Van megoldás
A szkizofrénia kifejezést (hasadt elme, hibásan: tudathasadás) Eugen Bleuer svájci orvos használta először 1911-ben, "hasadásnak" pedig azt tekintette, hogy a magatartásban egymástól függetlenné válnak az értelmi és az érzelmi reakciók: a beteg például, miközben meggyőződéssel állítja, hogy ő Kossuth Lajos, csak megfullad, mert nem bírja felemelni a kripta fedelét, a felkínált vajas kenyér mellé teát kér. Ennél azért sokkal bonyolultabb - még ma sem teljesen tisztázott - problémáról van szó, sőt az is felmerült, hogy a szkizofrénia nem "egy betegség", sokáig még az is kérdés volt, hogy a gyógyító orvostudománynak érdemes-e foglalkozni vele? A szkizofréniát, ami földrajztól és életszínvonaltól függetlenül a Föld lakosságának körülbelül egy százalékát érinti, évszázadokon át kezelhetetlennek tartották, a betegeket leggyakrabban várbörtönszerű tébolydákba zárták, és hagyták őket megrohadni. Gyógyításról a XIX. század végétől beszélhetünk, ami azt jelentette, hogy az 1950-es évekig (de sok helyen még ma is) - amikor az első valóban hatékony gyógyszerek megjelentek - többek között vízkúrával, alvásterápiával, homloklebeny-eltávolítással, elektrosokkal próbálkoztak.
A szkizofréniát ma sem lehet pontosan definiálni, sokak szerint olyan örökletes betegségekről van szó, amelyek az észlelés, a gondolkodás, a viselkedés és az érzelmi élet komplex zavarával járhatnak együtt. A tünetek is a legváltozatosabbak lehetnek: téveszme, hallucináció, a realitás iránti érzék elvesztése és/vagy teljes zárkózottság, közöny, érzelmi elsivárosodás, mozgászavarok, katatónia. Ami közös tulajdonság, az maga a pszichózis, tulajdonképpen ez testesíti meg a laikusok - sőt egyes orvosok - számára a "klasszikus elmebaj"-t.
Hogy még ijesztőbb legyen, a szkizofrénia leggyakrabban a kamaszkorban vagy a fiatal felnőttkorban jelentkezik először, így a család egyik napról a másikra, teljesen váratlanul egy radikális személyiségváltozással találja szembe magát. A jelenlegi kutatási eredmények alapján a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy már jóval a klinikai tünetek megjelenése előtt - hasonlóan a daganatos megbetegedésekhez - megindul egy folyamat, ami tízenöt-húsz év elteltével "robbanhat".
Az Egyesült Államokban ma már eredményesen kísérleteznek olyan szűrővizsgálatokkal, tesztekkel, amelyek együttes alkalmazásával a kóros fejlődési folyamat nagy valószínűséggel kimutatható, és ez reményt keltő a betegség megakadályozását illetően. A jelenlegi gyakorlatban azonban a kialakult betegségek gyógyszeres kezelése, majd az ezt követő gondozás és rehabilitáció az egyetlen hatékony megoldás. Ilyenkor felbecsülhetetlen értéke van a betegség korai felismerésének és a kúra azonnali megkezdésének. A nemzetközi statisztikák alapján az időben megkezdett, szakszerű kezelés a betegek kilencven (!) százalékánál mutat tüneti javulást, 10-15 százalékban pedig tünetmentességet. Megfelelően beállított gyógyszeradaggal, folyamatos orvosi ellenőrzés mellett, s nem utolsósorban családi és egyéb szociális jellegű támogatással nincs szükség a betegek kórházi ellátására, sőt munkaképesekké válhatnak.
