1944. július 20-án, 12.42 perckor bomba robbant Hitler főhadiszállásán, a Farkasveremben. A merényletet Claus Schenk von Stauffenberg gróf, a német Wehrmacht ezredese hajtotta végre. Stauffenberg jelentéstételre érkezett, de a táskájában bomba lapult, amelyet a terembe lépés előtt élesített. Az ezredes a pokolgépet közvetlenül Hitler lába mellé helyezte, majd egy sürgős telefonra hivatkozva elhagyta az épületet, amely percek múlva felrobbant. Stauffenberg sietve repülőre szállt. Két dologban biztos volt: Hitler meghalt, és Berlinben megkezdődött a náciellenes katonatisztek hatalomátvétele. Mindkettőben tévedett.
*
Hitler ugyanis nem halt meg. Az épületet elhagyó Stauffenberg nem láthatta, hogy Brandt ezredes megbotlott a bombát tartalmazó táskában, ezért a tölgyfa asztal lábának túloldalára tette. Ezzel megmentette Hitlert életét, mivel a tömör asztal felfogta a robbanás erejét, így a Führer csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. A sors iróniája, hogy Brandt - aki szintén támogatta az összeesküvőket, de nem tudott az aznapi akcióról - a konferencia két másik résztvevőjével együtt halálosan megsebesült.
Stauffenberg négykor szállt le Berlinben, és azonnal felhívta barátait, hogy a puccs állásáról tájékozódjon. Legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy társai semmit sem tettek. Öt nappal korábban ugyanis már majdnem pórul jártak: akkor azt hitték, hogy Stauffenberg megölte Hitlert, ezért kiadták a "Valkűrök" jelszót. Ez volt a fedőneve annak az akciónak, amely a Birodalomban robotoló 7 millió kényszermunkás lázadását volt hivatott leverni. A tervet az összeesküvők Hitler parancsára dolgozták ki, a valódi célja azonban a hatalomátvétel volt. Július 15-én azonban Hitler az utolsó pillanatban lemondta a konferenciát, így Stauffenberg aznap nem robbantott, berlini összeesküvő társai pedig éppen csak vissza tudták rendelni a kormányépületek megszállására induló katonákat. A majdnem végzetes bakiból tanulva 20-án az óvatos puccsisták bizonyítékra vártak, hogy az akció sikerült. Stauffenberg szavára most ugyan azonnal cselekedtek, de a három elvesztegetett óra végzetesnek bizonyult. Párizsban, Bécsben és Prágában az összeesküvőkkel tartó tábornokok hiába tartóztattak le a terveknek megfelelően több ezer SS-t és gestapóst, Berlinben a Goebbels propagandaminiszter által mozgósított Hitler-hű csapatok gyorsan leverték a lázadást.
A megtorlás
Stauffenberget és három társát még az éjjel agyonlőtték. A kivégzést felettese, az összeesküvésről tudó Fromm tábornok rendelte el: azt hitte, életben marad, ha megszabadul a kellemetlen tanúktól. Tévedett: őt is kivégezték.
Hitler a harmincas évek végén még agybetegnek nevezte a szovjet diktátort, Sztálint, aki koholt vádak alapján a Vörös Hadsereg mintegy 40 ezer tisztjét likvidáltatta. A merénylet után azonban gyakran hangoztatta, hogy ráfizetett "lágyszívűségére" és kommunista riválisának volt igaza. Nem ismert könyörületet: "Azt akarom, hogy felakasszák őket, úgy lógjanak, mint a barmok" - ordította habzó szájjal. A vádlottak Népbíróság elé kerültek, amelyet a náci vérbíró, Freisler vezetett, aki 1942. január 20-án részt vett az európai zsidók legyilkolásában fontos szerepet játszó wannsee-i konferencián, és korábban már guillotine alá küldte a náciellenes müncheni diákokat, Sophie Schollt és társait. Freisler nem hiába volt korábban kommunista kommisszár, Hitler a moszkvai koncepciós pereket vezető sztálinista főügyészre utalva csak úgy emlegette: "a mi Visinszkijünk".
A háború végéig a Gestapo 7000 embert tartóztatott le a merénylet kapcsán, zömüket kivégezték. Volt, akit lefejeztek, a többség meztelenül került henteskampóra. A kivégzésekről film készült Hitler számára. Az afrikai háború hőse, Rommel tábornagy túl népszerű volt a németek között, ezért érdemeire való tekintettel megmérgezhette magát. Így állami temetést kapott és családja nem került koncentrációs táborba. Stauffenberg gyermekei viszont elvesztették nevüket, és árvaházba hurcolták őket. Rokonai közül egy hároméves gyermeket éppúgy megöltek, mint egy 85 éves öreget.
