele már most is látható. Többek között az üzleti elit vezető képviselői nyilatkoztak úgy, hogy szándékukban áll az állami bizottságtól független szakértői vizsgálat kezdeményezése és finanszírozása. Ebben persze nem nehéz a jó szándékon túl a nemrégiben megtámadott orosz magántulajdonosi csoportok némi revánsvágyát is érzékelni. Ám ezt a revánslehetőséget az ország katonai és politikai vezetése együttesen hozta létre.
A baleset és a mentés körüli tehetetlenség és szándékos félretájékoztatás politikai következményei azonban ennél jóval messzebb hatóak. A nagyfokú bizalmatlanság, legalábbis az orosz társadalom józanabb részében, már a csecsen háború - katonák ellenőrizte - kommunikációs gyakorlata miatt kialakult. Most az orosz társadalom újabb csoportjai csatlakozhatnak a hatalommal szemben bizalmatlanok köréhez. Az ügyben tanúsított elnöki magatartás megnehezítheti Putyin jól induló nemzetközi kapcsolatépítését is. Az elnöknek pillanatnyi helyzetében valószínűleg egy lehetősége maradt: jelentős személyi változásokat végrehajtani a hadsereg és a haditengerészet élén. Továbbá érdemi lépéseket tenni annak érdekében, hogy az orosz haderő reformja ne csak átgondolatlan létszámleépítéseket, de valódi strukturális változásokat is hozzon. Gorbacsov Csernobil után le tudta vonni az eset tanulságait. A glasznoszty, a nyilvánosság a tragikus baleset után vált első számú politikai fegyverévé. Putyin vajon mire lesz képes?
Sz. Bíró Zoltán
Csak senki meg ne tudja
A Kurszk legénységének tragédiája kapcsán nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a régi-új orosz elit körében továbbra is kísért a megalapozatlan titkolózás szelleme. És ez - egyelőre legalábbis úgy fest - éppúgy igaz az elit katonai, mint politikusi részére. Nem vonatkozik viszont a sajtóra. A moszkvai média mértékadó tényezői a baleset bejelentését követő első napok türelme után igen kritikus hangra váltott: éppúgy értetlenül állt a mentés körüli tétovázás és szakszerűtlenség, mint a hivatalos tájékoztatás halandzsája előtt. Amire, mint láttuk, minden oka meg is volt.
Szovjet atom-tengeralattjárók az óceánok mélyén
A szovjet hadiflotta a Kurszk katasztrófájáig három atom-tengeralattjáróját veszítette el baleset következtében. Az első harminc évvel ezelőtt, 1970 áprilisában következett be. A szovjet haditengerészet K-8-as November osztályú tengeralattjárója két hónapos földközi-tengeri szolgálat után visszatérőben volt északi-tengeri bázisára, de időközben utasítást kapott, hogy kapcsolódjék be a szovjet haditengerészet történetének máig legnagyobb szabású gyakorlatába. Az "ceán-70 elnevezésű flottagyakorlat a K-8 számára végzetesnek bizonyult. Az atom-tengeralattjáró központi és hátsó rekeszében tűz ütött ki, amit nem sikerült eloltani. A hajó háromnapi küzdelem után, április 11-én a Vizcayai-öböl mélyére süllyedt. Ötvenkét tengerész nem élte túl a katasztrófát. A legénység egy részét a helyszínre érkező bolgár és szovjet hajók mentették ki.
A második baleset 1986 októberében, a Bermuda-szigetektől északra következett be. A K-219-es stratégiai rendeltetésű rakétahordozó atom-tengeralattjáró ballisztikus rakétákkal a fedélzetén az egyik rakéta robbanásának következtében irányíthatatlanná vált. A tüzet itt sem sikerült elfojtani, de az atomreaktorokat le tudták állítani. Egyes feltételezések szerint a katasztrófa egy amerikai tengeralattjáróval történt ütközés nyomán következett be. Washington máig tagadja érintettségét. Ennek ellenére néhány évvel ezelőtt amerikai filmesek az ütközéses verzió szellemében feldolgozták az esetet. Az ellenséges vizeken jellegzetesen hidegháború utáni hangulatú és szellemű film: a tengeralattjáró legénysége nem gonosz vörös idiótákból áll, hanem a végzetes katasztrófa elkerüléséért hősiesen küzdő tengerészekből. A balesetnek négy halálos áldozata volt. Az incidens csak néhány nappal előzte meg Gorbacsov és Reagan reykjavíki találkozóját.
A harmadik baleset 1989 áprilisában történt a Norvég-tengeren. A K-278-as Komszomolec nevű atom-tengeralattjáró a szovjet flotta különleges, titántestű hadihajója volt. Ez a különleges anyag példátlan, ezerméteres merülési lehetőséget adott a Komszomolecnek. Ezúttal is elfojthatatlan tűz ütött ki a fedélzeten. A legénység egy részét sikerült evakuálni, de így is meghalt 42 matróz. A mintegy 1600 méter mélyre süllyedt K-278-as, mely nukleáris fegyvereket is hordozott a fedélzetén, a baleset után különleges betonszarkofágot kapott. Független szakértők ugyanakkor emlékeztetnek arra, hogy a védőburok állapotát a 90-es évek elejétől senki sem vizsgálta.
Még egy szovjet atom-tengeralattjáró fekszik az óceánok mélyén. A K-27-es azonban nem baleset következtében került oda. Javíthatatlanná vált, és az illetékes szovjet hatóságok döntöttek elsüllyesztéséről. Igaz, nukleáris hajtóművének kiszerelésére és hasznosítására nem került sor, így elvileg ugyanazt a környezeti fenyegetést jelenti, mint a baleset következtében elmerült társai.
Két amerikai atom-tengeralattjáró is elsüllyedt. Az első 1963-ban, a második 1968-ban.
