"Magyarország energetikai iparának legkiterjedtebb tevékenységi körrel rendelkező, fejlesztő, kivitelező és karbantartó vállalata" - így definiálta magát a Magyar Villamos Művek (MVM) nem sokkal azután, hogy a menedzsment ismertette a társaság középtávú stratégiáját. A magabiztosságot Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter nyitóbeszéde is táplálta, aki a kormányzati szándékot úgy summázta, hogy az államnak az energetikában - szabályozási szerepkörén túl - piaci szereplőként is sikeresnek kell lennie. Arról, hogy ez miért volna fontos, és hogy ehhez miért egyetlen nagy állami cég kell, nem ejtett szót - ostorozta viszont az elmúlt évtized "torz liberalizációs folyamatait", s leszögezte: "az állam lehet jó gazda is". Baji Csaba, az MVM Zrt. elnök-vezérigazgatója ugyancsak "erős, sikeres, integrált, a regionális piacon is meghatározó nemzeti vállalat építéséről" beszélt. Ebbe a vízióba a jelentős gázpiaci szerepvállalás mellett a Paksi Atomerőmű húszéves üzemidő-hosszabbítása és a magyar nukleáris potenciál növelése, a folyamatos hálózatfejlesztés és a megújuló energiaforrások szélesebb körű hasznosítása éppúgy belefér, mint a regionális piaci (elsősorban nyugat-balkáni és romániai) terjeszkedés. A leendő holdingtól már két év múlva 50-60, 2020-ra pedig 250 milliárdos bevétel-növekményt várnak. Ezt az optimizmust azonban eddig egyetlen szakmai forrásunk sem látta megalapozottnak.
Fújnák fölfele
A Szurgutnyeftyegaz Mol-részvényeinek felvásárlásáról szóló cikkünkben (lásd: Nagyot tankol, Magyar Narancs, 2011. június 2.) megpendítettük: megnövekedett befolyását a Molban az állam arra akarja használni, hogy a gázpiacon (is) domináns helyzetbe hozza az MVM-et. Ezt a hipotézist a Nemzeti energiastratégia 2030 címmel kiszivárgott 132 oldalas munkaanyag is alátámasztja (erről lásd keretes írásunkat). A dokumentum szerint az MVM az áramszektorban - elsősorban a Paksi Atomerőművön keresztül - jelentős piacbefolyásoló tényező, és erre kell törekedni a földgáz- és kőolajszektorban is. Ez a leggyorsabban az MVM-nek adott új jogosítványokkal, új állami földgázkereskedő vállalat létrehozásával (vagy meghatározó hányad vásárlásával) valósítható meg - állítják a dolgozatírók. A Mol állami részvénypakettje erre éppenséggel alkalmas is lehetne: a kormány ezt felhasználva képes lehet a Molból kiszervezni a gázhálózatot, a gázkitermelést vagy akár a gáztárolást; és letörheti a menedzsment esetleges ellenállását is, például vélt vagy valós ügyek vizsgálatainak kilátásba helyezésével.
Az MVM felépítése a gázpiacon hónapok óta zajlik. Az MVM Partner rendelkezik gáz-nagykereskedelmi engedéllyel, és a kormányzati hátszélnek köszönhetően korlátlanul hozzáférhet az Ausztriával az országot összekötő HÁG-vezetékhez - a cég akár azonnal kiléphetne a gázpiacra. Nemrég gazdát cserélt az EU által 30 millió euróval megtámogatott magyar-szlovák gázcsővásárlási projekt is: a már Brüsszelben is elfogadott Mol-leányvállalat, a Földgázszolgáltató Zrt. (FGSz) helyett április közepén az MVM leányvállalata, az Országos Villamostávvezeték Zrt. kapta meg a mintegy 50 milliárd forintos megrendelést. (Úgy tudjuk, ezt még nem hagyta jóvá az unió.)
Ugyanakkor az is világos, hogy a terjeszkedés fő akadálya nem a Mol, hanem a német energetikai óriás, az E.On lehet. A magyarországi gázfogyasztás legnagyobb részét kitevő orosz gázzal (pontosabban: a Gazproméval) ugyanis az E.On kereskedik: egészen 2015-ig, amíg az erre vonatkozó magyar-orosz hosz-szú távú gázkereskedelmi szerződés ki nem fut. (Az E.On mintegy ezermilliárd forintot fizetett ezért a jogért az akkor még állami tulajdonú Molnak.) Az E.Onban mindezt jól érzékelik: belső forrásaink úgy vélik, a kormány mára egyértelműen érzelmi és politikai kérdést csinált az ügyből, és mihamarabb dűlőre akarja vinni a dolgot.
