A Nemzeti Kerekasztal-megállapodás 15. évfordulója: Született szeptember 18-án

  • Gavra Gábor - Miklósi Gábor
  • 2004.09.23 00:00

Belpol

Közérdeklõdés nélkül, egy darab országházi megemlékezéssel tudta le a magyar politikai elit a rendszerváltás jogi feltételeit megteremtõ Politikai Egyeztetõ Tárgyalások lezárásának 15. évfordulóját. A Nemzeti Kerekasztal (NKA) néhány éve megjelent jegyzõkönyvei, továbbá egykori résztvevõi segítségével arra keressük a választ, hogy mennyire bizonyultak teherbírónak a képviseleti demokrácia akkor kialakított jogi keretei, s mennyiben tekinthetõk mai szemmel vállalhatónak a létrejött kompromisszumok.

n 1988-89 fordulóján szinte egyszerre vált kitapinthatóvá az egypártrendszer legitimációs válsága meg a másfél évig hivatalban lévõ Grósz-kormány által eredménytelenül kezelni próbált gazdasági válság. Megerõsödtek az MSZMP-vel szemben létrejött alternatív szervezetek, s az uralkodó párton belül kiélezõdött az 1988 májusában Kádár Jánost még együtt megbuktató csoportok ellentéte. 1988 márciusában megalakult a Fidesz, az egy évvel korábban értelmiségi vitafórumként megszervezõdött Magyar Demokrata Fórum tevékenysége szeptemberben öltött pártszerû kereteket; novemberben a radikálisabb ellenzéki csoportokból májusban alakított Szabad Kezdeményezések Hálózata alakult Szabad Demokraták Szövetségévé. Míg Grósz Károly az év novemberében a Sportcsarnokban fehérterrorral és anarchiával riogatott, Pozsgay Imre 1989 januárjában népfelkeléssé nyilvánította az 1956-os forradalmat; majd a Központi Bizottság (KB) február közepén elfogadott határozata már a békés átmenetet szorgalmazta a többpártrendszerû képviseleti demokráciába.

Egyenként gyertek!

A többpártrendszer kényszerû elfogadása elõrevetítette, hogy rövid idõn belül sor kerülhet az MSZMP és az ellenzéki szervezetek közötti tárgyalásokra. Ám az is világos lett, hogy az uralkodó párt kísérletet tesz az ellenzék megosztottságának kihasználására, külön-külön hívja tárgyalni a szervezeteket, és a kezelhetõket megpróbálja kooptálni az általa elképzelt "irányított többpártrendszerbe". Március elején az állampárt képviselõi külön ültek le elõbb a kisgazdapárt, majd a Magyar Néppárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, az MDF, végül az SZDSZ képviselõivel. Ráadásul az utolsó pártállami Országgyûlés eközben egyeztetés nélkül fogadta el a többek között az Elnöki Tanács helyébe lépõ köztársasági elnöki poszt létrehozását magában foglaló új alkotmány koncepcióját.

Az ellenzéki szervezetek tárgyalási pozíciójának megváltozását átütõ sikerû március 15-i demonstrációjuk tette lehetõvé. Az ellenzék közös, de az uralkodó párttól elkülönülõ ünnepségén megjelent százezres tömeg adta "elõzetes legitimáció" arra sarkallta az SZDSZ-t és (tõle függetlenül) az 1989 végén létrejött Független Jogász Fórumot (FJF), hogy felhívást tegyen közzé az ellenzéki szervezetek egyeztetõ fórumának megalakítására. Az SZDSZ visszavonta saját felhívását, és csatlakozott az FJF deklarációjához, aminek nyomán március 22-én létrejött és formálisan 1990. április 27-ig fennmaradt az Ellenzéki Kerekasztal (EKA). Az ellenzéki szolidaritás egységbe kovácsolta az EKA-t; a tárgyalások feltételeit végül Tölgyessy Péter elképzelései szerint dolgozták ki.