Hitlert a legtöbbször német katonatisztek akarták megölni. A hadseregnek komoly szerepe volt hatalomra kerülésében és a náci diktatúra megszilárdulásában. A tábornokok sokáig elégedettek lehettek a kancellárrá avanzsált egykori káplárral. 1938-ig Hitler sorra kockáztatott és mindig nyert: bevezette a sorkötelezettséget, új légierőt és flottát szervezett, visszaszerezte a Rajna-vidéket, majd a Birodalomhoz csatolta Ausztriát. Amikor azonban 1938 tavaszán parancsot adott a Csehszlovákia elleni támadási terv kidolgozására, sok tábornok megrémült, hogy Hitler megnyerhetetlen kétfrontos háborúba hajszolja a Wehrmachtot. Beck vezérkari főnök ekkor azt javasolta, hogy az egész vezérkar mondjon le. Bár sokan támogatták, a közös fellépés elmaradt: a legtöbben arra hivatkoztak, hogy egy katonának teljesíteni kell a parancsot. Végül Beck leköszönt, de barátaival titokban kidolgozta egy vértelen puccs tervét: el akarták foglalni a kancelláriát és a minisztériumokat, Hitlert és a náci vezetőket pedig bíróság elé állították volna. Még az angol kormánnyal is felvették a kapcsolatot, de legnagyobb megdöbbenésükre az angolok és a franciák Münchenben bedőltek Hitler háborús fenyegetésének, és minden követelését elfogadták. Csehszlovákia hamarosan megszűnt létezni. A következő években az összeesküvők folytatták az óvatos tervezgetést, de sosem jutottak el a cselekvésig. Persze nem voltak könnyű helyzetben: Hitler meghódította Lengyelországot, Észak- és Nyugat-Európát, majd pedig a Balkánt, a tábornoki karra pedig záporoztak a kitüntetések, az előléptetések. Úgy tűnt, Hitler megállíthatatlan.
A náci diktátor féltette az éle-tét, és joggal: a német történelem egyetlen alakját sem akarták olyan sokszor megölni, mint őt. Több tucat merényletet terveztek ellene. Az angol és a szovjet titkosszolgálat, majd a lengyel ellenállás akarta likvidálni, máskor magányos merénylők eredtek a nyomába. 1938 őszén egy svájci diák, Maurcie Bavaud akarta lelőni, de a kiszemelt rendezvényen végül nem jutott Hitler közelébe. A Gestapo Bavaud nyomára akadt: megkínozták, majd lefejezték. 1939-ben egy Georg Elser nevű asztalosnak egy oszlopba rejtett pokolgéppel majdnem sikerült felrobbantania Hitlert, de a Führer a szokásosnál rövidebb beszédet tartott, és a detonáció előtt 13 perccel távozott. Elsert is elfogták, Dachauba hurcolták, majd agyonlőtték.
Hitler 1942 májusában arról panaszkodott, hogy sosem lehet biztonságban a golyóktól és a bombáktól. "Az ember egyetlen megelőző intézkedést tehet: rendszertelenül él, rendszertelen időpontokban és váratlanul sétál, autózik vagy utazik." Sokáig nem is tudta, hogy ez a taktika tucatnyi alkalommal mentette meg az életét. Hiszen Amerika hadba lépése, a moszkvai, az el-alameini, majd a sztálingrádi vereség nyomán egyre többen döbbentek rá, hogy a háború elveszett. Hiába csatlakoztak sokan a szervezkedéshez, az idősebb tábornokok nem tudták kivonni magukat Hitler bűvköréből. Ezért fokozatosan a Tresckow tábornok körül gyülekező ifjabb generáció vette át a kezdeményezést. 1943 tavaszán konyakosüvegnek álcázott bombát csempésztek Hitler repülőjére, de a detonátor csütörtököt mondott. Ezt követően öngyilkos merényleteket szerveztek: fegyverkiállításon, egyenruha-bemutatón akarták felrobbantani, de Hitler programja az utolsó pillanatban mindig megváltozott. Már ők is elvesztették a reményt, amikor csatlakozott hozzájuk Stauffenberg, akinek a Tartalékhadsereg vezérkari főnökeként bejárása volt Hitlerhez. A súlyosan rokkant ezredes (egyik szemét, jobb karját és bal kezének két ujját elvesztette Afrikában) több sikertelen próbálkozás után végül július 20-án robbantotta fel bombáját.
Mi lett volna, ha?
Hitler azt hitte, július 20-án a Gondviselés mentette meg, valójában számtalan apró véletlennek köszönhette az életét. Stauffenbergnél két bomba volt, de rokkant kezével csak egyet tudott időben aktiválni. Aznap felújítás miatt nem a zárt betonbunkerben, hanem egy fabarakkban volt a tanácskozás, így a pokolgép a tervezettnél kisebb hatással robbant. Első látásra tehát úgy tűnik, hogy Brandt ezredes szerencsétlen mozdulata (amellyel Stauffenberg táskáját arrébb tette) milliók életét pecsételte meg.
