Békesi László: Ez valóban egy, az államberendezkedés alapjait érintő, gazdaságfilozófiai probléma, és nem csupán praktikus, költségvetési kérdés. A modern és a gyorsan fejlődő országokban evidenciának számít, hogy az állam gazdasági szerepe alapvetően drasztikusan szűkül, ám van olyan terület is, ahol bővülni látszik. Abban nincs vita, hogy az állam mint tulajdonos a lehető legkisebb körre szorítkozzék, és nemcsak a kompetitív, de a nem termelő szférában is. Ennek honi terminológiája a kincstári vagyon, ami az államháztartás költségvetési szervek által működtetett vagyonát és az ehhez csatolt egyéb részleteket, például a közművagyont jelenti. A világtendencia most az, hogy e területen is megpróbálják az állam tulajdonosi szerepét arra a körre korlátozni, ahol a valódi tulajdonosok, legyenek azok magánszemélyek, közalapítványok, társaságok, végképp nem tudnak hatékonyan működni. Ez volna a legszűkebben értelmezett jóléti infrastruktúra (egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika), és az sem teljes körűen. Ehhez képest nálunk a kormány az utóbbi két évben egy erőteljes újraállamosítást hajt végre: a legkülönbözőbb jogcímeken visszavesznek egyszer már privatizált vagyonrészeket - a jogcím lehet rendcsinálás, mint a Postabank esetében.
MN: Ugyanez volt az indok a tb-önkormányzatok felszámolásánál is.
BL: Igen, de más szempontból ide sorolható az autópályák visszavásárlása is. Az eredeti jövedelmek elvonása, centralizációja és újrafelosztása terén is fokozatosan visszaszorul az állam. A jóléti államokban, elsősorban Nyugat-Európában a központosító szisztéma nagyon sikeresen működött egészen a nyolcvanas évek végéig. Náluk a redisztribúció és a centralizáció mértéke még ma is a GDP ötven százaléka körül alakul, míg a skandináv országokban ez valaha meghaladta a hatvan százalékot. Csődbe is jutottak ezek a gazdaságok, hiszen összeütközött a hatékonyság iránti követelmény, a megtakarítási-beruházási források iránti igény az állam nagy étvágyával. Az Egyesült Államokban már drasztikusan harminc százalék alatt van, de az egyébként balközép irányzatú Tony Blair-kormány is a GDP egyharmadára mérsékelte az újraelosztás mértékét. A redisztribúció és a centralizáció csökkentése általános tendencia. E tekintetben Magyarország nem is áll rosszul. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a mostani, negyven százalék körüli, egyébként monoton csökkenő arány még mindig sok egy modern gazdaság számára, különösen ilyen alacsony megtakarítási hajlandóság és akkumulációs ráta mellett. Ezért tehát az államháztartási reform, illetve a nagy rendszerek eddig még meg nem valósított reformja, valamint az adó- és járulékszintek csökkentése még öt-tíz évre való feladatot ad nekünk. Magyarországnak is el kell jutnia az egyharmados újraelosztási arányhoz, ha azt akarjuk, hogy a versenyképességünk hosszú távra megmaradjon, és érdemes legyen nálunk befektetni, vállalkozni.
MN: Az államháztartási reformból eleddig csak a nyugdíjreform valósult meg, és azt is kikezdte a kormány, hajmeresztő érvek alapján: elhangzott az is, hogy a magánpénztári tagok azáltal, hogy kivonják járulékuk egy részét a tb-alapból, a mostani nyugdíjasokat rövidítik meg.
