Az SZDSZ szépen tanul a Fidesztől: olyan pompásan építették fel ezt a legújabb botrányt, hogy tanítani lehetne valami demokratikus Foximaxin. Először Szalay Gábor képviselő dalolt el némi adatokat a Postabank-Fidesz összefonódásról; ugyanő követelt az Országgyűlésben vehemensen ad hoc bizottságot a Postabank-konszolidáció kivizsgálására; a sajtóban pedig újraindult a tavaly augusztusban már megismert Mahir Cityposter-ügy. Majd az első parlamenti munkanapon Kuncze kiprovokálta a Pénzügyminisztérium politikai államtitkárából: nincs valóságalapja annak, hogy Fidesz közeli cégek postabankos forintot vágtak zsebre. Kuncze ezután terített, és a két sajtótájékoztatón már 73 millió 230 ezer forinttal többet is virított a belengetett milliárdnál.
Első menet
Azt, hogy az eddig kiderült egymilliárd forintból - ami csak valamivel kevesebb, mint a Fidesz idei teljes költségvetési támogatása, és majdnem a fele a büdzsében párttámogatásokra összesen elkülönített pénzeknek - valójában mennyit is kapott a Kaja Ibrahimhoz közel álló párt, nem tudni. Az SZDSZ annyit bizonyított, hogy a Fideszhez közel álló, a pártban és/vagy a kormányban tanácsadóként, APEH- és Szerencsejáték Rt.-elnökként szerepet vállaló személyek cégei olyan szerződéseket kötöttek a Postabankkal, amelyek eszközarányossága enyhén szólva megkérdőjelezhető. Azt, hogy ezek közül melyik volt álszerződés, és melyik valódi, nem tudni. Az is kérdés, hogy a közel állókhoz vándorló pénzekből mennyi finanszírozta a kampányt, és mennyi szolgált más célokat.
Arra is csak következtetni lehet, mit kaphatott a Postabank cserébe a politika finanszírozásáért. Biztosan nem véletlen, hogy a Postabank ügye nem lett a választási kampány része: a Horn-Orbán-vitában elő sem került a téma. Pedig akkor már mindenki tudta - legalábbis a politikai elit köreiben -, hogy a bank leginkább a tönkhöz áll közel. A Princz-éra Postabank-vezetői kirúgásának elmulasztását ma a Horn-kabinet egyik legnagyobb hibájaként, kirúgását pedig saját legnagyszerűbb cselekedeteként emlegeti a Fidesz. Különösen a mostani események fényében kétségtelenül elismerésre méltó, hogy volt bátorságuk e lépéshez, és nem féltek a következményektől. Princz Gábor nehéz cukrászdai száműzetésében ugyanis nyilván hallgatott volna, ha nem akarják olyan nagyon az egész balhét a nyakába varrni. Egy idő után azonban csak utat talált ahhoz a párthoz, amelyet az elmúlt kampányban nem támogathatott, és iziben megszabadította páncélszekrényét némi papírkötegtől.
Az SZDSZ első sajtótájékoztatóján felplankolt ügyek egy része már ismert volt, másik részükről pedig nehezen bizonyítható, hogy olyan álszerződések, amelyek mögött politikai és nem üzleti teljesítés állt. A Mahir Cityposter-ügynél például a Mahir elnöke, az ügylet lebonyolítója, Győri Tibor azt állítja, hogy a 150 millió forintos nyereséget produkáló társaság igenis megéri mintegy 30 milliós névértéke huszonhétszeresét. Szerinte ezért nincs semmi rendkívüli abban, hogy a közismerten jó üzleti érzékkel rendelkező Princz Gábor ezen az áron vásárolta meg a kft. 49 százalékát.
E ponton persze rögvest felmerül a kérdés: ha igaz, amit Győri állít, akkor nem tartalékolták-e túl kissé a Postabankot? Az érintett kft. üzletrésze ugyanis átkerült az ÁPV Rt. követelésbehajtó cégéhez, a Reorg Rt.-hez. Ebben nincs semmi csoda, hiszen az új Postabank-vezetés szerint a pénzintézeti tevékenység ellátásához nem lesz szüksége a reklámoszlopokkal kereskedő cégre. De miért kellett a Postabanknak a 14,7 millió forint névértékű és 380 millió forintért megvásárolt papírokra mintegy 365 millió forint céltartalékot képeznie? A könyvvizsgálók szerint ugyanis a Mahir Cityposter 49 százaléka csak alig több mint 15 milliót ér. (E kicsiny különbséget - ami csak 10 millió forinttal több, mint a kisgazdák idei teljes évi költségvetési támogatása - a konszolidáción át az állam fizette meg.)