Paradox módon valószínűbbnek tűnik, hogy éppen az ellenkezője történt. Sokszor hallható érvelés: Hitler halála véget vetett volna a holokausztnak. Valóban: sokan - például Stauffenberg és Tresckow - éppen azért csatlakoztak az öszszeesküvőkhöz, mert felháborította őket a szlávok és a zsidók tömeges lemészárlása. A lázadó tisztek tényleg fel akarták számolni a táborokat. Mindez azonban a lényegen nem változtatott volna: a holokauszt 1944 nyarára tulajdonképpen véget ért. Az utolsó nagy akció, a magyar zsidók auschwitzi legyilkolása éppen a merénylet utáni héten zárult. A lódzi és a theresienstadti gettók lakói, Elie Wiesel édesapja, Radnóti és Citrom Bandi talán túlélhették volna, de a holokauszt áldozatainak 95 százalékán ekkor már nem lehetett segíteni.
Másik gyakori érv, hogy Stauffenberg sikere 1945 májusáig félmillió német katona és több százezer német civil, több millió kelet- és nyugat-európai polgár, valamint brit, szovjet, amerikai és francia katona halálát akadályozta volna meg. Nem kizárt, de kevéssé valószínű. Ehhez az kellett volna, hogy a harcok azonnal leálljanak. Márpedig az összeesküvőknek igen széttartó elképzeléseik voltak a további teendőkről. A Beck-féle, idősebb csoport Carl Goerdelert jelölte volna kancellárnak. Õ viszont csak nyugaton akart fegyverszünetet kötni, keleten pedig folytatta volna a háborút - immár az angolszászokkal együtt a szovjetek ellenében. Ugyanakkor Stauffenbergék Sztálinnal is tárgyaltak volna. Sok összeesküvő meg akarta tartani a keleti hódítások egy részét, Ausztriát, a Szudéta-vidéket és a lengyel területeket. Szinte kizárható, hogy ezekbe az egymásnak is teljesen ellentmondó feltételekbe a szövetségesek beleegyeztek volna. Õk a feltétel nélküli megadáshoz ragaszkodtak, amit viszont az összeesküvők is elutasítottak. A háború tehát valószínűleg folytatódott volna.
Hitler és a nácizmus
Ráadásul az ilyen spekulációk megfeledkeznek néhány fontos tényezőről: ha Hitler meghal, Göring, Himmler, Goebbels, vagy éppen Bormann állhatott volna a helyére. Méghozzá nem is akármilyen támogatottsággal, hiszen a rendszer mellett elkötelezett több millió náci párttag, a több százezer SS, a több tízezer gestapós még életben volt. Õk nem adták fel a háborút, többségük még mindig hitt a végső győzelemben. Sőt: a komolyabb történészek egyetértenek abban, hogy 1944 nyarán a német katonák és civilek többsége is hű volt Hitlerhez, és tőle, a Führertől várta a kivezető utat. Ezt látszik bizonyítani, hogy az amerikai fogságban lévő Wehrmacht-katonák körében végzett közvélemény-kutatások szerint Hitler népszerűsége a merénylet hatására 57-ről 68 százalékra ugrott. Úgy tűnik tehát, hogy az összeesküvők nemcsak a szövetségesekre, de saját népük többségére sem számíthattak.
Paradox módon talán a több millió áldozat ellenére is kedvezőbb a világ számára, hogy a nácizmus egyszer és mindenkorra megsemmisítő vereséget szenvedett. Ellenkező esetben - akárcsak az első világháborút követően - hamar lábra kapott volna az újabb legenda: a német csapatok még dicsőségesen harcoltak idegen földön, amikor a belső ellenség (zsidók, kommunisták, arisztokraták) ismét hátba szúrta a Birodalmat és elrabolta a végső győzelmet. Hitler pedig a világtörténelem talán leggyűlöltebb zsarnoka helyett könnyedén válhatott volna népszerű mártírrá.
Ráadásul a náciellenes összeesküvők forgatókönyvét modellező Duncan Anderson professzor arra a következtetésre jutott, hogy ha minden az ő terveik szerint alakul, akkor a németekkel szövetkező angolszász erők valahol a Kárpátokban vívtak volna véres csatát a Vörös Hadsereggel. Ha tehát ez a (teljesen irreális) szcenárió valósul meg, akkor a hatvanas évek nem a Beatles, hanem a Nyugat-Európában egyszerre erősödő nácizmus és kommunizmus időszaka lehetett volna. A Golgotára vezető utat a világ nem spórolhatta meg. Mindez persze semmit sem von le a német hazafiak érdemeiből. Németország és talán Európa is Stauffenbergnek és sok ezer társának is köszönheti, hogy képes volt feldolgozni a nácizmus terhes örökségét.
A Valkűr című filmről írott kritikánkat lásd a 47. oldalon.