BL: Közgazdaságilag, számszakilag és finanszírozási szempontból is tökéletesen hazug ez az állítás. Azt az összeget, amit az emberek magánpénztárakba fizetnek be, és amit legalább tizenöt, de akár huszonöt éven keresztül gyűjtenek, a pénztárak befektetik. A nyugdíjtörvény előírja, hogy csak kockázatmentes portfóliót lehet létrehozni, ami azt jelenti, hogy túlnyomórészt állampapírokat vásárolnak: ugyanazt az állampapírt veszik meg, amellyel a költségvetés a hiányát finanszírozza. Más lenne persze a helyzet, ha a magánpénztárak kockáztatnák a rájuk bízott pénzt, és olyan portfóliót hoznának létre, amelyben mondjuk minimalizálnák az állampapírok szerepét, és növelnék a tőzsdén jegyzett részvényekét - ám ezt csak a törvény megváltoztatásával tehetnék meg. Nem igaz tehát, hogy elveszne ez a pénz. Az állam az állampapírok eladása után arra fordítja, amire akarja. Nagyobb gond, hogy bár a gazdaság tényleg fejlődőképes, versenyképes és növekszik, az utóbbi időben erőteljesen felturbózott elosztási mechanizmusokat terheltek rá, mondván, hogy eddig a gazdaságot kellett konszolidálni, ezek után pedig a társadalmat. Ennek pedig a legfontosabb módja a fizetőképes kereslet növelése a fogyasztás területén, bér, szociális juttatások vagy nyugdíj formájában. Ha ez racionális keretek közt, közgazdaságilag indokolt mértékben történik, vagyis a kiáramló vásárlóerő reálértékben számított növekedési üteme nem éri el a gazdaság növekedési ütemét, és nem ront se egyensúlyt, se beruházási-megtakarítási hajlandóságot, akkor nincs baj. Egy ilyen követő fogyasztásnövekedésre ma már a magyar gazdaság is képes, és ez a módja annak, hogy valóban növekedjen az életnívó. Ám az már nehezen elviselhetető, ha egy, a jövőt tudatosan felélő gazdaságpolitikát csempésznek be, és drasztikusan csökkentik az összes megtakarítási faktort, mi több, egyenesen büntetik a megtakarítást.
MN: A mostani gazdaságpolitika mely elemei hatnak a megtakarítások ellen?
BL: Először is a magánnyugdíjpénztárak elleni fellépés: a törvényben előírt nyolc százalék helyett még mindig csak hat százalék jut nekik, amivel becsapják azokat, akik egy adott pénztárral szerződtek. Evvel nemhogy nem preferálják, de büntetik azokat, aki hosszú távú megtakarításokra adják a fejüket, vagyis azt csinálják, ami az egész gazdaságnak és egyben saját maguknak is jó. Továbbá: egyik évről a másikra felére csökkentik a hosszú távú életbiztosításokra jutó adókedvezményeket. A lakás-takarékpénztárak támogatását is megrövidítik, ahelyett, hogy a duplájára növelnék - hiszen mostani formájukban amúgy sem jók arra, hogy segítségükkel egy egész otthont fel lehessen építeni, ezután pláne nem. Ez tudatos politika, amelynek célja a napi, a rövid távú fogyasztás gerjesztése. Mindez azért kockázatos, mert a magyar gazdaság a vásárlóerő-paritásban mért teljesítményt figyelembe véve (ez tízezer dollár fejenként évente) még mindig az EU-átlag alig egyharmadánál tart. Itt még mindig nem az a kérdés, hogy miként lehet a realizált jövedelmeket a lehető legrafináltabb módon elkölteni és elosztani, hanem hogy miként lehet olyan feltételeket teremteni, hogy még tovább növekedjék a gazdaság teljesítménye.
MN: Csillag István lapunkban az adott állami jövedelmi politika és alacsony megtakarítási szint mellett épp a gazdaság túlpörgésének veszélyére hívta fel a figyelmet. Egyetért ön ezekkel a félelmekkel?
BL: Egyelőre nincs keresleti típusú túlfűtöttség a magyar gazdaságban, mert szerencsére a versenyszférában csak kemény korlátok között növekedhetnek a bérek. Az államháztartás, a nyugdíjrendszer és szociálpolitika nem tud annyi többletjövedelmet pumpálni a gazdaságba, hogy ez a hazai piacon durva keresleti sokkot okozna. Emiatt a kereslet növekedése még ebben az esztendőben is elmarad a GDP növekedésétől, és ez nem is baj. Rögtön hozzáteszem: ez az egyik, bár nem az egyetlen feltétele annak, hogy a beruházások gyorsabban nőjenek. Ne felejtsük el: egy már nagyjából stabil növekedési pályára állt gazdaságban egy GDP-arányosan 23-24 százalékos beruházási ráta pokolian alacsony - ez az érték dinamikusan növekedő gazdaságokban a harminc százalékhoz közelít. Ehhez az ugráshoz kevés az az egymilliárd dollár, amelyet a miniszterelnök a szélhámos Széchenyi-tervvel kapcsolatban emleget, ennek az ötszörösére volna szükség.