Eközben az MSZMP tovább hasadt. Az állampártban a tavasz a reformkörök elterjedését hozta, ám az áttörés elmaradt: az 1988 novembere óta "alulról" szervezõdõ mozgalom hiába várta, hogy a párt legnépszerûbb, reformerként elkönyvelt politikusa, Pozsgay Imre az élére álljon. Az EKA (radikálisabb tagszervezeteinek álláspontját elfogadva) kinyilvánította: az MSZMP hivatalos delegációjával, és nem az állampárt egyik vagy másik csoportjával kíván tárgyalni. Ezzel a párt "reformereit", elsõsorban az MSZMP-t egyre inkább személyes ambícióinak akadályaként kezelõ Pozsgay Imrét egy táborba szorították a Grósz-féle pártapparátussal, s így nyilvánvalóvá tették, hogy a fõ politikai törésvonal nem a hatalmat birtoklók különbözõ csoportjai, hanem az uralkodó párt és a vele szemben álló politikai erõk között húzódik. A látszólag kockázatosabb álláspontot siker koronázta: a KB május 29-i ülése letett a lengyel mintához hasonló, a résztvevõk pozíciói közötti különbségeket összemosó kerekasztal tervérõl. Két héten belül elkészült a tárgyalások megkezdésérõl szóló megállapodás, amit június 10-én írtak alá az állampárt, az EKA és a nyolc nappal korábban a Demisz és a Hazafias Népfront kezdeményezésére létrejött Harmadik Oldal képviselõi.

Törvényalkotás és kerekasztal

Az MSZMP stratégiájának már 1989 tavaszától lényeges eleme volt, hogy (miközben megegyezési készségét hangsúlyozta) idõrõl idõre egyoldalú alkotmányozással fenyegette meg partnereit. A tervezett új alkotmány elsõ koncepciója 1988 novemberében született, a két hónappal késõbb elkészült másodikat pedig 1989. március elején el is fogadta az Országgyûlés. Ez utóbbiban szerepelt a felsõház és a közvetlenül választott köztársasági elnöki poszt létrehozásának (az elmúlt tizenöt évben változatos szájakból visszhangozott) elképzelése. Májusra ezeket az ötleteket praktikusabb lépések váltották föl. Miközben az MSZMP és az EKA tárgyalásai több mint két hétre megszakadtak, törvényalkotási nagyüzem kezdõdött az Országgyûlésben: a ház elé került a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról szóló alkotmánymódosítás, az alkotmánybíróságról, a pártok mûködésérõl és finanszírozásáról, továbbá a gazdálkodószervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvény. Az NKA mûködésének elsõ komoly eredménye az volt, hogy a kormány a még függõben lévõ és a tárgyalásokon érintett jogszabályokat - melyek június végén kerültek volna az Országgyûlés elé - visszavonta.

Az EKA alkotmánymódosítással kapcsolatos kezdeti álláspontját Kónya Imrének, az NKA nyitó plenáris ülésén elmondott szavai foglalják össze. Eszerint az ellenzéki szervezetek nem támogatják, hogy az államfõválasztást és a helyhatósági választásokat a szabad országgyûlési választás elõtt tartsák. Július elején az EKA úgy foglalt állást, hogy az új Országgyûlésnek kell a köztársasági elnöki tisztséget létrehoznia és az államfõt megválasztania, ezzel egyidejûleg elfogadta, hogy az Elnöki Tanács lemondása esetén ideiglenesen az Országgyûlés elnöke lássa el az államfõi teendõket. Július közepéig ez az álláspont nem változott; akkor elõször a Magyar Néppárt javasolta, hogy a (pártállami) Országgyûlés szeptemberben válasszon államfõt.

