Magyar Narancs: A pénzügyi szektorra kivetendő extra adó agresszív sarc vagy szokványos kormányzati pénzszerzési módszer?
Asztalos László György: A világ pénzügytörténetében már sokszor előfordult ilyen, amikor egy állam gazdasági válságba jutott. Különböző átváltási lehetőségekről, vagyondézsmáról vagy adott esetben egyszeri, rendkívüli adókról már a 150 évvel ezelőtti tankönyvek is írnak. Én is úgy gondolom, hogy ez most Magyarországon időszerű.
MN: A különadónak az volna az elvi alapja, hogy az államnak kell a pénz, a pénzintézeteknek pedig van?
ALGY: Messze nem. A 21. század legjelentősebb ideológiai újítása, egyúttal az euroatlanti kultúra legfontosabb kitörési lehetősége a társadalmi felelősségvállalás koncepciója. Ez azt mondja ki, hogy a korábbi jóléti állam modellje a globális világgazdaságban nem működik. Ha egy ország megemeli az adókat és járulékokat, akkor könynyen elveszítheti a jelentős termelőegységeit, ami azután a foglalkoztatásban és az adózásban gondokat okoz. A kitelepülésnél sem csak Ázsiára kell gondolni, hiszen az afrikai és a dél-amerikai kontinens még mindig a tőketerjeszkedés előtt áll. Ezért válaszút elé kell állítani a jól menő intézményeket, azaz a kiugró profitot produkáló vállalkozásokat, a magas jövedelmű és jelentős vagyonú magánszemélyeket. Az állam adóban elviszi a pénzük egy részét közcélokra, hogy fenntartsa a társadalmi békét, a szociális rendszert, az oktatást, az egészségügyet stb. Vagy pedig megengedjük nekik, hogy a többleterőforrásokat decentralizáltan, saját döntésük alapján, az általuk és a társadalom által is helyesnek tartott területekre vigyék.
MN: Miért választanák a kivonulás helyett az önkéntes fizetést?
ALGY: Mert ebben az esetben a pénzük "nem vész el". Amikor az állam elvonja és a költségvetésen keresztül újra elosztja, az remélhetőleg szintén közcélokat szolgál, de ezekhez az egyes vállalatok és személyek kötődése igen távoli. Ha azonban ők választhatják meg, hogy milyen társadalmi célt tartanak fontosnak, akkor azzal azonosulni tudnak. Ha a halálpontosan számoló multinacionális tőke megkapja a lehetőséget, hogy nemcsak az országnak, hanem az adott helyi környezetben konkrétan neki is jó és fontos célokra - munkaerőképzésre, rendvédelemre, kulturális vagy infrastrukturális területre - költhet, akkor itt marad a pénze. A keretfeltételeket és az adott időszak választható fejlesztési területeit természetesen mindig az Országgyűlés határozná meg, amibe beletartozhat a vidéki kórházak fejlesztésétől kezdve az utánpótlás-sport támogatásáig sok minden.
MN: Még ha ez is a jövő, a magyar bankadó körüli huzavona nem erről szól.
ALGY: Az igenis mély elvi alapokon áll, hogy minden sikeres gazdasági - természetes és jogi - személynek, köztük a pénzintézeteknek az átalakuló világban többletkötelezettségeket kell vállalniuk. Egyébként ez a logika egyes részterületeken már ma is működik. Amerikában és a skandináv országokban választani kell, hogy valaki hatalmas örökösödési illetéket fizet, vagy ugyanazt inkább odaadja egy közcélú alapítványnak. Ilyen Magyarországon a személyi jövedelemadó egy százalékáról való rendelkezés is. A minőségi újítás, hogy a teljes adóztatást és az egész jövedelem-újraelosztó folyamatot ennek a logikának kell alárendelni. Az Európai Unióban 2004-ben indult ez az irányzat, amely kezdetben csak a környezetvédelemért való felelősséget jelentette, de mára a társadalmi felelősségvállaláson egyre több területet értünk.
MN: Az eddigi információk alapján a pénzügyi szektor és a kormány közötti egyezkedés nagyon messze van ettől a szemlélettől, az egész sima pénzbehajtásnak tűnik. Milyen következményekre lehet számítani?
