Az újsütetű pite (Pósfai György biológus, író)

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Valójában hogy kezdődött? Nem tudja senki. Még maga a szerző sem. De egyszer csak író lett. Már elmúlt negyven, amikor úgy adódott, hogy egy kis írása miatt a barátai nyúzni kezdték, publikálja, s így jelent meg az első Cipó-történet a Pompeii hasábjain (nem P. Gy. novellái miatt szűnt meg a folyóirat). Az Alföld és a Holmi hozott eztán újabb adag Cipót. A szerző országos reputációra tett szert. Első kötete, A Friss Cipó-történetek jelentős könyvheti siker.

Valójában hogy kezdődött? Nem tudja senki. Még maga a szerző sem. De egyszer csak író lett. Már elmúlt negyven, amikor úgy adódott, hogy egy kis írása miatt a barátai nyúzni kezdték, publikálja, s így jelent meg az első Cipó-történet a Pompeii hasábjain (nem P. Gy. novellái miatt szűnt meg a folyóirat). Az Alföld és a Holmi hozott eztán újabb adag Cipót. A szerző országos reputációra tett szert. Első kötete, A Friss Cipó-történetek jelentős könyvheti siker.

MaNcs: Ki az a Cipó?

Pósfai György: Volt egy elég különleges fickó a seregben, egy kicsit róla mintázom a Cipó-alakokat. Közben persze sok mindenki másra is hasonlít, például magamra. Nem lenne jó, ha túlmagyaráznám a dolgokat, de ő az a figura, aki szinte mindannyiunkban benne van; a kíváncsi szellem, aki mindent ki akar próbálni, folyton előrerohan, hogy első kézből kapja az igazságot, de gyakran elbotlik a saját lábában. Viszont nekünk, lassúbbaknak töri az utat, és ez a mi életünket kényelmesebbé teszi kicsit.

MaNcs: Van még két állandó figura Cipó mellett, Márta és "én". Lehet, hogy Mártát a feleségéről, "én"-t meg magáról mintázta?

PGY: Biztos, hogy van bennük sok olyan vonás, ami ránk hasonlít. Márta a kedves, a gondoskodó, a szerető énünk, aki a családi hangulatot alakítja fínoman és puhán, ahogy kell.

MaNcs: A fantasztikus pitéket hozza a novellabeli asztalokra.

PGY: A pitét éppenséggel a nagymamámtól "loptam" át a könyvbe, mert mindig emlékezni akarok arra, milyen különlegesen tudta készíteni. De a harmónia meg a családi kiegyensúlyozottság valóban a Márta típusúaknak köszönhető. Ami pedig az "én"-t illeti, az a naiv, szemlélődő figura, aki nem elébe, inkább egy kicsit utána ballag a dolgoknak, csak kevés vonásában hasonlít rám. Így, azt hiszem, elég jól kiegészítik egymást.

MaNcs: Úgy beszél róluk, mintha nem a saját fejében születtek volna meg.

PGY: De, a saját fejemben születtek, csakhogy semmi sem volt előre eltervezett, egyszerűen csak úgy lettek. Le kellett írni őket. Ez akkortájt volt, amikor egyetemre kezdtem járni, akkor minden tudatosság nélkül, csak valami mellékes örömszerzésből írtam le a kis történeteimet. Igazából csak olyan három éve kezdtem komolyabban foglalkozni ezekkel az írásokkal.

MaNcs: Már elmúlt negyven, amikor író lett.

PGY: Nem tekintem magam írónak. Az igazi írókat irigylem. Valahogy úgy képzelem, hogy az ember olyan, mint egy zongora. Érik a hatások, ütik a billentyűket, és ebből jönnek elő a különféle harmonikus vagy kevésbé harmonikus hangzások. Aki író, az eleve arra van hangolva. Én ha írok, kemény munkával át kell hangolnom magam. És azért, mert színesen tudtam mesélni sörözés közben a barátaimnak, és ami olyankor eszembe jutott, le is tudtam írni, attól én még egyáltalán nem tekintem magam írónak a szó klasszikus értelmében.

MaNcs: Minek tekinti magát?

PGY: Kutató vagyok, molekuláris biológus. Az Akadémia Szegedi Biológiai Központjában dolgozom. Ami az írást illeti, a munkám legfőbb produktumai azok a tudományos cikkek, amelyek - ha jól sikerülnek - megjelennek valamelyik nemzetközi folyóiratban, és jó esetben egy pár évig idézgetik is a kollégák, aztán elfelejtik. Olyan gyorsan halad ez a tudományterület, hogy a régebbi megállapítások nagyon gyorsan idejüket múlják. Az ember persze arra vágyik, hogy valami maradandót tegyen le az asztalra. Én például azt szeretném, hogy a gyerekeimnek vagy talán az unokáimnak írhatnék valami olyat, ami majd még utánam is ott lehet a könyvespolcukon, és esetleg bele is olvasgatnak néha.