Kuncze Gábor persze egy kicsit túlzott a 800 millióval: az ügyletet 380 és nem 365 millióval számolta. Ugyancsak túlzás, hogy a Mahir név használatáért a Mahirnak kifizetett összeget (ez Kuncze szerint 145 millió forint volt) is teljes egészében hozzáadta a juttatásokhoz. A Cityposter valóban fizetett a névért a Mahirnak, de ebbe a Postabank hivataloson csak tulajdonrészének arányában szállhatott be: magyarul a Postabanktól hivatalosan csak az összeg fele vándorolt Győriékhez. Ráadásul Kuncze 145 millióval számolt, ám ez az összeg a Postabank által alá nem írt dokumentumon szerepelt. A Cityposter ugyanis "csak" 110 milliót fizetett a névért a Mahirnak, mégpedig azon megállapodás alapján, amely a kft. postabanki eladásakor köttetett. (Ez a 110 millió a két legnagyobb mandátumot nem szerzett párt, a Munkáspárt és a Kereszténydemokrata Néppárt ez évi költségvetési támogatásának felel meg.)
Kuncze az első sajtótájékoztatón még 260 millió forint értékű reklámszerződésekről is beszélt, melyeket a Postabank a Mahirral kötött: ezeknél is kérdéses lehet, hogy valóban támogatásról vagy pedig csak két cég sima szerződéséről volt-e szó.
Második menet
A második sajtótájékoztató folytatása volt az elsőnek, és nem csak azért, mert itt is a Postabank és a Fidesz kapcsolatai szerepeltek. A Mahir mint az Új-Napi Magyarország című, khm, konzervatív, khm, újság kiadója is szerződött a Postabankkal. A pénzintézet 130,2 millió forintnyi értékű hirdetést vásárolt a lapban, előre kifizetve az összeget. A szerződés szerint a bank akkor sem kap vissza pénzt, ha a lapban egyetlen hirdetése sem jelenik meg. A Mahir elnöke szerint a szerződéssel nincs semmi baj, hiszen a bank óriási kedvezményeket kapott a laptól (mit ád isten, a Fidesz-győzelem után pár nappal, május 8-án). Ez az összeg tényleg nem a Fideszhez vándorolt: azon viszont nyilván érdemes eltűnődni, hogy a Fideszt bevallottan gyöngéd szálak fűzik a konzervatív polgári napilaphoz. A második kör igazi érdekessége azonban nem ez volt - közhely, hogy a Napi Mao-t politikailag finanszírozzák. Hanem (a Magyar Demokrata Fórum költségvetési támogatásánál alig valamivel kevesebb) 86 millió forintos szerződés, amely a Happy End Kft.-vel köttetett két húszperces oktatóvideó forgatására. A bank menedzserei azóta várják a felvilágosítást a miniszterelnök PR-tanácsadójának, Wermer Andrásnak a cégétől. (86 millióból egyébként népszerű magyar filmeket szoktak összehozni.)
A szaldó tehát Kuncze szerint a következő: 380 + 145 + 260 + 130 + 86 (de legjobb esetben is 365 + 55 + 260 + 130 + 86). Meg hat nulla e számok után. A végösszeg meghaladja a Tocsik-Szokai-botrány legendás 800 egységét: és ahogy a Tocsik-Szokai-botrányban, úgy ebben is a költségvetés fogja kifizetni a végszámlát. A Tocsik-Szokai-ügy parlamenti vizsgálóbizottságba, büntetőfeljelentésbe és két elsőfokú ítéletbe torkollott, jóllehet az ügyész nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy az önkormányzatoktól rabolt pénzek pártkasszákba vándoroltak.
Viszont az ítélet indoklása tartalmazza a "párthoz közel álló vállalkozó" fogalmát.
Várkonyi Iván
