A MÁV és a rendőrség helyszíni nyomozása megerősítette, hogy a balesetet hibás váltóállás okozta, s megállapították: "ezért Molnár Imre váltóőr hibáztatható". Alaposabb vizsgálatra nem kerülhetett sor, az ügy az ÁVH kezelésébe került, és úgy tűnik, nagyon hamar szerették volna lezárni. A hatóság nem tartotta szükségesnek a szakértők bevonását, és azt sem vizsgálták, hogy a szolgálati szabályzatot mennyire vették komolyan a császárfürdői állomáson. Nem számított, hogy az előírt két váltóőr helyett miért csak Molnár volt szolgálatban, aki röviddel a baleset előtt tette le váltókezelői vizsgáját. Raádásul a munkára való alkalmassága sem volt egyértelmű: megsebesült a II. világháborúban, 1952 júniusában pedig agyrázkódást szenvedett egy üzemi baleset során. Nagy Károlyné sorompókezelő még a helyszíni, rendőrségi kihallgatáson jelentette ki: "Õ mondta nekem, hogy többször előfordult vele, ha lehajolt, szemei elsötétedtek, mert valami sérülése volt. Ennek lehetett a következménye a látászavar. Molnár kétségtelenül fáradt volt, hiszen szolgálatának a végén járt."
"A nép ellensége vagyok"
A sorompókezelő állítása azonban senkit sem érdekelt, mint ahogy a feltehetően megfélemlített állomásfőnök - már az ÁVH-nak tett - vallomása sem, aki a baleset idején nem is volt a helyszínen. "Szakmai munkámat hanyagul végeztem. Beosztottaimat nem ellenőriztem kellőképpen, nem tartattam be a kiadott forgalmi szabályzatokat. Így pl. Molnár Imre beosztottamat váltókezelői beosztásba helyeztem annak ellenére, hogy őt mint kocsikísérőt kértem az állomásra, és tudtam, hogy nincs meg a szükséges helyismeretvizsgája. Elmulasztottam a biztosító jelzőberendezés felállítását is, ami a forgalom zavartalan lebonyolítása érdekében feltétlen szükséges lett volna. Azon túlmenőleg, hogy munkám hanyagul végeztem, tudatosan (!) nem hajtottam végre fontos intézkedéseket, parancsokat. A Közlekedési Miniszter pár nappal ezelőtt kiadott egy bizalmas rendelkezést, amelyben fokozottabb ellenőrzést ír elő az állomásvezetők részére december 25-26-án. Ezt a rendelkezést nem hajtottam végre."
Molnár Imre első kihallgatásán még ezt mondta: "A váltó hibás visszaállítását nem szándékosan követtem el, megfeledkeztem arról, hogy én már előzőleg állítottam a váltót. Nyugodtan ott maradtam a váltó mellett a vonatot várva, meg se néztem a váltót, hogy milyen állásban van. A szerencsétlenséget nem szándékosan idéztem elő, az gondatlanságomból következett be, mivel megfeledkeztem arról, hogy előzőleg a váltón állítottam."
A vallomást Molnár közvetlenül őrizetbe vétele után tehette, de a korabeli jegyzőkönyvek alapján úgy tűnik, sorsa már ekkor megpecsételődött. Juhász László ezredes, az ÁVH vizsgálati osztályának vezetője a kihallgatás után készített feljegyzésében ezt írja: "Molnár beismerte, hogy cselekményét szándékosan követte el." Az ezredes javasolja, hogy az ügyet a bíróság december 27-én, 10 órakor tárgyalja, illetve a következőt: "A sajtó 29-én hétfőn az alábbi közleményt adja ki: A budapesti megyei bíróság mint rögtönítélő bíróság f. hó 27-én tárgyalta Molnár Imre 42 éves MÁV alkalmazott bűnügyét, aki vasúti szerencsétlenséget okozott. A szerencsétlenségnek több halálos áldozata volt. A rögtönítélő bíróság Molnár Imre vádlottat halálra ítélte. Az ítéletet végrehajtották."
Leszámítva, hogy a Szabad Népben csak december 30-án jelent meg a közlemény, minden a baleset napján készült feljegyzés szerint történt. Molnár újabb kihallgatása tíz órán keresztül zajlott, ami után már ezt vallotta: "Beismerem, hogy a vonatot azért siklasztottam ki, a vonatok összeütközését azért idéztem elő, mert a népi demokratikus rendszer ellensége vagyok. Ugyancsak ellenséges beállítottságú ismerőseimmel, a bűncselekményt megelőző napon beszélgetést folytattam a kormány rendeletéről a december 26-i munkanappal kapcsolatban, és már akkor, a kormány szidalmazása közben megérlelődött bennem az elhatározás, hogy bosszúból szolgálati helyemen erőszakos cselekményt követek el."