MaNcs: A történeteiből arra következtetek, hogy izgalmas gyerekkora lehetett.

PGY: Igen, ez igaz. Öten vagyunk fiútestvérek, elképzelheti, milyen lehetett az élet egy ilyen családban. Ráadásul én a negyedik voltam a sorban, amiből elég sok kellemetlenségem származott. Például a családban csak a nagybátyámnak volt meg a négykötetes Winnetou, évente egyszer kölcsönkértük, és én mindig csak a negyedik kötetnél kezdhettem az olvasást, hogy aztán visszafelé haladva, eljussak az elsőig. Persze előnye is volt annak, hogy a legkisebbek közé tartoztam, mert amennyivel kevesebb jutott a szülők figyelméből, annál több a nagy testvérekéből. Nem mondom, hogy nem tört be jó néhányszor a fejem egy-egy komolyabb vita következményeként. Szinte visszatérő élmény volt, hogy ülök a biciklin anyám mögött, aki nagy iramban teker a kórház felé, hogy összevarrják vérző fejemet. De ezekkel az epizódokkal együtt sokat jelentett és jelent ma is, hogy egy ilyen nagy, fiús, családban nőttem fel. Az írásaim között például van egy-két olyan, amelyekben a mondatok mögé gyerekkori olvasmányélményeket rejtettem - játéknak szántam -, az öcsém, amikor elolvasta, azonnal tudta, miről van szó. Hiszen közös könyvespolc alatt nőttünk föl. Az avatatlan olvasók közül viszont csak nagyon kevesen fejtették meg a rejtvényt.

MaNcs: E családmintát reprodukálta?

PGY: Igen, nekem is öt gyerekem van, de ez nem tudatos "utánzás". Egyszerűen csak jó egy ilyen nagy család. Gyerekkoromban is bírtam, hogy ha Szombathelyen, ahol laktunk, kimentünk mindannyian biciklizni vagy a korcsolyapályára, vagy a kőszegi unokatestvérekkel a hegyekbe kirándulni, az már egy rendes tömeg volt.

MaNcs: Történeteiben állandóan szerepel az erdő, a természet. Mintha az életének egy jelentős részét állatok és növények között töltötte volna.

PGY: Ez nagyjából igaz, talán ezért is lettem biológus. Nagyon foglalkoztatott, hogy mi történik az erdőben vagy a vizekben. Gimnazistakoromban hetente legalább kétszer kibicikliztem a jáki erdőbe kora hajnalban, vagy máskor a KisBalatonhoz, ahol a mocsaras részben kis híján teljesen elsüllyedtem, és hosszú ideig nézegettem a madarakat meg a többi élőlényt. Nem mondom, hogy mindig időben visszaértem, hogy ne késsek el az iskolából. Volt egy csomó madaram, azokat a háztetőre épített madárkalitkában tartottam, és nem volt könnyű minden reggel kimászni hozzájuk, hogy ne maradjanak éhen. Előfordult, hogy sehol sem találtak, pedig tudhatták volna, hogy a háztetőn kell keresniük. Egyébként máig nagy "kalandor" vagyok, egyszer például elhatároztam, hogy Szegedről, ahol most élek, gyalog elmegyek Szombathelyre. Azt képzeltem, hogy így összekötöm a két végpontot, ahol születtem meg ahol ma élek. És abban reménykedtem, hogy az országról is izgalmas keresztmetszetet kapok közben.

MaNcs: Sikerült?

PGY: Valamivel több mint hat nap alatt jutottam célba, de közben nem éreztem valami jól magam, mert mindig csak arra tudtam figyelni, hogy mennyi az az útszakasz, amit megtettem, és még mennyi van hátra. Úgyhogy borzasztóan elfáradtam, már második nap fölhólyagosodott a talpam, szóval nehéz volt. De azért jó érzés volt, hogy végigcsináltam.

MaNcs: Beszéljünk a baktériumokról.