Magyarországon a nemzetközi átlagnak megfelelően a szkizofrén betegek aránya körülbelül egyszázalékos, tehát mintegy százezer embert érint, feltéve, ha nem vesszük figyelembe a hozzátartozókat, vagyis a betegségből adódóan sokszor zátonyra futott családi kapcsolatokat. Az viszont már egyáltalán nem a "nemzetközi átlagnak megfelelő", hogy a betegek jelentős része rokkantsági nyugdíjból él. (A vakok között is alacsonyabb az arány.)
Slágerlista és nyálfolyás
A magyarországi pszichiátria helyzete a rendszerváltozás óta alapvetően megváltozott. Az ötvenes években még előfordulhatott, hogy egy vidéki osztályvezető főorvos Sztálin születésnapjára 50 leukotomiát (a homloklebeny rostjainak átmeszése az agykéreg alatt) ajánlott föl, hogy a kórház megkaphassa az "Élüzem" címet, 1974-ben még szalmazsákokon feküdtek a nagykállói elmegyógyintézet betegei, de a nyolcvanas években is mindennapos módszernek számított az elektrosokk. Mára a pszichiáterek száma tizenötszörösére nőtt, beszerezhetők a legkorszerűbb gyógyszerek, a betegek jogait törvények garantálják, így csupán a páciensek töredéke részesül kényszergyógykezelésben. Bár az is igaz, hogy a betegek nagy része nincs tisztában a jogaival.
A változás azonban csak az említett "középkori" állapotokhoz képest tekinthető előrelépésnek. A hazai viszonyokat jól jellemzi, hogy nemrégiben egy szakmai rendezvényen így fakadt ki az egyik neves hazai pszichiáterprofesszor: "Jó lenne, ha a külföldi vendégeknek nem azokat a berendezéseket mutogatnánk, amelyekből csak egy van az országban, hanem elvinnénk egy pszichiátriai osztályra vagy egy elfekvőbe is."
De nem egységes maga a szakma sem. Dr. Bánki M. Csaba és dr. Arató Mihály tanulmányában (Van-e ma Magyarországon modern pszichiátria? - Psychiatria Hungarica, 1999/4.) a következőket olvashatjuk: "Miközben a lehetőségek váratlanul és nagymértékben kitárulkoztak, ma még annyira sem élünk ezekkel, mint annak idején, a szűkös és keserves viszonyok közepette. Immár lassan egy évtizede szabad országgá lettünk, ám ami a pszichiátria szakmai haladását, azaz a kutatást és fejlesztést illeti (É) a hazai pszichiátriának hosszú évek óta nincs semmiféle átfogó és országos koncepciója. (É) Ma Magyarországon nem is lehet formális különbséget tenni szakszerű és szakszerűtlen gyakorlat között, mert a szakszerűség nemzetközi kritériumait itthon nem muszáj elfogadni."
Ennek ellenére a szkizofrénia kezelésének megítélésekor az orvostársadalom abban egyetért, hogy a gyógyszeres kezelés elengedhetetlen feltétele a gyógyításnak. "A szkizofrénia ma is rejtelmes, titokzatos sorscsapás. Csak kevesen vannak, akik a problémát úgy oldják meg, hogy a létét is tagadják" - írja dr. Tringer László professzor A szkizofrénia fogalom-történetéről című tanulmányában (Psychiatria Hungarica, 1998/3.), de azt is hozzáteszi: "A szkizofrénia, azáltal, hogy határai bizonytalanok, ígéretes piaci terület. Annál is inkább, mert a beteg élethosszig fogyasztóvá válik."
Nem csoda hát, hogy Magyarországon a szkizofréngyógyszer-ellátás világszínvonalú, sőt sokan úgy látják, a gyógyszergyárak befolyása - a legenyhébb kifejezéssel is - túlzott (ami persze nem bizonyítható - L. T.), de annyi bizonyos, hogy a nyáron hatályba lépett - 109/2001. (VI. 20.), 2. számú melléklet, 11. pont - kormányrendelet korlátozza az szkizofréneknek adható gyógyszerek - antipszichotikumok - szabad rendelhetőségét.