A kérdés csak az, honnan lesz minderre pénze: a gázpiaci terjeszkedés ára ugyanis százmilliárdokban mérhető. A kormány megpróbálhatja megvásárolni (vagy inkább visszavásárolni) a Gazprom-szerződést az EO.n-tól: és bár a kontraktus úgy veszít az értékéből, ahogy közeledik a lejárati dátuma (és ahogy a hatósági gázár-megállapítás fegyverét a kormány az EO.n ellen forgatja), még jelen állapotában is jóval több, mint százmilliárd forintot kóstálhat. És ez csak az egyik tétel. Az E.On-nak ugyanis gáztározói is vannak - ezek kapacitása pillanatnyilag 4,3 milliárd köbméter. Ha a magyar állam ebből is ki akarná vásárolni az E.On-t, újabb százmilliárdokért kéne a zsebébe nyúlnia. Bár a német cég a tározókat még nem árazta be, annyit tudunk, hogy a legutóbbi ilyen, összesen 1,9 milliárd köbméteres beruházás - a Mol többségi tulajdonában épült szőregi - több mint 150 milliárd forintba került; az E.On két éve elvégzett 600 millió köbméteres fejlesztése pedig 35 milliárdba. További nehézség, hogy a gázkereskedelemben irdatlan összegek mennek ki a betároláskor, melyek csak hónapok múlva, az eladáskor jönnek vissza. (Az E.On Trade éves forgalma 7-800 milliárd forint.)
Az MVM mindenesetre a humán fronton is támad: megszerezték az E.Ontól azt a Kiss Csaba Attilát, aki versenykereskedelmi vezetőként az E.On Földgáz Trade-nél rálátott az árképzésre, sok ügyfelet ismer és sokat tud a piac működéséről. Az MVM-ben most vezérigazgatói tanácsadóként dolgozó Kiss mellett nagy fogás Kóbor György, az E.On Energiaszolgáltató Kft. volt ügyvezetője is, aki az állami cég pénzügyi vezérhelyettese lett. Az E.On szabályozási vezetője, Hízó Ferenc a fejlesztési minisztérium energetikai főosztály-vezetői székébe ült át; de Kutas István, a cég kommunikációs vezetője is átszerződött a Telenorhoz. Az első riadalom után az E.On több vezető beosztású alkalmazottjától hűségesküt követelt, amit béremeléssel is nyomatékosított.
Csakhogy a kormány a végsőkig kiköltekezte magát a Mol-részvények kivásárlásával - és kérdés, hogy akadna-e bank, amely magára vállalná a "nemzeti cél" támogatásának súlyos anyagi következményeit. Az árampiacon februárban hirtelen megemelt rendszerhasználati díj hozhatott ugyan az MVM konyhájára 10-12 milliárdos pluszbevételt, de nem valószínű, hogy ilyesfajta kormányzati ügyeskedés többször elsüthető. Józanabb iparági vélemények szerint az MVM számára az lehet a maximum, ha - belelátva a nagyok (E.On, ENI, Suez, Gazprom) kártyáiba - meg tudja gátolni, hogy azok felosszák egymás közt a magyar piacot. Elvileg akár meg is tendereztethetné a négymilliárd köbméteres lakossági piacot - ez a versenypiaci megoldás viszont értelmetlenné tenné a hatósági árazást. Azt azonban, hogy az MVM tárgyalja le a Gazprommal a 2015-ben lejáró szerződés meghosszabbítását, és egyedül oldja meg a lakossági ellátást, minden forrásunk öngyilkosságnak nevezte.
Atomból oldanák
A gázpiaci százmilliárdoknál is komolyabb probléma a Paksi Atomerőmű jövője. A meghirdetett stratégia szerint a meglévő négy reaktor üzemidejét húsz évvel meghosszabbítják, és építenek egy új erőművet. Pusztán gazdasági szempontból az előbbi könnyebben védhető - de az új építése több szakember véleménye szerint sem indokolható.
Egy új atomerőmű építése a válság előtti kalkulációk szerint legalább háromezer milliárd forintba kerülne - e becsült összeg a pénzügyi kondíciók romlása és az ország romló megítélése miatt ráadásul drasztikusan, egyes számítások szerint harmadával nőtt, ami önmagában is megkérdőjelezi az "olcsó áramot az atomból" mítoszát. Felsmann Balázs volt energetikai államtitkár egy közelmúltbeli nyilatkozata szerint a 2030 körül működésbe lépő új atomreaktorból a jelenlegi termelői árnál legalább 70-80 százalékkal drágábban kéne adni az áramot ahhoz, hogy a gigaberuházás építési költségei megtérüljenek. A pénzügyi lehetőségeket az is szűkíti, hogy a német és olasz atomstop a szektor szabad tőkéjét más energiatermelői szegmensbe terelheti.
A kormányzat mindenesetre építtetne: vagyis továbbra is rabja az alacsony áramár és nagy profit mítoszának. Az MVM-ben úgy tervezik, a meglévő reaktorblokkok az új erőművel együtt futhatnának még 10-15 évet. Az összesen 4000 MW termelői kapacitásra (2000 régi, 2000 új) viszont idehaza nincs érdemi kereslet. A bővítés tehát elsődlegesen exportcélokat szolgálna - miközben ma lehetetlen megmondani, milyen áron és milyen kondíciókkal lehet majd az áramot eladni. Ezt a kockázatot az adófizetők viselnék; miként a beruházó tisztes hasznának a megtérítése is rájuk hárulna. Az erőműbővítéshez egy sor egyéb fejlesztés is szükséges - az átviteli hálózat bővítése, illetve szivattyús energiatározós erőművek (szet) létesítése -, amelyek költségeit még senki nem vette számba. Utóbbiról - amely a megtermelhető, de pillanatnyilag el nem adható áram "tárolására" alkalmas - legutóbb három éve derült ki, hogy idehaza nem járható út. (Lásd: Betonba öntve, Magyar Narancs, 2007. február 8.) A Balkán különböző területeire megálmodott szetek építése az itthoni fogyasztókat terhelné, ám a "hegytetőre betonteknőt" projekt nem itthon teremtene munkalehetőségeket.
Az a jövőkép, amely az MVM-et Kelet-Közép-Európa vezető energetikai nagyvállalatának látja, voltaképpen nem újdonság. Az utóbbi négy kormány is gondolkodott róla, igaz, Kocsis Istvánt épp emiatt ebrudalta ki Gyurcsány Ferenc a vezérigazgatói székből 2008-ban. (Kocsis iparági vélemények szerint éppen egy Mol-szerű menedzseri hatalomátvételen ügyködött, és meg is fizette az árát.) Pedig ha volt is olyan időszak az elmúlt évtizedben, amikor jó piacot foghattunk volna a környező országokban (főként áramból), mára megváltozott a helyzet, és kérdéses, hogy a régióban a telített energiapiacok melyikére tudna a giga-MVM betörni. Gázzal sehová: Szerbia, Bosznia és Montenegró orosz érdekeltségű terület. Romániában ott az E.On, az OMV és a Gaz de France (GdF); Szlovákiában az EOn és a GdF, de áramtermelőként fajsúlyos az olasz ENI is. A régióban jelentős potenciált képviselő energetikai cégekhez képest az MVM legfeljebb hazai bajnok lehet. Európa e fertályán összesen két cég úszta meg a piac újraosztását: az egyik a Mol, a másik a cseh CEZ. Az utóbbi valóban meghatározó szereplő a régióban: a térség áramtermelésének mintegy ötödét adó CEZ-hez képest az MVM csupán néhány százalékot képvisel.
Azon tehát egyelőre fölösleges merengeni, hogy ha létrejön a teljes energiapolitikát befolyásolni képes mamut-MVM, akkor hogyan fogja majd korrigálni a piaci torzításokat, vagy hogyan lehetne a többi szereplővel egyenlő a piacon. A kormány a Mol-vásárlással elment a falig: aligha lesz egyhamar pénze a nemzeti energetikai bajnok regionális terjeszkedésére. Az igazán nagy baj az, hogy a nagyra törő tervek ismertetői nem tartották fontosnak megemlíteni: az MVM-nek (a már benne lévő áram, illetve a beléálmodott gázpiaci rendszerirányítónak köszönhetően) az európai uniós alapelveknek megfelelően a fair, transzparens verseny megteremtésével kellene foglalkoznia. A piaci versenyfeltételek javítása és mindaz, ami az egész magyar energetikát belülről rohasztja, szót sem érdemelt.
Így látják
Magyarország Nemzeti Energiastratégiájának háttértanulmányát a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) készítette el. A 2030-ig vázolt nemzeti energiastratégia egyik legérdekesebb része az, ahol a REKK a hazánkban szóba jöhető áramtermelő erőművi beruházásokat és a modellekből adódó járulékos költségeket modellezi. Következtetésük az, hogy az erőműépítés nem lesz olcsó mulatság: a legolcsóbb variáció mintegy 5400 milliárdos, a legdrágább 10 000 milliárd forintos beruházásigénnyel számol az elkövetkező évtizedekben. Márpedig ezt az árat - akár állami, akár magánberuházásokról van szó - hosszú távon a fogyasztóknak kell majd megfizetniük. Már csak ezért sem mindegy például, hogy épül-e új atomerőmű, vagy az NCST-ben szereplő, megújuló energiás szintet meghaladóan kerül zöld áramtermelés a magyar energiamixbe. Ugyanakkor az is látszik, hogy nincs olyan modell, ami fölrobbantaná a fogyasztói árakat, a legdrasztikusabb különbség (új atomerőmű építése illetve erőteljesebb megújulós prognózis összevetésében) is mindössze 15 százalék. A prognózisból az is kiolvasható, hogy ha Magyarország 2030-ra importőrből energiaexportőrré akar válni - amint az MVM stratégiájában szerepel -, akkor muszáj lesz új atomerőművet építenie.