MN: Ez hazai forrásból amúgy sem teljesülhetne.
BL: Pusztán hazai forrásból biztosan nem, de azért azt sem kellene lebecsülni, és ezért kéne a megtakarításokat minden erővel ösztönözni, s ezért kéne olyan gazdasági klímát teremteni, amire jön és itt is marad a befektető. Azt kérdezte, hogy mennyire szabad az államnak visszavonulnia. A tulajdonosi és a redisztribútori funkción kívül ott a regulátori szerep, amelynek intenzitása és mértéke ideális esetben nem csökken, csak átalakul. Az viszont már elviselhetetlen, ha direkt állami eszközökkel avatkoznak be a piaci árképzés folyamatába.
MN: Ezt teszi most a kormány - állítólag antiinflációs célzattal.
BL: Igen, csakhogy ez éppen nem antiinflációs politika, hanem csupán az inflációs nyomás prolongálása. Ilyenkor az ár utólag robban, és mindig lényegesen nagyobb árat fizetünk, mint egyébként. Ráadásul pont most hoznak létre újólag kettős árrendszert, amelyből jó még nem származott. Az állami beavatkozás ilyen formái nyilvánvalóan hibásak. Az államnak mint regulátornak a játékszabályokat kell meghatároznia minden piaci szereplő számára egyaránt kötelező módon. Tiszta versenyek, valódi monopóliumellenes küzdelem minden területen, az erőfölénnyel való visszaélés tiltása, semlegesség a jogi szabályozás minden területén, garanciális elemek, melyek védik mindazok érdekeit, akik hajlandók egy adott országban kockáztatni, befektetni, megtakarítani. Egy tízéves adókedvezményt nem lehet visszavonni csak azért, mert az államnak nem tetszik az adott cég - akár multi - élére kinevezett vezérigazgató.
MN: Mekkora kockázatot jelent az, hogy tíz százalék körüli értéken beragadni látszik az infláció? Amit ráadásul pánikszerűen próbálnak lenyomni pontosan az ön által említett eszközökkel: az állam hol monopol pozíciójával, hol pedig hatósági ármegállapító jogával él vissza.
BL: Ez aggasztó jelenség. A mélyebb okok közül hármat említenék. Az első a katasztrofális állapotban lévő magyar mezőgazdaság. Azon a költségszínvonalon és azzal a hatékonysággal, ahogy ma Magyarországon élelmiszert, mezőgazdasági cikkeket állítanak elő, sehol a világon nem lehet eladni semmit. Ez törvényszerűen áthúzódik a felvásárlási, majd a fogyasztói árakra. Nyilván nem megoldás, ha egy teljes nemzetgazdasági ágat egyszerűen becsukunk, mert valljuk be, pusztán jövedelmezőségi oldalról ez lenne a normális piaci reakció. Ehelyett az történik, hogy a magas költségek, a gyenge hatékonyságú termelés a piacon előbb-utóbb utat tör magának, mivel valami jövedelemre azért az agrártermelők is igényt tartanak, és az agrárollót egy kicsit össze kell csukni. Az állam ugyan egy csomó pénzt öl bele a katasztrofális mezőgazdaságba, de annyit nem tud, hogy az agrárollót a minimálisra szűkítse: az árak pedig törvényszerűen emelkednek. Amíg a legrosszabb hatékonyságú termelést is életben tartó és azt támogató agrárpolitikát folytatnak, addig ez a tendencia csak erősödni fog. Márpedig ez az ismert politikai okok miatt 2002-ig nem fog megváltozni: a mezőgazdaság addig a kisgazdák hitbizománya marad. A második inflációs tényező fennálltában benne van a mi gyengeségünk is - gondolok itt most az én kétszeri kormányszereplésemre. Elsősorban társadalompolitikai megfontolásból mindig visszafogtuk az igazi piaci árak kialakulását a közüzemek területén, az energiafogyasztásban, a gyógyszereknél és így tovább. Pedig az árak helyretételét egyszer meg kell csinálni. Ennek híján ugyanis a gyártókkal, illetve a vásárlókkal folytatott kormányzati, hatalmi alkuk minduntalan egy hátsó inflációs nyomást gerjesztenek, és az ezzel kapcsolatos várakozás rendkívül erős marad.