A betegek - mondhatjuk, "forradalmi" - gyógyszeres kezelése az ötvenes években kezdődött, amikor megjelentek az első hatékony gyógyszerek. Csakhogy súlyos neurológiai mellékhatásokat okoztak, a Parkinson-kórhoz hasonló tüneteket, mint például a mozgás lelassulása, kézremegés vagy a nyálfolyás, sőt ezeknek a készítményeknek többéves szedése után a páciensek egy részénél akaratlan mozgászavarok is felléphettek. Egy szakorvos szerint ezek a "kísérőjelenségek" oly mértékben stigmatizálhatják a pácienst, hogy a laikusok sokszor azt gondolják, a mellékhatások a szkizofrénia tünetei.
Korszerű - mellékhatásokat kevésbé produkáló - gyógyszerekhez, ún. atípusos antipszichotikumokhoz a kilencvenes évek közepétől lehet hozzájutni Magyarországon. Ezeket a - nagyon drága - készítményeket már a korábbi egészségbiztosítási finanszírozási rendszerben is csak olyan betegek kaphatták térítésmentesen, akik a hagyományos szerekre nem reagáltak megfelelően, de 2001 júliusától még szigorúbb lett a szabályozás.
"A hagyományos szerekre való reagálást még szigorúbb feltételek mellett kell dokumentálni, ami azt jelenti, hogy a betegnek bizonyos időtartamig kell szednie ezeket, és csak ezután állíthatók át az újabbra, a drágábbra. Pedig arra lenne szükség, hogy az orvos a beteg állapota ismeretében választhassa ki a számára legmegfelelőbb szert, ne pedig a rendeletben leírtak miatt, hiszen bizonyos esetekben így kénytelen őket rettenetes mellékhatásoknak kitenni, mert ez a szabály" - mondta dr. Bartkó György, a Dél-pesti Kórház pszichiáter főorvosa, aki szerint a szabályozással mégis az a legnagyobb gond, hogy éppen az első epizódos (vagyis a fiatal) betegek - akik a legérzékenyebbek a régi antipszichotikumok mellékhatásaira - később juthatnak hozzá a korszerű gyógyszeres kezeléshez.
Persze van más megoldás is, hiszen a beteg teljes áron természetesen megvásárolhatja a gyógyszereket, amelyekhez egyébként csak később juthatna térítésmentesen. Igaz, körülbelül 30 ezer forintos áron.
Dr. Harangozó Judit, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikájának főorvosa szerint tény, hogy az atípusos antipszichotikumok jóval drágábbak, és bizonyos esetekben használatuk egyáltalán nem indokolt, mégis a korlátozásnak inkább egy sokkal árnyaltabb, a gyártók piaci aktivitását jobban szabályozó döntésnek kellene lennie, nem pedig kizárólag finanszírozási, az orvos szakmai szempontjait viszont korlátozó szabályoknak, de úgy gondolja, a rendelet megítélését valamelyest "finomítani" kellene.
"Idén ősszel a TÁRKI kétszáz szkizofréniában szenvedő körében végzett közvélemény-kutatást, és az eredményekből kiderült, a betegek fele egyféle, a másik fele viszont többféle antipszichotikumot szed, vagyis kombinálja a drágát az olcsóval. És innentől kezdve értelmezhetjük úgy is az egészet, hogy a korszerű gyógyszer hatásait a régi >>agyonvágja>minek fizessek, ha semmi értelme!egyszerre szednek egynél több gyógyszert, ami szakmailag nem indolkolható, legfeljebb a gyógyszerátállítás időszakában.
Dr. Bartkó szerint teljesen értelmetlen a jelenlegi szabályozás költséghatékonysági szempontból is. "Igaz, hogy jóval drágábbak az új szerek, és nyilvánvalóan ennek a rendeletnek is az a célja, hogy felhasználásukat korlátozzák. Csakhogy a betegség indirekt költségeiben - például a rokkantnyugdíjas-ellátásban - jelentős megtakarítás érhető el. Tény azonban, hogy az új készítmények csupán lehetőséget teremtenek a társadalomba való visszailleszkedéshez, egymagukban megoldani nem tudják."