ALGY: Ez az ország legerősebb szektora, amit lehet szeretni és utálni, de bizonyos értelemben szigetként emelkedik ki egy nagyon nehéz gazdasági helyzetben; ezért van szükség az anyagi hozzájárulására. A PSZÁF idei első negyedéves kockázati jelentése szerint a tőkearányos jövedelmezőség még mindig 9 százalék a bankoknál, és 17 százalék a biztosítóknál, ami a tavalyi adatokhoz képest ugyan csökkenés, de azért nem rossz pénz ma sem. A jövőbeli nyereségességet viszont az is befolyásolja, hogy a másik oldalon a veszteség-leírási kötelezettségeik is nőnek. Az idei 435 milliárd forint mérlegveszteséget a bankoknak valamikor majd le kell írniuk, és reálisan azzal lehet számolni, hogy a nem fizető adósok száma még nő is. Más a helyzetük az életbiztosítóknak és a vagyonbiztosítóknak: utóbbiaknak az árvíz miatt nem lesz sikeres évük. Továbbá a nyereségadatok is nagyon koncentráltak. A tavalyi banki nyereségek 96 százalékát nyolc hitelintézet produkálta a 35-ből, a biztosítók nyereségének túlnyomó része pedig négy társaságtól származik a 30 részvénytársaság és 40 nonprofit biztosítóegyesület közül. A közeljövőben mindkét területen új tőkekövetelmények is életbe lépnek a Bázel III., illetve a biztosítóknál a Szolvencia II. előírásai miatt. Tehát a vállalkozások eltérő helyzete és a tendenciák miatt nem a legjobb fűnyírószerűen adóztatni.
MN: Mégiscsak normatív szabályra van szükség, hiszen nem lehet bizonyos cégeket kedvezőbb, másokat szándékosan hátrányosabb helyzetbe hozni.
ALGY: Az állam felelőssége, hogy a terhelést körülbelül egyenletesen ossza el, ezért kombinált, súlyozott mutatóra van szükség, ami a normativitásnak nem mond ellent. Ha csak eredményalapra vetik ki, akkor több mint a felét egyetlen pénzintézet fizeti. Csak mérlegfőösszegre sem célszerű, mert akinek komoly nyeresége van, az igenis vegye ki a részét. De az sem mindegy, hogy hány év adatait veszik alapul, hogy a legutóbbi év mutatója miatt ne maradjon ki senki. Lehetnek sávok, és a szereplőknek választási lehetőséget is fel lehet kínálni. Sőt, az állam a bevételei növelése helyett ugyanazt el tudja érni a kiadásai csökkentésével is.
MN: Hogyan?
ALGY: Mondok egy példát. A magyar biztosítók a 2400 milliárdnyi befektetett eszközeik 62 százalékát magyar állampapírban tartják. Ha a biztosítók hajlandóak volnának önként ezek egy részét mondjuk három százalékponttal alacsonyabb kamatozású állampapírokra átcserélni, akkor ezzel is teljesíthetnék a rájuk eső kötelezettség jó részét. Az államnak csökkenne a kamatfizetési kötelezettsége, s még az általános kamatszint is mérséklődne. A biztosítók hozzájárulása pedig több évre szétterülne. Az 1998-as árvíz idején is volt rendkívüli, "olcsó" állampapír-kibocsátás, amit a biztosítók önként lejegyeztek, majd kiderült, hogy nem is jártak olyan rosszul.
MN: Mi történik akkor, ha egy pénzintézet a különadó miatt lesz veszteséges?
ALGY: Az, ami bármelyik veszteséges magyar vállalkozással: a tulajdonosnak a zsebébe kell nyúlnia. Szerintem ez ilyen válságos helyzetben a pénzintézetek tulajdonosaitól is elvárható. Természetesen lehetnek olyanok, akik nem tudják teljesíteni az előírást. Van ilyen az életben, ez nem nemzeti tragédia. Amelyik tulajdonos nem bírja az elvont jövedelmek pótlását, kénytelen lesz tőkeerősebb csoportba bemenekülni, azaz valószínűleg erőteljes koncentrációs folyamat fog beindulni. Erre fel kell készülni, a veszteséges cégekkel külön kell tárgyalni, a tőkepótlást vagy a fúziót végig kell menedzselni.