A korabeli gyakorlatnak megfelelően ez a vallomás - amit szinte bizonyos, hogy Molnár megkínzása előzött meg - elegendő volt a budapesti ügyészségi elnöknek, Alapy Gyulának, hogy felkérje a Budapesti Megyei Bíróság elnökét a statáriális ügyekben ítélkező tanács összehívására. Alapy mindezt azzal indokolhatta - ha szükség lett volna rá -, hogy 1952-ben még érvényben volt az a háború után életbe lépett törvény, mely a rögtönítélő bíróságot a vasúti rongálókra és tolvajokra is kiterjesztette.
Az ÁVH-s javaslatnak megfelelően a tárgyalásra december 27-én délelőtt került sor. A két igazságügyi elmeszakértő mellett - akik egybehangzóan állították, hogy a váltókezelő tudata tiszta volt a baleset idején - csupán a másik két őrizetest hallgatta meg tanúként a bíróság, de egyikük sem tudott arról, hogy Molnár szándékosan állította át a váltót.
A vádlott "vallomásán" kívül tehát semmi nem bizonyította, hogy Molnár előre kitervelte volna a balesetet, a bíróság még azokra az "ellenséges beállítottságú ismerősökre" sem volt kíváncsi, akikkel állítólag a váltókezelő előző nap megosztotta a titkát. Az ügyész, Alapy Gyula "közveszélyű rongálás" miatt a halálbüntetés kiszabását kérte, a kirendelt védő, Hegedűs Jenő mindehhez csupán annyit tett hozzá, hogy "megfelelő büntetés kiszabását kéri". Ezek után a Budapesti Megyei Bíróság tanácselnökének, Roósz Lajos bírónak már nem volt más dolga, mint hogy kihirdesse a halálos ítéletet, mellékbüntetésként pedig teljes vagyonelkobzást. Az ítélet indoklásában egyebek mellett ez állt: "Bár a dolgozók állama képzettségének megfelelő munkakört és keresetet biztosított a számára, mégis ellenségesen állt szemben. Ez az ellenséges szembenállás vezette cselekményének elkövetésére is. Nem törődve azzal, hogy dolgozók százainak életét teszi ki veszélynek, gyűlölettől és a bosszútól vezérelve szándékosan hibásan állította át a váltót. Ez a körülmény is arra mutat, hogy a személyében rejlő társadalomraveszélyesség kiemelkedő mérvű. (...) Egyedül ez a büntetés lehet alkalmas arra, hogy egyrészt a dolgozók társadalmát az ilyen elvetemült gyilkostól megszabadítsa, másrészt pedig, hogy a szocializmust építő társadalmunkban még itt rekedt - a vádlotthoz hasonló ellenforradalmárokat az emberi életet és építésünket pusztító és gátoló hasonló kártevő tevékenységtől hathatósan visszatartsa."
Az akkoriban korántsem példátlan bírósági színjáték délután 16.15-kor ért véget, amikor Molnár kegyelmi kérvényének elutasítása is megérkezett. Az ítéletet 17 óra 10 perckor hajtották végre.
Teljes hírzárlat
Két héttel a baleset előtt a Szabad Nép hosszú bírósági riportban számolt be arról, hogyan ítélték halálra és végezték ki közvetlenül a tárgyalást követően Szentesen a "gyújtogató kulákot", Füvesi Jánost, ami azt bizonyítja, hogy a lap szerkesztői nemhogy vevők voltak az ilyen jellegű hírekre, de minden bizonnyal előírás volt számukra, hogy rendszeresen beszámoljanak az "ellenforradalmár kártevők megbüntetéséről". A Császárfürdőnél történt balesetről - ami különösen alkalmas lett volna például a "klerikális reakció újabb ármánykodásának" a bemutatására - azonban semmi más nem jelent meg a lapban, mint december 30-án az "ÁHV-ihlette" MTI-kommüniké a statáriumról és az ítélet végrehajtásáról. Ugyanezt vette át a Magyar Rádió, vagyis négy napon keresztül még a baleset tényét is igyekeztek eltitkolni. Molnár kivégzéséről a MÁV-nál is csak a december 30-i újságcikkből értesültek. Ugyanezen a napon indítottak ellene fegyelmi eljárást, ám a vizsgálatot követő határozatot december 26-ra visszadátumozva iktatták, azzal sem törődve, hogy a határozat indoklásában ezt írja Arató Károly főigazgató: "Időközben nevezett ellen fenti cselekménye miatt büntető eljárás is indult és az újságból (Szabad Nép) vett értesülés szerint 'súlyos gondatlanság' miatt a büntető bíróság halálra ítélte és az ítéletet végre is hajtották. Ezek szerint az elbocsátást kimondó fegyelmi határozatát Molnár Imre részére kézbesíteni nem lehet. Bár az ítéletet velünk a büntető bíróság nem közölte, a Szabad Nép közlését hitelesnek kell elfogadnunk, és ezen az alapon Molnár Imrét a szolgálatból el kell bocsátanunk, illetve nevét a létszámból törölni kell."