Törvények, törvénysértések
"Amikor Brüsszelben a pszichiátriai betegségek kezelésével, a mentálhigiénével kapcsolatos EU-elvárásokat sorolták, egyre nyugodtabban dőltem hátra a fotelben" - jelentette ki nemrégiben dr. Géher Pál, az Egészségügyi Minisztérium helyettes államtitkára egy szakkonferencián. Az államtitkár derűlátása teljesen érthető, valóban olyan egészségügyi, illetve szociális törvényünk van, ami jó néhány EU-tagállaménál is körültekintőbb, humánusabb. A gyakorlat azonban azt mutatja, a törvények betartása már korántsem ilyen egyszerű. Az 1997-es egészségügyi törvény (és későbbi módosításai) például kimondja, minden pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy gyógykezelése lehetőség szerint családi, illetve lakókörnyezetében történjen.
Dr. Pető Katalin pszichiáter főorvos, a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum alelnöke szerint azonban - noha a kórházi kezelés költségei messze meghaladják a területi ellátásét - "progresszíven halad" a pszichiátriai gondozóhálózat elsorvasztása. Egy olyan, évtizedek óta létező hálózaté, amelynek szálai lazák és fejlettsége igen egyenetlen, de mégis lehetővé teszi az otthoni gondozást, szociális segítségnyújtást. "Az OEP jövő évi finanszírozási tervezetének megvalósulása esetén a halózatban dolgozó gondozónők, szociális munkások foglalkoztatására sem lesz lehetőség. Ha megszűnik a területi ellátás, helyét szakambulanciák veszik át, és ezeknél elegendő lesz egy orvos és egy asszisztens foglalkoztatása. Pedig a gondozás nem elsősorban orvosi feladat - az angolszász országokban például gondozók, szociális munkások, valamint egyéb, jól képzett paramedikális személyzet játszik döntő szerepet. Ott ezt közösségi típusú ellátási formának nevezik, és erről nálunk is egyre több szó esik. Csakhogy a megvalósulásához a gondozóhálózat megszüntetése helyett további fejlesztés volna szükséges" - mondta az alelnök, aki szerint a törvényben biztosított jog és a megvalósulást szolgáló mozgások ellentétes irányúak.
Az 1993-as szociális törvényben is megfogalmazták, hogy úgynevezett "személyes gondoskodást nyújtó szolgáltatásokat" kell biztosítani a pszichiátriai betegek számára. A törvény és későbbi módosításai összesen öt ilyen jellegű létesítményt neveznek meg: a pszichiátriai betegek otthonát, lakóotthonát, a rehabilitációs intézményt, az átmeneti intézményt és a nappali intézményt, valamint - ha a legújabb módosítást elfogadja a parlament - megjelenik egy hatodik forma, a pszichiátriai betegek közösségi ellátása is. Csakhogy mindez legfeljebb papíron létezik. A szkizofrén betegek esetében a legtragikusabb a helyzet, mivel ők a leginkább kiszolgáltatottak. Számukra valóban létkérdés volna a háttérgondoskodás, sok esetben ugyanis a kórházi kezelést követően magukra maradnak, gyógyszereiket "elfelejtik bevenni", ami azt eredményezheti, hogy ismét a pszichiátriai osztályra kerülnek, még súlyosabb állapotban.
"Ezek a létesítmények többek között azért lennének fontosak, hogy azoknak a betegeknek, akik esetében a medikális ellátás már nem indokolt, ám nincs őket hova hazaengedni, ne kelljen a pszichiátriai osztályon lenniük. Az úgynevezett átmeneti intézményekben például a betegek - rendszeres orvosi ellenőrzés mellett - komplex szolgáltatásokat kapnak, de mégsem a medikális, hanem a szociális ellátás területén, készségfejlesztő tréningekkel, pszichoszociális módszerekkel. Ne feledjük, a szkizofrénia akut fázisában visszaesnek bizonyos kognitív képességek, komoly leépülés következhet be, az olyan alapvető dolgok ellátása is gondot okozhat, mint a bevásárlás. De természetesen az elsődleges célunk, hogy a betegek olyan szolgáltatásokat kapjanak, amelyek segítségével ismét integrálódni tudnak a társadalomba, munkát találnak, emberhez méltó életet élnek" - mondta Bugarszki Zsolt szociálpolitikus, a Soteria Alapítvány munkatársa, amely jelenleg az egyetlen (!) ilyen jellegű létesítményt (lásd Soteria című keretes írásunkat) működteti a fővárosban, és ez még akkor is hihetetlen, ha hamarosan a nyolcadik kerületben is nyílik egy hasonló jellegű intézmény.
Pedig már 1993-ban megfogalmazódtak különféle határidők ezeknek a szolgáltatásoknak a létrehozására. Ennek ellenére a határidőket inkább kitologatták, mint hogy szankciókat léptettek volna életbe. A törvényt a szociális tárca terjesztette elő, és a parlament hagyta jóvá. A végrehajtást viszont önkormányzati szintre delegálták, forrásokat csak nagyon csekély mértékben - maximum 20 százalékig - biztosítottak. A többire azt mondták: "Tessék előteremteni!" Mindezt akkor, amikor a személyi jövedelemadó helyben maradó részét egyre inkább csökkentették.
"Amikor az alapítvány nevében elmentünk különböző önkormányzatokhoz, elmondták, hogy a törvényi előírás ellenében és vállalva a mulasztásos törvénysértés terhét, nem áll módjukban létrehozni ezeket a szolgáltatásokat. Mindez azt jelenti, hogy 2000. január elseje óta Budapest II. és III. kerületét (itt működik a Soteria), valamint a VIII. kerületet kivéve (ahol hamarosan megnyílik az új létesítmény) Budapest összes kerülete törvénysértést követ el, és akkor még nem beszéltem a vidéki helyzetről" - mondta Bugarszki Zsolt, aki nemzetközi statisztikákkal tudja igazolni: egy jól kiépített szociális ellátórendszerrel felére csökkenthető, hogy a szkizofrén betegek visszakerüljenek a kórházakba.
Egy kórházi ágy fenntartása a pszichiátriai osztályon körülbelül napi 6-7 ezer forint. A Soteria Alapítvány évi 12 millió forintból gazdálkodik - hatékonyan, mindezt az állam évi kétmillió forinttal támogatja. Bugarszki úgy véli, a legnagyobb problémát az okozza, hogy például ennek a támogatásnak a költségei a szociális tárcát terhelik, a megtakarítás viszont az Országos Egészségbiztosító Pénztárnál jelentkezik, vagyis a két terület között nincs közös érdekeltség, de hiányzik a kommunikáció is.
H
Becslések szerint ma Magyarországon a szkizofrén betegek ellátása legalább 25 milliárd forintba kerül, amelynek legjelentősebb részét az indirekt költségek teszik ki. A kórházi ápolás finanszírozása 5 milliárd forint, míg a különféle rehabilitációkra fordított összeg nem éri el az egy százalékot.
Legát Tibor
Nekem ekkor
kikapcsol az agyam
53 éves férfibeteg: 1979-ben kezdődött az egész egy munkaköri vita körül. Nagyon összefeleseltem a főnökkel, nagyon rosszul lettem, és mindjárt elvitt a mentő. Akkor lerobbantam és a c.-i elmeosztályra kerültem, ott voltam talán két hónapot. Akkor 29 éves voltam. Kezeltek, meglumbáltak, gyógyszereket, infúziót adtak. Egy ideig nem volt semmi baj, de 1982-től minden évben valamennyi ideig a pszichiátrián vagyok, volt, hogy hat hónapot is. Kezeltek már a P.-n, a k.-i kórházban, 1985 óta ide járok.