PGY: Akik molekuláris biológiával foglalkoznak, szerintem most rendkívül izgalmas időszakot élnek át. Ugyanis a mostani, viszonylag új tudományos megközelítés szerint nemcsak az egyes géneket vizsgálják a kutatók, hanem egy-egy élőlény teljes genetikai tervrajzát próbálják felderíteni. A bacilusokról, de az emberről magáról is úgynevezett genom-programokat készítenek. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy komplett tervrajzot, mintha egy háznak vagy egy autónak a teljes gyártási sorát akarnák leírni. Mindent, ami a működésünkhöz szükséges. Ezt a tervrajzot ma már majdnem az elejétől a végéig képesek vagyunk a DNS- molekuláról leolvasni. Például ha az ember genetikai tervrajzát lefektetik egy könyvben - persze számítógépes könyvre gondolok -, akkor az oldalakon a sok-sok egymás után következő betű közül már sok értelmes szót le tudunk olvasni, sőt néhány már mondatba is összeáll. Ami egyelőre értelmetlen szövegnek tűnik, azt kell mostantól megpróbálni kibogozni és értelmezni. Én például az úgy nevezett "hamburger kólibaktérium" teljes genetikai tervrajzával foglalkozom. Azzal a kórokozóval, ami a rosszul átsült marhahúsban tenyészik. A legfontosabb, hogy rájöjjek a többféle kólibaktérium közötti különbségre. Az általam vizsgált és a többi kóli között például nagyobb az eltérés, mint mondjuk az ember és a csimpánz genetikai tervrajza között, amelyek közt csak egy-két százalék az eltérés. Míg a kólik, amiket eddig szinte azonosnak láttunk, sokkal alapvetőbben különböznek egymástól. Vagy ha elképzeljük azt a bizonyos könyvet az emberről, amelyben szavakból és mondatokból végül összeáll egy "történet", akkor a csimpánzról szóló könyvben is ugyanazok a mondatok találhatók, csak mondjuk minden századik szó helyett egy másik, rokon értelmű szó áll. De például a sörélesztőről készült "könyvben" is ötven százalékban megtalálhatók az emberről leírható "mondatok". A molekuláris bilógia mai eredményeiből még rengeteg izgalmas felfedezés várható. Ezeknek a kutatásoknak az elvégzéséhez persze állandóan kapcsolatban kell lennem - elsősorban amerikai - tudós kollégáimmal, mert nálunk nem sokan foglalkoznak ezzel a területtel.

MaNcs: Mi hiányzik Magyarországon? A pénz vagy az agy?

PGY: A kettő sajnos nem nagyon van meg egymás nélkül. Szerencse, hogy ma már úgy lehet a világ tudósaival együtt dolgozni, hogy a határok egyre kevésbé állják útját a közös kutatásoknak.

MaNcs: Nem szokott olyasmit is írni, amivel a laikusokhoz is közelebb viszi a tudományt?

PGY: Egyelőre nem, mert nagyon sok energiát és időt kívánna, én pedig most úgy érzem, hogy leginkább a saját tudományos alapkutatásaimmal szeretném az időt tölteni. Vannak kollégáim, akik meg tudják oldani, hogy a kettőt egyszerre csinálják. Én egyelőre nem vagyok rá képes. Pedig igaz, hogy fontos lenne, mint ahogyan Amerikában, ahol látszik, milyen nagy az igény az ilyesmi iránt. A New York Timesnak minden héten van tudományos melléklete, ahol a legújabb kutatásokról és felfedezésekről érthető nyelven tájékoztatják a laikus közönséget. Lehet, hogy a prózai írásaimmal pótolom az ilyen fajta belső késztetésemet. Amikor azt szoktam érezni, hogy értem az életet.

MaNcs: Avasson be.

PGY: Egy pár éve történt ez a megvilágosodás. Arisztotelésznek teljesen igaza volt, amikor azt ajánlotta, hogy az ember negyven- éves kora előtt ne foglalkozzon filozófiával. Ezzel azt is sugallta, hogy akkor viszont elérkezünk valami érettebb állapotba, amelyben összeáll az addigi kép. Bennem ez a kép a molekuláris biológiából, a kozmológiából, és mind abból van összegyúrva, amit eddig tapasztaltam és kutattam. A titok pedig az, hogy nincs titok. Az idő uralma alatt élünk, és a véletlen válogatja ki, hogy mi marad meg belőlünk. Az élet nagyon egyszerű képlet, ami színessé teszi számunkra, az a remény. Az ember tulajdonképpen reménykedő állat. Az alapvető axióma a változás. Hogy az idő múlásával minden valamivé átalakul. Ennek a világképnek sok érdekes részlete van, és nagyon élvezetes dolog ezeken gondolkodni. És az sem zavar különösképpen, hogy Darwin vagy még korábban Aquinói Szent Tamás fülébe is eljutottak azok a dolgok, amiket én kitaláltam.

Váradi Júlia

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra