A legnagyobb dakkai bádogváros egyik szűk, szúrós szagú utcájáról Rana, a BRAC nevű civil szervezet munkatársa betuszkol egy sötét kunyhóba, itt tartja heti rendszeres találkozóját ügyfeleik egy csoportja. A gyékényeken ülő fél tucat nő a középen helyet foglaló hitelügyintézőt hallgatja. A vidéken született asszonyok nagy reményekkel érkeztek a fővárosba, de terveikhez banktól nem kapnának pénzt, uzsorásokhoz pedig nem szívesen fordulnak. Ezért a BRAC-tól kölcsönöznek, hogy vállalkozást indítva teremtsenek anyagi biztonságot a családjuknak. A kamat a piacinál magasabb, az uzsorásokénál jóval alacsonyabb. Van, aki már egy évtizede ügyfél, mások pár éve jöttek a csoportba; mindegyikük azt mondja, jobban él, mint régen. Egy Beauty becenévre hallgató nő megmutatja, mire használták a pénzt. Férje pár éve még más riksáját tekerte, két szobájukból az egyiket kiadták. Az első hitelből vettek egy riksát, majd nyitottak egy zöldségesbódét. Egy további kölcsönből még két szobát vásároltak, az üzlet is bővült, most egy kisteherautóra vágynak. Beauty azt szeretné, ha a férje vendégmunkásként dolgozhatna Európában, amíg ő az üzletet vezetgeti. Két kisgyerekük jövőjét derűsen látják, lakásuk a slum közepén kényelmesebb és tisztább, mint az alsó kategóriás turistaszállások. Első hitelük tízezer taka volt (140 dollár), a mostani negyvenezer; a heti részlet visszafizetése nem jelent problémát. A gyűlésen az ügyintéző egy nagy tálba gyűjti a törlesztőrészleteket, utána együtt hangosan elmondják az úgynevezett tizennyolc ígéretet. Megfogadják, hogy iskolába küldik a gyermekeiket, odafigyelnek a higiéniára, harcolnak a nők elnyomása ellen, és persze pontosan fizetnek.
Női dolgok
Jelzálog, kezes nem kell, szerződés sincs, a hetven dollártól induló szabadon felhasználható hiteleket egy éven belül kell visszafizetni. A négy éve Nobel-békedíjjal kitüntetett Mohamed Yunus nevéhez kötött mikrohitelezésben az összes akadály elhárul, ami miatt sokan nem jutnak kölcsönhöz. A szegények bankárjaként ismert bangladesi közgazdász a hetvenes években megmutatta, hogy a nélkülözők is hitelképesek, ha megfelelő konstrukciókat kínálnak nekik. (A hasonló magyarországi kezdeményezésről lásd korábbi cikkünket: Tejelni? Tehénre? Magyar Narancs, 2008. október 30.) "Nagyon tudatosak: óvatosan terveznek, megfontoltan fektetnek be. Mondhatni, remek ügyfelek" - összegez Rana. Azért a BRAC sem csak erre épít: a másik fontos biztosíték a csoport. A tagok anyagilag nem felelősek egymásért, de elméletileg senki nem kap új kölcsönt, amíg egyikük tartozik; az illetőt ilyenkor persze a szervezet dolgozói is sűrűbben látogatják. A kockázatelemzést is maguk végzik: eldöntik, ki léphet be, kinek van életképes ötlete. A szubkontinensen a kiscsoportos önsegélyezés, vidékfejlesztés nem előzmény nélküli, mikrohitelezéssel pedig párhuzamosan a BRAC is kísérletezett. Yunus korrigált és újított - például nagyjából homogén kockázatú csoportokat hozott létre -, és előbb saját huszonhét dollárjából, majd állami forrásból bizonyította a módszer életképességét. Az általa alapított Grameen Bank a legtöbb nagy szervezethez hasonlóan 95 százalék feletti visszafizetési rátával büszkélkedik. Ügyfeleik döntő többsége földdel nem rendelkező nő: gazdasági befolyásuk csökkenti kiszolgáltatottságukat, ami számos előnnyel járhat a család és a társadalom számára. "Eleinte a férfiak nem voltak meggyőzve, aztán rájöttek, milyen jó, hogy nem az ő vállukat nyomja a felelősség. Jobban tisztelnek, de nagy viták is vannak, hogy mire költsünk" - meséli az egyik asszony. A komoly szervezetek szociális munkát is végeznek: a BRAC a szomszédban terhes nők számára orvosi szobát működtet, az egyik közeli bambuszkunyhó tanteremként szolgál.
A szervezet székháza az egyik legnagyobb irodaépület Dakkában. Az előcsarnokban öltönyös alkalmazottak és biztonságiak szaladgálnak, percek múlva érkezik előadást tartani Amartya Sen, a Nobel-díjas közgazdász. A BRAC a világ legnagyobb civil fejlesztési szervezete. Százhúszezer alkalmazottjuk, hetvenezer önkéntesük és hétmillió helyi mikrohiteles ügyfelük van, negyvenezer kisiskolát tartanak fenn országszerte. Külföldön ott vannak hat válságövezetben, az alapító Fazle Hasan Abedet a brit királynő idén lovaggá ütötte. A mikrohitelezés büdzséje évi egymilliárd dollár, az erre és a szociális programokra fordított pénz 80 százalékát internetszolgáltató cégük, egyetemük, malmaik, farmjaik, teaültetvényeik és egyéb gyáraik termelik meg, a többi nyugati donoroktól jön. A Grameennek is számos cége van, a kormány ezeket a vállalatokat adókedvezménnyel segíti. A mikrohitelszektor növekedése lélegzetelállító, a huszonhét dolláros ötlet végigsöpört az egész világon. A százhatvanmilliós dél-ázsiai ország lakosságának negyedét ilyen szervezetek szolgálják ki, a Microfinance Information Exchange (MIX) nemzetközi kutatóközpont adatai szerint Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában (kis részben az EU-ban, USA-ban és a Közel-Keleten) tavaly dollártízmilliárdokat helyeztek ki, ami több százmillió ember életét befolyásolta. 2005 az ENSZ-nél a mikrohitel éve volt, a módszerre a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek hatékony szegénységcsökkentési eszközként kezdenek tekinteni. Amikor az USA-ban jobbról a segélyezést kárhoztatják, balról a világbanki gyakorlatot bírálják, a mikrohitelezés a közös nevező, amiben nagyjából egyet lehet érteni. Az emberarcú kapitalizmust lehet szeretni, mert javít a nők helyzetén, és a kiszorítottak felé fordul; és támogatható, hiszen piaci módszereket használ, munkára ösztönöz, és kevesebbe kerül. Nő a magánbefektetők érdeklődése és részvétele is, de a 2008-ban a szektorba pumpált 11,7 milliárd dollárnak több mint a fele még mindig segélyszervezetektől, multilaterális bankoktól és egyéb donoroktól érkezett, amelyek alacsony kamatozású hiteleket biztosítanak a helyi szervezeteknek - nézett utána a The Economist.
Megy a pénz
Ennek fényében izgalmas kérdés, hogy a mikrohitelezésnek ténylegesen milyen szegénységcsökkentő hatása van. A BRAC-nál a legjobb forgatókönyvvel találkoztunk: az adósok a prosperáló vállalkozás hasznából fizetik a kölcsöneiket, a férjek szemlélete változik, a családokban két gyerek van, akik iskolába járhatnak. Az utcán és a sajtóban rengeteg a sikertörténet - de a küszködő adósokról szóló sztorikat sem kell lámpással keresni. A Narancs tudósítója is találkozott a Gangesz-deltában olyan, fizetésképtelenné vált halászokkal, akik a BRAC emberei elől a tigrisek lakta mangroveerdőkben szoktak menedéket keresni.
Az egyedi történetek, esettanulmányok persze a nagy egészről alig mondanak valamit. Yunus sem anekdotákra, hanem a kilencvenes években végzett világbanki felmérésen alapuló két nagy hatású tanulmányra (Mark Pitt és Shahidur Khandker 1998-as, illetve az utóbbi 2005-ös munkája) alapozza, hogy a Grameen Bank ügyfeleinek évente öt százaléka emelkedik ki a szegénységből. Tavaly két jó nevű amerikai mikrohitel-közgazdász előszedte és újra elemezte ezeket a vizsgálatokat. Jonathan Morduch és David Roodman (a Center for Global Development kutatóközpont égisze alatt) úgy találta, hogy a metodikai hibák miatt valójában nincs bizonyíték arra, hogy a hitel hatására nőtt a háztartások fogyasztása (főleg ha nők a kedvezményezettek), illetve hogy az extrém szegénységben élők profitáltak a legtöbbet. Morduch és társa az egész szakirodalomban alig talált statisztikai bizonyítékot a mikrohitel szegénységet csökkentő hatásáról.
Az eddig vizsgálatok szerintük nem tudták megfelelően kiküszöbölni azt a problémát, hogy két változó közötti korrelációból nem lehet mindig ok-okozati kapcsolatra következtetni. Amennyiben például a hitelprogramra egy faluban eleve a vállalkozó szelleműbbek, az egészségesebbek vagy tanultabbak jelentkeznek, a település többi lakójával történő későbbi összehasonlítások félrevezetőek lehetnek; könnyen megeshet ugyanis, hogy a résztvevők anyagi helyzete, egészségi mutatói, gyerekeik iskolázottsága a kölcsön nélkül is kedvezőbben alakul. Így van ez különböző földrajzi területek összevetésekor is - mert mi van, ha egy szervezet eleve ott kezd működni, ahol több sikert remél?
Két tavaly publikált kutatás kikerülte ezeket a csapdákat. Az indiai Hiderabadban ötvenkét, véletlenszerűen kiválasztott slum lakóinak adtak hitelt, ötvenkét ugyanolyan adottságú negyedben viszont megtagadták a kölcsönt a kérelmezőktől; evvel egy időben hasonló vizsgálat zajlott a Fülöp-szigeteken. A kutatások tizenkét, illetve tizennyolc hónapja alatt a mikrohitel egyik helyen sem csökkentette a szegénységet, nem volt kimutatható hatása például a háztartások fogyasztására. Indiában öt hitelből egy új vállalkozás született, Manilában a kedvezményezettek nem ettek jobb ételeket, és nem nőtt az esélyük, hogy a szegénységi küszöb fölé kerüljenek. Azért voltak pozitív fejlemények is. Hiderabadban a hitelfelvevők nagyobb valószínűséggel csökkentették az alkohol- és cigarettavásárlást, és inkább költöttek tartós fogyasztási cikkekre (főleg az utcai árusok által használt eszközökre), és egyharmadnyival több vállalkozás indult ott, ahol volt hitelfiók. Attól még, hogy a dolognak ilyen időtávban nincs mérhető hatása a szegénységre, egyes vállalkozások hoszszabb távon sikeresek lehetnek, ehhez azonban bátrabb bankokra, nagyobb hitelekre van szükség. A fogyasztás stagnálása magyarázható akár azzal is, hogy az emberek valamely üzlet beindítására fordították a pénzt - mutatnak rá azok, akik szerint az eredményt nem okvetlenül kudarcként kell elkönyvelni. "A mikrohitelnek nincs feltétlenül olyan strukturális hatása, ahogy sokan állítják, de több járulékos haszna lehet. A legtöbb család esetében nem orvosolja a szegénység okát, viszont a nélkülözők számára gyakran egy kis pluszforrás is óriási segítség lehet" - összegzett lapunknak Jonathan Morduch.
Jön és fogy
"Az utóbbi húsz évben a szegénységi küszöb alatt élők aránya húsz százalékkal csökkent Bangladesben (most 45 százalék - L. B.), de nem tudni, mekkora szerepet játszott ebben a mikrohitelezés. Számos kormányzati vidékfejlesztési program futott, és a privát szektor növekedésének is jelentős hatása volt" - mondta a Narancsnak Taiabur Rahman, a dakkai egyetem fejlesztéstudományi tanszékének professzora, aki szerint ugyanez áll a nők helyzetére is. A textiliparban több millióan helyezkedtek el, állami ösztöndíjprogramok futottak, az oktatás és az egészségügyi ellátás is fejlődött. A bírálók szerint ráadásul a pénz sorsáról sok esetben a férfiak döntenek, a nőknek csak a felelősség jut. "Szerintem több nő profitál, mint ahányan nem, de a társadalmi pozíciók javulásáról szóló bizonyítékok főleg Bangladesből származnak, és szeretnénk meggyőzőbb bizonyítékot látni" - mondta erről Jonathan Morduch. Egy tavaszi konferencián a bangladesi pénzügyminiszter azt hangoztatta, hogy a mikrohitel egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. "Alig észlelhető a makrogazdasági hatás, az egy főre jutó keresetre gyakorolt hatásról csak halovány statisztikai bizonyíték van" - írja Mikrohitel 2.0 című tavalyi cikkében két bangladesi közgazdász, akik a vélt okokat is számba veszik. A beindított mezőgazdasági, háziipari tevékenységeknek általában alacsony a növekedési potenciáljuk, nem használnak új technológiákat, és nem teremtenek új munkahelyeket, elsősorban az önfoglalkoztatást segítik. "Tapasztalatom szerint nagyon sokan lesznek kiskereskedők, és ugyanazt árulják. Így az adott helyen rendre túlkínálat alakul ki" - tette hozzá lapunk kérdésére Sudhirendar Sharma indiai fejlesztési szakértő, aki régen a szektorban dolgozott, ma a buktatóiról publikál. A pozitív hatások ráadásul könnyen elenyésznek, ha nő a család, rossz a termés, vagy beüt egy természeti katasztrófa - figyelmeztetnek a közgazdászok. A Fülöp-szigeteki kutatást végző Dean Karlan szerint a szegényeknek több mikrohitel helyett ma elsősorban több megtakarítási szolgáltatásra lenne szükségük, a MIX által tavaly világszerte megkutatott százhatvan szervezetnek csak negyede kínált ilyet. A bangladesi szerzőpáros bizonyos esetekben hitelt csak képzéssel együtt adna (nem osztják ugyanis Yunus optimista kijelentését, miszerint mindenki született vállalkozó), végül pedig óva intik a kormányt, nehogy a hype miatt elhanyagolja a hagyományos szegénységcsökkentési eszközöket, mint az oktatás, az egészségügy, a vidéki infrastruktúra fejlesztése, a családtervezés propagálása vagy a legelesettebbek közvetlen támogatása. Az extrém szegénységben élők hosszú ideig szinte teljesen kimaradtak a mikrohitelezésből, hiszen nem éppen ideális ügyfelek. Sokszor hajléktalanok, és vándorolnak, ha pedig pénzhez jutnak, a vállalkozás helyett kénytelenek elsősorban alapvető fogyasztási cikkekre költeni. Az utóbbi években egyre több hitelszervezet próbálkozik azzal, hogy támogatás, képzés és kölcsön kombinációjával segítsen rajtuk, a kutatási részeredmények biztatóak.
Csapda
Bangladesben mostanában a házhoz vitt kis kölcsönök kamatairól is élénk vita folyik. A szervezetek rendszerint 12-16 százalékkal hirdetik magukat, a valós kamat azonban a különféle járulékos költségek és szabályok miatt 25-30 százalék - állapította meg a szektort szabályozó helyi hatóság. "Ez reális is, hiszen a mikrohitelezés költsége jóval magasabb. A védhetetlen kategória szerintem 60 százaléknál kezdődik" - teszi le a voksát Jonathan Morduch. A pénzügyminiszter mindenesetre a harmincat is sokallja, Yunus pedig pár hónapja amellett érvelt, hogy a világnak példát mutatva a kamatok központi szabályozásával tisztítsák meg a hazai piacot a mikrohitel jelszava mögé bújó uzsorásoktól. Az átlagos kamatszint a világban a New York Times szerint jelenleg 37 százalék, és lefelé tart, de olyan országokban, ahol a kereslet messze meghaladja a kínálatot, ennek a duplája is lehet (például Mexikóban vagy Nigériában). Szakértők a gyanús szervezetek arányát globálisan 1-10 százalékra teszik. Yunus javaslata szerint a kamat legfeljebb 10-15 százalékkal haladhatja meg a pénz előteremtésének költségét, így azonban a MIX által nyilvántartott másfél ezer szervezet háromnegyede hiénának számít. Ezek elsősorban nem a nyereség, hanem a működési költségek lefaragásával tudnának kamatot csökkenteni - mutatnak rá a MIX szakemberei -, csakhogy a legtöbb kontinensen drágább bizniszelni, mint Ázsiában, a Grameennél kisebb szervezeteknél pedig nehezebb a fajlagos költségek csökkentése.
A nagyobb átláthatóságért is lobbizó Yunus bankja egyébként maga sem a transzparencia szobra. A The Wall Street Journal 2001-es riportjából (amelyet később a pakisztáni szélsőségesek által lefejezett Daniel Pearl jegyez) az derül ki, hogy a zászlóshajónak számító Grameen 95 százalékos visszafizetési rátája sajátos adminisztrálás eredménye. A Grameen a donorok ajánlásához képest csak sokkal nagyobb csúszás esetén nyilvánított egy hitelt veszélyeztetettnek, és nem vezetett külön nyilvántartást az új kölcsönökkel kimentett adósokról; a szokottól eltérő könyvelési módszereik pedig kedvezőbb képet festettek a bank pénzügyi eredményéről. Egy válságos időszakban a visszafizetési ráta romlott, de az adat a honlapon évekig nem frissült, amerikai irodájuk az egyik hitelminősítő szervezet kérésére sem továbbította a riasztó fejleményekről szóló információkat. "Jobb lenne, ha a BRAC és a Grameen sztenderd és átlátható módon szolgáltatna adatokat. Nem hiszem, hogy csalnak, de módszereik miatt csak évekkel később látjuk a problémákat. Nagyobb baj, hogy az emberek gyakran több szervezettől vesznek fel hitelt, így még nehezebb kiszúrni a fizetési problémákat" - értékelt Morduch. A BRAC-tól kapott kisokos leszögezi, hogy a hozzájuk forduló kérelmezőnek más szervezetnél nem lehet hitele, de a náluk eladósodott gangeszi halászok is többfelé tartoznak. "Hosszú távon az egész egy nagy adósságcsapda" - fest sötét képet a jövőről Sudhirendar Sharma. A problémás hitelek és a krónikusan, sokfelé eladósodottak arányáról nincsenek megbízható adatok. De hogy nem elhanyagolható gondról beszélünk, az is jelzi, hogy az egyik legnagyobb hitelszervezet, az ASA vezetője nemrég a hatóságok legfontosabb feladatának az adósságspirálok kialakulásában eminens szerepet játszó túlkínálat, a szervezetek közti területi átfedések kiküszöbölését jelölte meg.