A titkolózás okait legfeljebb találgatni lehet. Elképzelhető, hogy a hírzárlatot maga Rákosi rendelte el, mert a balesetet a karácsonyi munkanap bevezetésének kudarcaként értékelte, de az is lehetséges, hogy az ügyben eljáró Juhász ezredes kezdett "biztonsági játékba", mivel nem kapott felsőbb utasítást. Közvetlen főnöke, Péter Gábor ugyanis a szuhakállói bányaomlás helyszínén tartózkodott, ahová maga Rákosi küldte, hogy személyesen felügyelje a feltételezett szabotőrök elleni nyomozást; onnan nem irányíthatta közvetlenül a császárfürdői "vizsgálatot", ami persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna tudomása az esetről. Az sem kizárt, hogy Molnár kivégzése után az ügyet azért "jegelték", hogy a "kellő pillanatban" mások ellen esetleg újra felhasználhassák. Csakhogy sem Péter, sem Juhász, de talán még Rákosi sem sejthette, hogy alig egy hét múlva, a Moszkvából rendelt legújabb nagyszabású, koncepciós per előkészítése során épp az ÁVH főnöke lesz az első, akit letartóztatnak. 1953. január 3-án Péter Gábort egyenesen Rákosi villájából vitték el bilincsben, majd az ezt követő napokban az ÁVH több meghatározó alakja is rács mögé került. Juhászért január 10-én jöttek egykori beosztottai: az ezredes a szemük láttára lett öngyilkos, de előtte agyonlőtte az édesanyját is.
Ezek után nem csoda, hogy a karácsonyi szerencsétlenséggel kapcsolatos aktáknak sokáig nem volt "gazdája", és csak 1953. április 7-én kerültek újra elő, amikor a két másik őrizetes, K. Ferenczy János állomásfőnök és Kriston Béla forgalmi szolgálattevő perét megtartották. (Akkor már egyikük sem volt a MÁV alkalmazottja, mivel januárban újabb fegyelmi vizsgálat indult az ügyben, melynek során őket, valamint Szepes Ödön műszaki ellenőrt és a súlyosan megsérült Buzsáki Sándor HÉV-motorkocsi-vezetőt is elbocsátották.)
Időközben meghalt Sztálin, Rákosi teljhatalma megkérdőjeleződött, és hamarosan véget is ért, Nagy Imre lett a miniszterelnök. Az addig "cionista ügynököknek" tekintett ávéhások vádiratát módosították, 1953. december 24-én a bíróság Péter Gábort valóban elkövetett bűnökért - halált okozó testi sértés, folytatólagosan elkövetett hivatali hatalommal való visszaélés, a személyes szabadság megsértése stb. - ítélte életfogytiglani börtönbüntetésre. (1957-ben az ítéletet módosították, Péter Gábor 1959-ben szabadult.) A két vasutas valószínűleg nem a "reformoknak" köszönheti, hogy végül nem esett bántódásuk - K. Ferenczy áprilisban egy évet kapott, szeptemberben, másodfokon felmentették, Kristont előbb másfél évre ítélték, szeptemberben viszont kegyelmet kapott -, sokkal inkább annak, hogy a bíróság továbbra is tényként kezelte: Molnár szándékosan állította át a váltót és idézte elő a balesetet. A szerencsétlenséggel kapcsolatos további intézkedések a MÁV-ra és a fővárosi bíróság gazdasági hivatalára vártak, továbbra is a legnagyobb titokban.
(Sorozatunk befejező részében a történtek utóéletéről írunk.)