Az MSZMP és a hozzá kötõdõ szervezetek ekkor már a köztársasági elnök mielõbbi megválasztására tettek föl mindent. A Demisz augusztus közepén aláírás-gyûjtést kezdeményezett ennek érdekében; az MSZMP Politikai Intézõ Bizottsága pedig (miközben engedékenynek mutatkozott például az alkotmánybíróság létrehozásában) a munkahelyi pártszervezetek és a köztársasági elnök kérdésében megmakacsolta magát. Az EKA többsége az MDF kezdeményezésére augusztus 23-án elfogadta, hogy egy csomagterv keretében kell megállapodni az állampárttal, melynek része az országgyûlési választással egy idõben vagy azután, egyszeri alkalommal közvetlenül megválasztott köztársasági elnöki intézmény is. Hat nappal késõbb Antall József egy, az 1946. évi I. tc. alapján álló, viszonylag gyenge államfõi poszt létrehozását javasolta, nem zárva ki az egyszeri közvetlen választást. Az MSZMP szeptember elején elfogadta a hatáskörszûkítést is, de ragaszkodott az országgyûlési választás elõtti közvetlen elnökválasztáshoz. Szeptember 18-án a megállapodást - mely az elõzetes és közvetlen elnökválasztás feltételéül a kétharmados részvételi arányt és az abszolút többség elnyerését szabta - végül csak az EKA egy része írta alá. Az SZDSZ és a Fidesz nem fogadta el a kompromisszumot (amely ettõl még kötelezõ érvényû maradt az állampártra és az Országgyûlésre nézve), és bejelentette: az el nem intézett kérdésekrõl népszavazást kezdeményez. Az államfõválasztás idõpontján kívül (hogy tudniillik az a szabad parlamenti választás elõtt vagy utána történjen-e) a munkahelyi pártszervezetek és a munkásõrség feloszlatása, valamint az MSZMP vagyonelszámolása szerepelt a kérdések között.

A köztársaság kikiáltását megelõzõ újabb törvényhozási dömping során az Országgyûlés elfogadta az államfõválasztás szabályait, s október közepén döntött az utóbbi három kérdésben is. A november 26-i népszavazáson már csak egyetlen tét forgott: lényegét tekintve az tudniillik, hogy a születõ köztársaság valamely erõs felhatalmazású elnök irányítása alatt, félprezidenciális rendszerben vagy a parlamentáris köztársasági államformában vág neki az új állami létnek. A minimális többségû igen keresztülhúzta az állampárt egykor legnépszerûbb politikusának államfõi ambícióit: a közjogi eszközökkel történõ hatalomátmentés forgatókönyve csõdöt mondott.

Azzal, hogy az ellenzék szeptember 18-án aláíró része számon kérhetõ megállapodás megkötésére szorította az MSZMP-t, az államfõ elõzetes megválasztásának lehetõségét csillantva meg a nem is annyira pártja, mint inkább személyes túlélése érdekében mindenre kész Pozsgay Imre elõtt, létrejöttek a Magyar Köztársaság alkotmányos keretei. Az "alá nem írók" pedig végül EKA-n belüli riválisaiknak, mindenekelõtt Antall Józsefnek tettek szívességet azzal, hogy kiütötték Pozsgay és az MSZP kezébõl az államfõi posztot, s a lehetõ legnagyobb mértékben tisztították meg az utat a teljesen szuverén, szabadon választott Országgyûlés és a neki felelõs kormány elõtt. Az egymással szembekerült szereplõk tagadták a munkamegosztás létét: Antall József 1990-ben, az EKA vezetõirõl szóló portrékötetben úgy fogalmazott: "Sokan megkérdezték tõlem szeptember 18-a után: nem volt-e ez egy zseniális összjáték az ellenzéken belülÉ Sajnos nem volt ilyen."

A fennmaradt közjogi kompromisszumok közül a legjelentõsebbek egyike az alkotmánybíróság létrehozása, melyet (Pozsgay államfõi fixációjához hasonló vehemenciával) Kilényi Géza igazságügyi miniszterhelyettes, késõbbi alkotmánybíró szorgalmazott. A végül felállított és az MDF egykori NKA-delegátusa, Sólyom László vezetésével mûködni kezdõ szervezet azonban nem igazolta a tevékenységéhez fûzött egykori ellenzéki félelmeket.

Idõtálló ideiglenesség

A köztársaság jelenleg is érvényes alkotmánya magán hordozza "fogantatásának" különös jegyeit. Amint az a preambulumból is látszik, az 1949. évi XX. törvény módosításakor az NKA alkotmányozói is azt gondolták, hogy az új normaszöveg csak a politikai átmenet idõszakát szabályozza, és az elsõ szabad választások után felálló Országgyûlés majd új alaptörvényt alkot. Ekkor még senki nem sejtette, hogy a "sarkalatos törvényeket" is magában foglaló alkotmányos csomagról szóló kerekasztal-megállapodás pártok feletti konszenzusa máig az utolsó lesz a köztársaság történetében. Az MDF-SZDSZ-paktumból fakadó utolsó nagyobb alkotmánymódosító csomaggal és a fõleg a Sólyom László-féle (aktivista felfogású) Alkotmánybíróság rendelkezéseivel mégis idõtállóvá tett alaptörvény nemcsak a hétköznapokban, de még a 2004. augusztusi kormányválság idején is megbízható közjogi kereteket biztosított az ország mûködéséhez. Sõt, az eredeti cél szerint az Antall Józsefet az MDF leszalámizálódásának parlamenti következményeitõl védõ konstruktív bizalmatlansági indítványról is az derült ki, hogy alkalomadtán megfelelõ eszköze lehet a kormányfõ elmozdításának.