Az első kórház után visszamentem a régi munkahelyemre, csak más munkakörbe kerültem. Még előtte, 1976-ban más miatt huszonhét százalékra leszázalékoltak, de 1991-ig dolgozhattam. Addig kötelező volt ugye dolgozni, meg akkor különben sem vették ezt annyira komolyan. A kollégák sem bántottak, mindig szívesen vártak vissza, nem éreztették velem, hogy bolondnak tartanának. Akkor viszont kitettek, először mindig a betegeket teszik ki. A legnagyobb bajt a családi problémák meg az anyagiak okozzák, a feleségemmel nem jövünk ki. A családommal nem jól vagyunk, a gyerekeim 35, 27, 24, 20 évesek, a nagyobbakkal nem tartom a kapcsolatot, a kisebbek nem értik, miért van ilyen kevés pénzünk. 40 ezer forintot kapok.
Együtt élek a feleségemmel, aki szintén rokkantnyugdíjas, de ha otthon vagyok, mindig vitatkozunk. Ilyenkor annyira kimerülök, hogy... Hogy jönnek ilyen hangok, fekete árnyak, és akkor szorongásom lesz, rívógörcsöm, és akkor már hiába szedem a gyógyszert - a doktornő tudja megmondani, miket -, de akkor már nem használ. Nekem ekkor kikapcsol az agyam, semmire nem emlékszem. Egyszer, elkeseredésemben megpróbálkoztam az öngyilkossággal is. Hogy nem tudok mit csinálni, csak otthon tehetetlenkedek. Szeretnék dolgozni, de nem bírok, meg föl sem vesznek sehova. A hangok, az árnyak jelen pillanatban is előjönnek itt a kórházban. Félek tőlük.
Soteria
Görög szó, jelentése: újjászületés, megszabadulás. Az első Soteria programot 1971-ben dr. Loren R. Mosher amerikai pszichiáter a NIMH (National Institute of Mental Health) akkori munkatársaként hozta létre San Franciscóban. Mosher programjának sajátossága az intenzív, ún. "emberi ráfordításban" rejlik, ami lehetővé tette az alkalmazott antipszichotikum-dózisok nagymértékű csökkentését, adott esetben teljes elhagyását is. A működés során párhuzamosan végzett vizsgálatok eredményei szerint egy átlagosan 6 hetes akut időszak után az érintettek többsége "megszabadult" a pszichotikus regresszióból, és egy lassú, fokozatos rehabilitációs időszak vehette kezdetét, részben egy ún. lakóközösség keretein belül.
A magyarországi Soteria Alapítvány 1995-ben jött létre. Céljai megegyeznek Mosher San Franciscó-i programjának célkitűzéseivel, tehát egy miliőterápiás lakóközösség létrehozásán fáradoznak, bár a magyar viszonyokat figyelembe véve elsősorban a közösségi ellátórendszer részeként. Több mint egyéves forrásteremtő és felkészülési munka után, 1996 novemberében indult útjának első közösségi jellegű szolgáltatásuk, amit eddig több mint 400 család/érintett vett igénybe, többségükben szkizofrének.
A 2000. év jelentős változást hozott az alapítvány történetében, sikerrel kötöttek ellátási szerződést két budapesti önkormányzattal (II. és III. kerület), tehát ún. "klubházprogramjuk" - elsőként a fővárosban - egy adott térség nappali pszichiátriai ellátásáért felel.
Szentendrei úti klubházuk azoknak ajánl programokat, akik - túljutva a krízisen - a "mindennapokba" való viszszatérés előtt állnak, akik talán hónapok, évek óta magányosan, a világ zajától távol élnek, teljes visszahúzódásban, ugyanakkor igénylik, hogy ismét emberek között lehessenek.