MN: Vagyis jó előre anticipálják, hogy az árak utóbb úgyis emelkedni fognak.
BL: Mindenki tudja, hogy egyszer lépni kell ez ügyben. Jobb lenne kompenzáció formájában utólag visszaadni a fogyasztóknak, mintsem engedni tovább ezt a nyomást, de a politika most mást akar, sőt még durvábban fogja vissza az egyébként normális piaci áremelési törekvéseket. Ez azért is érdekes, mert itt a privatizáció ellenére is óriási mértékű a lemaradás a beruházások terén. Addig pedig aligha fognak beruházni, amíg a meglévő amortizációt sem téríti meg az elérhető ár, felhalmozási hányadot pedig végképp nem tartalmaz. Az infláció harmadik faktorát az adja, hogy a magyar gazdaság átlagos teljesítménye még mindig gyengébb, mint a versenytárs piacoké. Ez kifejezésre jut abban is, hogy a magyar valuta vásárlóértéke még mindig alacsony, ami az importárakon, illetve nominális árfolyamon keresztül előbb-utóbb mégis- csak utat tör magának - még ha csökkentjük is a csúszó leértékelés ütemét. E három tényező együttes működése annyit jelent, hogy tartós az infláció jelenléte a gazdaságban, és mesterséges eszközökkel, mint amelyeket az előbb felsoroltunk, nem is lehet elfojtani. Éppen ellenkezőleg: a bizonytalanság tovább erősödik a mesterséges eszközök láttán. Egyszerre működik az inflációs várakozás és a valódi költségeket érvényre juttató inflációs nyomás: e kettő együttes hatása pedig már megjelenik a termelői árakban is. Az elmúlt években csökkenő termelői árindex az idei év júniusától ismét növekedni kezdett. Éppen ezért az elkövetkező évek magyar gazdaságpolitikájában messze a legnagyobb feladat az antiinflációs kurzus felélesztése. Attól nem félek, hogy egy újabb inflációs hullám indul el, de az biztos, hogy iszonyú nehezen lesz elérhető ama bizonyos öt százalék alatti inflációs sáv.
MN: Gondolom, az ön számára furcsa látvány, hogy a Pénzügyminisztérium immár nem szerepel a gazdaságpolitika irányítói között. Nehezen ismerhető fel, hogy helyette kik is formálják a gazdasági stratégiát, hogy valójában kik írják a költségvetést.
BL: A Pénzügyminisztérium ma nem a gazdaságpolitika formálója, hanem egyszerű könyvelő, klasszikus költségvetési hivatal. A gazdaságpolitikát valójában a politika vezérelt kormány csinálja, én sem tudom, hogy személy szerint ki, de a súgók, bárkik legyenek is, keményen dolgoznak. Itt meg kell említeni Matolcsy Györgyöt is: egy konjunkturális gazdaságban még egy lózungpolitikus sem tud nagyot bukni, bár ettől még rémes, amiket beszél. A háttérben dolgozik a Miniszterelnöki Hivatal, minden gazdasági kérdés politikai szempontok alapján dől el. Abszurd helyzet. Ilyen körülmények között a pénzügyminiszter számára két választás marad: állandóan ellenkezni, vagy azonnal lemondani. De hát a pénzügyminiszterünk jegybankelnök akar lenni, és ezért nem fog ellenkezni.
Barotányi Zoltán