Az alkotmány alapstruktúrája annak ellenére lett olyan, amilyen, hogy megalkotói közül egy sem volt, aki annak minden részletét magáénak érezte volna, sõt, az EKA résztvevõinek többsége azt sem gondolta, hogy egyáltalán lenne mandátuma új alkotmány létrehozására. Bár a legfontosabb kérdésekben - mint például hogy a diktatórikus pártállamot demokratikus, többpártrendszerû jogállam váltsa fel, illetve hogy az állami tulajdon dominanciáján alapuló tervgazdálkodás helyett piacgazdaság mûködjön magántulajdonnal mint meghatározó tulajdoni formával - nem volt vita, a közjogi reform részleteiben azonban hiányzott az egyetértés. Az MSZMP korporatív felsõházat szeretett volna, ám lemondott róla a közvetlenül választott és végrehajtó jogkörökkel is felruházott államfõi tisztség kodifikálása reményében. Az MDF-nek sem a felsõház, sem az államfõ tekintetében nem volt egységes álláspontja, a KDNP és a kisgazdapárt elképzelései az állampártéhoz hasonlítottak. Az alkotmányozó folyamat végterméke egy olyan liberális alaptörvény lett, ami leginkább az SZDSZ és az akkori Fidesz elképzeléseinek felelt meg. A köztársasági elnököt azonban nem e két párt miatt, hanem azért választjuk azóta is közvetve, a parlamenten keresztül, mert az MSZMP és az MDF különalkuja értelmében az elõbbi a legelsõ elnök közvetlen megválasztásáért cserébe beleegyezett a közvetett elnökválasztás becikkelyezésébe. Késõbb a "négyigenes" népszavazás eredménye pedig - Kis János plasztikus kifejezésével - már csak egyszerûen "leszeletelte" a kivételrõl szóló rendelkezést az alkotmányról.

Bár sem az MSZMP, sem késõbb az utódpárt nem mondott le az említett '89-es alkotmányos elképzelésekrõl, az akkori "furcsa" alkotmány ellen azóta is inkább csak szerkezeti, jogesztétikai kifogások, semmint tartalmiak merültek fel (bõvebben lásd: A politika még hallgat, Magyar Narancs, 2003. szeptember 18.). Azt, hogy a '89-es alkotmány biztosítja az ország politikai mûködõképességét és stabilitását, az egykori kerekasztalos beszélgetõpartnereink közül senki nem vitatta. A büntetõjogász, volt SZDSZ-es képviselõ Hack Péter szerint a rendszer sok tekintetben várakozáson felül vált be, és mûködési anomáliái elsõsorban a szereplõk politikai kultúrájának hiányosságaira vezethetõk vissza. "A közjogi intézmények jók, az ellenzék a parlamenti vitában mindig világosan ki tudja fejteni az álláspontját, amit a parlamenti váltógazdaság ténye is igazol." Hasonlóan látja a helyzetet Petõ Iván is. Az SZDSZ-es képviselõ szerint bár nincs végleges alkotmány, a meglévõ mûködõképes, és ha hozzányúlnánk, csak rosszabb lenne az eredmény, mint a jelenlegi. Az alkotmányos rendszer mai mûködési zavaraiért Petõ nem a kerekasztalt, hanem az 1994 óta hiányzó konszenzuskészséget hibáztatja. "Ez a liberális demokrácia örök problémája: a demokrácia védtelen a hatalomra kerülõ antidemokratikus erõkkel szemben."