Az alapítvány elsősorban azokat várja, akik esetében az orvosi, pszichiátriai ellátás a továbbiakban nem indokolt, akik jelenleg kórházban vannak, de úgy érzik, képesek onnan "kimozdulni", társaságra, kapcsolatokra vágynak, illetve azokat, akik talán sosem voltak kórházban, de úgy érzik, problémáik miatt minden közösségből kiszorultak.
(Bővebb információ: http://users.cobra.hu/"soteria)
Amúgy is
30 éves férfibeteg édesanyja: A fiamat a gimnázium utolsó évében az osztálytársa vitte el egy szektába. A férjemmel azt vettük észre, hogy egyre jobban bezárkózik, egyre kevésbé tartja velünk a kapcsolatot. Katonának még elment, egy évet szolgált, utána pedig egy jó munkahelyet talált magának a számítógépes szakmában. A szektával viszont nem szakított, egyre zárkózottabb lett, velünk alig beszélt. Sikerült egy kis lakást vennünk neki, ritkán, de azért tartottuk a kapcsolatot, eljött hozzánk is, de szinte semmiről nem beszélt.
Aztán az egyik nap telefonáltak a munkahelyéről, hogy egyszerűen felmondott. Onnantól kezdve semmit sem csinált, és úgy gondolom, akkor ért véget az ő pályafutása. Hozzánk sem jött, és amikor felkerestük, a lakásban ki volt kapcsolva a fűtés, majd megfagyott szegény. Csak ült egész nap a szobában, a régi szórakozásai, a sakk, a számítógép nem érdekelték. Aztán végre elmondta, hogy nagyon fél, lefekvéskor késeket, ollókat tesz az ágyába, hogy védekezni tudjon. Akkor hazaköltöztettük.
Mindent megpróbáltunk, hogy a kedvében járjunk, de semmi sem használt, lassan már azt sem tudta, milyen nap van, milyen ételt teszek elé. Elvittem a háziorvoshoz, az beutalta az ideggyógyászhoz, aki hangulatjavítókat írt fel, és azt mondta, hogy a szektában kimosták a fiam agyát. Így mondta. A gyógyszerek valamennyire segítettek, de amikor abbahagyta a szedést, minden kezdődött elölről. Beutalták a pszichiátriára, ott mondták meg, hogy szkizofrén, gyógyszereket kapott, egy hónap múlva kiengedték, de aztán megint nem szedte be a gyógyszereket. Ez így ment egy évig.
Négy évvel ezelőtt meghalt a férjem, akit nagyon szeretett, hisztériás rohamot kapott, őrjöngött, rátámadt a testvérére. Akkor kihívtam a mentőket. Idehozták a kórházba, és azóta itt van. Hol jobb az állapota, hol rosszabb, a gyógyszereket hol beveszi, hol nem, azt mondja, kétszer sokkolták is. Hallucinációi vannak, néha verekedni kezd, kiengednék szabadságra, de nem mer elmenni, azt mondja, szörnyeket lát. Ha itt a kórházban látja a szörnyeket, magára húzza a takarót.
Nem tudom, mi lesz, négy éve van itt, rokkantnyugdíjas, de ha egyszer kiengedik, én nem tudom vállalni őt. Ott van a testvére, ő is labilis, ketten pedig nincsenek meg együtt. Kétszer-háromszor egy hónapban bejövök meglátogatni, van, hogy örül nekem, van, hogy azt mondja, "most nem tud fogadni". Félek, ha meghalok, az örökségét elszórná, és hajléktalan lenne. A doktor úr szerint az elmeszociális otthon lenne az egyetlen jó megoldás, de oda hat-nyolc évet kell várni. Elfásultam. Nem hibáztatom a szektát sem, magától ment oda. Meg mondták az orvosok azt is, hogy ez valami örökletes dolog lehet.