MN: Miért mennének mindebbe bele a pénzügyi vállalkozások, amikor az adó kikerülésére is vannak eszközeik? Például fiókteleppé alakulnak, így a másik uniós országban levő központra vonatkozó szabályok alapján fognak adózni.
ALGY: A fiókosítás már most is létező probléma. Valóban nagy kérdés, hogy a fióktelepekre ki lehet-e vetni az adót, majd a jogászok eldöntik. Ha rájuk nem vonatkozik, akkor az fog jól járni, aki visszaminősíti fiókteleppé a pénzintézetet.
MN: A Bankszövetség szerint a különadó miatt visszaesik a hitelezés, ami hét százalékkal is csökkentheti a GDP-t. Reális ez a forgatókönyv?
ALGY: Nem ismerem ezt a kijelentést, és nem is kívánom kommentálni. Mindenesetre a cipőgyártó abból él, hogy cipőt ad el, a bank pedig abból, hogy betétet gyűjt, és hiteleket nyújt.
MN: És ott teszi ezt, ahol a leginkább megéri.
ALGY: Természetesen, és a kialakuló helyzet csak akkor lesz stabil, ha mindkét fél érdekelt a fennmaradásában. Meg lehet oldani erőből is, de ha valakit beledöngölünk a földbe, akkor a reakció a reváns lesz. Meglepő, hogy a negatív érzelmek milyen komoly szerepet játszanak ezen a területen, sokszor egy nagy cég dühből a maga számára is ésszerűtlen lépéseket tesz. Ezért kell a kormánynak világossá tennie, hogy bár a 200 milliárdos költségvetési tehermentesítés elengedhetetlen, és csak onnan lehet beszedni, ahol van, hajlandó létrehozni azt, ami viszont a szektor sikerességéhez szükséges. Ráadásul ha a megállapodásban mindkét fél érdeke megjelenik, akkor meg lehet spórolni a rendkívül drága ellenőrzést, az ellenőrök ellenőrzését, a korrupciót.
MN: Magyarán cserébe ígérni kell valamilyen kompenzációt.
ALGY: Nem egyszerűen ígéretről van szó, hanem a társadalmi együttélés alapjairól. Számomra példamutató az Obama-féle egészségügyi reform másfél-két éves küzdelme, ahol rengeteg tárgyalási fordulón keresztül olyan programot vázoltak fel, amely Amerika alapértékeinek megváltozását jelenti. Ebben 2020-ig évekre lebontva leírták, hogy mi fog történni. Az egyházaktól a multinacionális cégekig minden szereplőnek van benne valami, ami miatt végül a szavazatát adta. A gyógyszergyártókkal például úgy fogadtatták el a kassza csökkentését, hogy ugyanakkor hozzájárultak a legújabb gyógyszerek szabadalmi időszakának meghosszabbításához. Szintén másfél éves tárgyalássorozat eredménye, hogy alapvető reformokat fogadtak el a pénzügyi felügyeleti rendszerben. Elkezdődött a felügyeleti centralizáció, és olyan tőkekövetelményeket, beszámolási kötelezettségeket írtak elő a pénzintézeteknek, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. De annak idején a magyar biztosítók konszolidációja is ilyen elv alapján működött, és nemzetközileg sikeres volt, ma már tanítjuk.
MN: Feltételezhetően jó tárgyalási alap volna, hogy a tervezett állami eszközkezelő társaságba a bankok számára megfelelő árfolyamon vinnék be a bedőléssel fenyegető lakáshiteleket.
ALGY: A felügyeleti tanácsban már 2009 elején többen javasoltuk, hogy a lakáshiteleknél létre kellene hozni egy olyan intézményt, ami a bedőlt hitelesek egy részének a lakását átmenetileg tulajdonba veszi. Egy opciós szerződés arra is megadná a jogot, hogy néhány év múlva az ingatlant visszavásárolják, ugyanakkor kemény állagmegóvási feltételeket írna elő a bérlőnek. Amerikában 4,5 millió lakás került a bankokhoz, amelyek iszonyú gondban vannak, mert az üres lakásokba mások illegálisan beköltöznek, és lelakják őket. Ma már a bankok visszahívják a tulajdonosokat, hogy legalább addig őrizzék a házukat, amíg el nem viszik a fejük fölül. Ebből tanulni kellene. A politika joga és felelőssége, hogy a következő évek költségvetési prognosztizálásától függően kötelezettségeket vállaljon. De nyilván csak addig érdemes az államnak elmennie, amíg - ha időben széthúzva is - nem jár rosszabbul.
MN: Milyen más elvárásaik lehetnek a pénzügyi szektor cégeinek?
ALGY: A legtriviálisabb a jogszabályi stabilitás, az adórendszer kiszámíthatósága. Másrészt az európai pénzügyi rendszer arra épül, hogy a lakosság a jövedelmének a 6-8 százalékát megtakarítja. A pénzügypolitika kulcspontjai, hogy az emberek gondoskodnak az egészségükről, a nyugdíjukról, a gyerekeik taníttatásáról, a lakhatásukról, a családalapításról és a temetésükről. Ez a hat igazi tőkeképző tényező létezik. Világossá kell tenni a lakosság számára, hogy akkor jár jól, ha valamilyen formában ezekre félretesz. Hallott ön magyar politikust, aki a lakosságnak erről értelmesen beszélt? Holott a pénzügyi szektort ezek a távlatos, komoly dolgok érdeklik, ezek mellett eltörpül a bankadó ügye. Ha a szektor világos célokat kap, hogy miképp fognak részt venni a kórházak, az oktatási intézmények, az önkormányzatok, a nyugdíjak stb. finanszírozásában, akkor értelmes kompromisszumot lehet vele kötni. "Most kénytelenek vagyunk elvenni a pénzeteket, de a következő években új, kiszámítható piacok jönnek létre, ahol meg fogjátok keresni ugyanazt."
MN: Valahogy nem látszik ez a stratégiai gondolkodás most sem, helyette ultimátum és sértődöttség van.
ALGY: Sokféle tárgyalási stratégia létezik. Csak annyiban lefutott a történet, hogy a 200 milliárdos költségvetési tehermentesítésre szükség van, de a megvalósítás módja talán még nem dőlt el. Az én javaslatom az volt, hogy higgadt következetességgel kell eljárni.
MN: Úgy érti, hogy a Fidesz meghallgatja a tanácsait?
ALGY: Év eleje óta nem vagyok felügyeleti tanácstag, ezért hat év után jogom van arra, hogy aki megkérdez, annak válaszoljak. Többen megtisztelnek azzal, politikusok, szakemberek, érdekvédelmi szervezetek, hogy kikérik a véleményemet.
MN: Tehát a kormányoldal tárgyalói megkeresték?
ALGY: Akit érdekelt a véleményem, könnyen megismerhette.
MN: Mitől ilyen optimista?
MN: Tudomásul kell venni, hogy a most végbemenő jelentős politikai, intézményi és személyi átrendeződések nem kedveznek a hosszú távú stratégiai tervezésnek. De abban bízom, hogy amint az aktuális ügyeket lerendezik, elindulhat a higgadtabb tárgyalás. Az én felfogásom szerint az egész pénzintézeti adó körüli vita ideális lehetőség arra, hogy alapvető változások kezdődjenek el. Nem kell kapkodni, a stratégiai cél, hogy létrejöjjön a bizalmi együttműködési viszonyt. A gazdaságtörténet igazolta: nem sok haszon származik abból, ha egy ország ellenséges viszonyban van a saját pénzintézeteivel.
Névjegy
Asztalos László György a "közgáz" pénzügypolitika szakán végzett, a közgazdaság-tudományok kandidátusa, továbbá az IMF washingtoni oktatási intézetének pénzügy-politikusi diplomáját is megszerezte. A rendszerváltás előtt dolgozott a Pénzügyminisztériumban, 1992-től nyolc évig az Állami Biztosításfelügyelet elnöke, 2004-től tavaly év végéig a PSZÁF Felügyeleti Tanács tagja, az utóbbi négy évben elnökhelyettese. A Corvinuson és jogelődjein 1977 óta oktat, megfordult több biztosító és bank felügyelőbizottságában és igazgatóságában, a Pénzügyi Szemle rovatvezetője, s emellett vezeti a családi vállalkozásként üzemelő Tolerancia Pénzügyi Tanácsadó Kft.-t is.