Az alkotmányozás feltételei Kónya Imre szerint is hiányoznak. A volt MDF-es politikus, ma jogász Kónya úgy látja, hogy a magyar politika mai állapotáért nem tehetõ felelõssé az 1989-90-ben létrejött jogállami berendezkedés. Alkotmányozni, mint mondja, csak radikális társadalmi-politikai fordulattal összefüggésben vagy konszenzus közeli, nyugalmi periódusban lehet. "Ha az utóbbihoz egyszer eljutnánk, alkothatnánk egy valóban új és egységesebb szövegezésû alaptörvényt, ám a jelenlegi addig is mindenben megfelel a jogállami alkotmányhoz fûzhetõ elvárásoknak." Az MDF parlamenti frakciójából nemrég távozott Balsai István néhány ponton változtatást lát szükségesnek. Ilyen az a rendelkezés, mely szerint a miniszterelnököt nyílt szavazással választja meg az Országgyûlés. "Ez az EKA indítványára került az akkori házszabályba, de túlzott óvatosságnak bizonyult. A választási rendszer (a mindenkori gyõzteseknek kedvezõ) aránytalansága és az elsõ, MDF vezette kormány idején ötszázalékosra emelt parlamentbe jutási küszöb is olyan kérdés, melynél érdemes lenne elgondolkodni a változtatáson" - véli Balsai.

Múló pillanat

"Magyarország jog szerint ezer esztendõ óta a magyar népé" - ezekkel a Kónya Imre által elmondott szavakkal lépett a nyilvánosság elé az EKA a háromoldalú tárgyalások plenáris nyitóülésén 1989. június 13-án. A nyitóülésen az EKA világossá tette céljait: biztosítani a békés átmenetet a képviseleti demokráciába, amit nem elõzhet meg semmilyen, a szabadon választott Országgyûlés szuverenitását csorbító egyéb voksolás, sem a köztársasági elnök, sem a helyhatóságok megválasztása. Az uralkodó párt vállaljon kötelezettséget a választás eredményének elismerésére, ennek garanciájaként le kell mondania az erõszakszervezetek (így a Munkásõrség) birtoklásáról. Az ellenzék nem kívánt osztozni az állampárttal a hatalom egyetlen szeletén sem; célja a népszuverenitás helyreállítása volt Magyarországon; nem vállalt felelõsséget "a gazdasági csõd felszámolásáért", melynek "elõfeltétele a politikai rendszer megváltoztatása".

Bár mi sem áll távolabb tõlünk, mint hogy beszálljunk a "rendszerváltás valódi pillanatát" kijelölõ vetélkedõbe, az átmenet folyamatának kezdetét nehéz lenne máshoz, mint 1989. június 13-hoz, az új, jogállami rendszer kialakításának kezdetéhez kötni. Ám az NKA mai megítélése finoman szólva sem egyértelmû: az elmúlt másfél évtizedben gyakran láttak napvilágot a rendszerváltást a Kádár-korszak zenitjérõl eredeztetõ vélemények vagy éppen az "igazi rendszerváltás" elmaradása fölötti kesergések. Ami meglepõ: az egykori résztvevõk egy része mintha szégyellné 1989-ben játszott szerepét; a komplexusok nem elsõsorban az egykori állampárti delegáltak sajátjai (a Fidesz nem hivatalos álláspontját Bayer Zsolt tolmácsolta a Magyar Nemzet szeptember 11-i számában, ahol síkraszállt a "rendszerváltás" kifejezés és az MDF jelenlegi vezetésének a közéletbõl történõ kiiktatása mellett, továbbá sajnálatának adott hangot Pozsgay Imre 15 év elõtti megfúrása miatt).

De mi lehet az oka a mai közélet rendszerváltáshoz fûzõdõ furcsa viszonyának? "A mai magyar politikusok nem akarnak szembemenni számottevõ rétegek álláspontjával, esetünkben a rendszerváltozással szembeni szkepszissel, pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom növelése a demokratikus politikusok alapvetõ feladata" - mondja errõl Kónya Imre, aki szerint a rendszerváltás jelentõségének elhallgatása a létrejött demokratikus intézmények jelentõségének csökkenésével járhat: "Amikor Orbán Viktor a pártok szerepének csökkenésérõl beszél, vagy az egypárti kormányzást tûzi ki célul, felesleges idõhúzásnak minõsítve a koalíciós egyeztetéseket, vagy amikor Medgyessy Péter alkotmányos rendszerünktõl idegen, de népszerû közjogi javaslatokkal áll elõ, a párt- és politikaellenes közhangulatot lovagolja meg, tovább rombolva a demokratikus intézményrendszer presztízsét." Fodor Gábor (SZDSZ) országgyûlési képviselõ, aki a Fidesz színeiben vett részt a tárgyalásokon, a mai közgondolkodás rendszerváltáshoz és kerekasztalhoz fûzõdõ viszonyát azzal magyarázza, hogy "a 20. századi Magyarország történelmében az erõs államhatalom és az állampolgárok alattvalói kiszolgáltatottsága dominált. Erõs az alattvalói szocializáció. A szocialisták komplexusaikkal küszködve bár, de próbálják levetkõzni paternalizmusukat, a Fidesz viszont meglepõen szívesen él a jobboldali szósszal nyakon öntött kádári retorikával."

Kónya szerint a demokratikus normákkal szembeni szkepszis mellett az is az NKA mielõbbi feledésére ösztökéli a mai politikusokat, hogy "legfontosabb üzenete, hogy a Szovjetunió gyengülése folytán elõállt helyzetben az egymással természetes módon rivalizáló pártok elõbb egyetértésre tudtak jutni a békés rendszerváltozásról. Az EU-csatlakozás ugyanolyan történelmi lehetõség a magyar társadalom felemelkedésére, mint a tizenöt év elõtti volt. Azt a versenyt megnyertük, ebben viszont egyre hátrább kerülünk. Változás csak akkor remélhetõ, ha a jelenlegi politikai erõk is képesek lesznek megegyezni a legfontosabb kérdésekben, vagy ha az emberek olyanoknak adnak bizalmat, akik képesek erre."

Gavra Gábor

Miklósi Gábor

Párt, vagyon, szervezet

Az állampárt szervezeti és vagyoni elõnyének kezelése július közepén került az I/2. számú munkabizottság tevékenységének középpontjába. Elsõként a Harmadik Oldalon helyet foglaló SZOT jelezte (a munkavállalói jogok sérelmére hivatkozva), hogy nem hajlandó vagyonáról adatot szolgáltatni, egy héttel késõbb az MSZMP küldöttsége jelentette ki, hogy az állampárt "vagyonát négy és fél évtized alatt törvényesen szerezte, arról számadással csak a tagságának tartozik"; a középszintû tárgyaláson Pozsgay Imrét váltó Fejti György minõsítette illetéktelennek az egyeztetõ fórumot a pártvagyon számbavételére, különösen pedig elosztására. Az MSZMP tárgyalási pozíciójának megmerevedése mögött valószínûleg a párt vezetõinek belsõ vitái és a közelgõ szabad választás utáni idõszakra történõ berendezkedés különbözõ egyéni stratégiái álltak. A tárgyalások megakadása idején szabadságra vonuló Pozsgay Imre saját államfõi ambíciója kielégítésén kívül szinte mindenben hajlott a kompromisszumra, míg az MSZMP tárgyalási pozícióját július végétõl egy hónapon át meghatározó Grósz-Fejti-féle vezetés az apparátus minél teljesebb átmentésére törekedett. Augusztus végén az MSZMP vállalta a teljes vagyonkimutatás elkészítését, a következõ napokban viszont Pozsgay és Nyers Rezsõ pártelnök összecsapott a párt munkahelyekrõl történõ kivonulása kérdésében, amire végül a szeptember 18-i megállapodásban sem tettek ígéretet. A Munkásõrség feloszlatása ügyében az utolsó pillanatban annyit sikerült elérni, hogy Pozsgay a 18-i középszintû tárgyaláson bejelentette: 1990-ben a testület létszáma 60-ról 40 ezer fõre csökken. Végül az SZDSZ, a Fidesz, az MSZDP és az FKGP kezdeményezte népszavazás kampányával nyomás alá helyezett állampárt minden kérdésben hátrálni kényszerült: az MSZP alakuló kongresszusa (október 6-9.) támogatta a Munkásõrség feloszlatását és a párt vagyonelszámolását; a köztársasági elnök megválasztása és a munkahelyi pártszervezetek kérdésében viszont nem engedett. Alig egy héttel késõbb a párttól teljesen függetlenedett kormány a munkahelyi szervezetek kérdésében is megváltoztatta véleményét, és az október közepi alkotmányozási és törvényalkotási rohamban az Országgyûlés is ilyen értelemben fogadta el a párttörvényt. Szeptember végén az Országgyûlés kötelezte a pénzügyminisztert az MSZMP és néhány szatellitszervezete vagyonáról történõ beszámolásra; ez októberben megtörtént; novemberben pedig sor került az elsõ szabad választásokig hátralévõ idõszak pártfinanszírozási kérdéseirõl szóló megállapodásra.

A párttörvénnyel foglalkozó I/2-es bizottság MDF-es delegáltja, Horváth Balázs ennek ellenére önkritikusan gondol vissza mûködésükre: "A bizottság jelentõs hiányosságokkal zárta ténykedését. Az MSZMP-t olyan meztelenre kellett volna vetkõztetni, amilyen a többi párt volt. A hiányosságokat hiba volna egyik vagy másik ellenzéki párt rovására írni, nem osztom sem az MDF, sem az SZDSZ áskálódásáról szóló legendákat: az átmenet hiányosságai kollektív ügyetlenségünkre vezethetõk vissza."

Fennsíkon?

Autentikus, korabeli pátosszal elõadott megemlékezések és tréfás, egykori kommunisták abszolválta kommunistázás színesítette az Országgyûlés elnöki hivatala által az évforduló alkalmából rendezett ünnepséget az Országház Vadásztermében, az egykori plenáris ülések helyszínén. Szili Katalin az évfordulót egy fennsíkhoz hasonlítva nyitotta meg a szeánszot, melyrõl az eddig megtett utat és az elõttünk magasló bérceket egyaránt szemügyre vehetjük. A visszafogott, de annál makacsabb reformkommunista önfényezés (mely a rendszerváltás elõkészületeinek kezdetét a hatvanas évekre tette, amikor "valami sajátosan más és új kezdõdhetett el Magyarországon") után Bencsik András kedvenc házikommunistája, Szûrös Mátyás kampányolt egy kicsit a jobboldal mellett, imigyen: "a történelem kerekének hátralendítõi kihullanak az idõ rostáján". Ezután "szerencsétlennek" bélyegezte az 1989. novemberi, az államfõi tisztséget Pozsgay Imrétõl elütõ népszavazást, gondosan elhallgatva a Fidesz abban vállalt kezdeményezõ szerepét. Végül néhány keresetlen szót ejtett az általa vezetett Országgyûlés döntése következtében lehetõvé vált vagyonátmentés haszonélvezõirõl, mellõzve e téren viselt felelõsségének firtatását.

Kevésbé volt szürreális 1989 nagy vesztesének, Pozsgay Imrének a kelleténél talán sértettebb monológja, míg Nyers Rezsõ, az MSZMP utolsó pártelnöke egy kissé elveszett emlékeiben. Kónya Imre közelített a legjobban egykori önmagához, amikor az egykori résztvevõk közötti különbségek és a megegyezési készség mellett arról a "normális Magyarországról" beszélt, ahol a politikai szereplõk egyeztetni tudják a többpárti demokrácia adottságait néhány alapvetõ kérdés közös megoldásával; Szabad Györgyrõl pedig kiderült: ma sem bocsátja meg az egykor népszavazást kezdeményezõ pártoknak, hogy megakadályozták a "hézagmentes átmenet" végigvitelét.

A jelenlegi parlamenti pártoknak a kerekasztalhoz fûzõdõ viszonyát mi sem jelzi jobban, mint hogy a Fidesz beérte Deutsch Tamás, az MSZP pedig Mandur László kiküldésével (mondandójuk megfelelt a velük szembeni, nem túl magas elvárásoknak). A két kis parlamenti párt képviseletében Dávid Ibolya a közélet normalizálásáért emelt szót, Petõ Iván pedig a rendszerváltó illúziók megkopásáról értekezett - mégis, e két, létezéséért küzdõ rendszerváltó párt mondandója legalább utalt valami olyasmire, hogy nekik van viszonyuk 1989 és 1990 történéseihez. És ez a viszony (bár nyilván változott az elmúlt másfél évtized során) nem feltétlenül a legújabb választói célcsoport aktuális hangulatának függvénye.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.