Nagy József 1929-ben született Franz Fáth József néven. Egy zárkaügynöknek 1957-ben így ismertette a családi körülményeit: édesapja budakeszi német volt, tőle az édesanyja az 1945–1946-os kitelepítésnél elvált. Az apa három lánygyermekével Németország nyugati megszállási övezetében telepedett le, míg ő fivérével itthon maradt anyjával, aki újra férjhez ment, de a férfi (aki „nagy kommunista, engem eláztatna egy kanál vízben”) rövid időn belül elhagyta. A nevelőapja nevét vette fel. A nyolc általános után kitanulta a szabógépészszakmát, de e képzettségét sohasem hasznosította. 1943-ban nyolc hónapra az aszódi nevelőintézetbe került. 1945-ben kiszökött az országból, Ausztriában, Németországban, Belgiumban járt: „Semmivel nem foglalkoztam, a Vöröskereszt tartott el, ezen kívül, ahol módom volt rá, loptam. Emiatt Németországban 1946 nyarán négy hónap börtönre ítéltek. […] Egy amerikai dzsipről egy hátizsákot emeltem el. […] Elfogásom után a CIC-re vittek be először, és ott hallgattak ki, majd átadtak a bajor rendőrségnek” – idézte fel 1957-ben a cellaügynöknek külföldi tartózkodásai emlékeit. A büntetés letöltése után hazatoloncolták. Egy éven belül itthon négyszer büntették lopásért, ebből háromszor összesen tíz hónapra ítélték. A negyedik alkalommal a statáriális bíróság 12 évet szabott ki rá, de amnesztia folytán három hónapos fogság után szabadult. 1951-ben és 1953-ban három és fél, illetve négy évet róttak ki rá. A börtönben kitanulta a vájárszakmát. Fogva tartási ideje alatt állítólag több öngyilkossági kísérlete volt.
| ||
1956. október 26-án a tömeg aktivizálódásával kiszabadult az oroszlányi rabmunkahelyről. Párjával, Bakos Gyuláné Salabert Erzsébettel és barátjával, Galgóczi Zoltánnal részt vett 30-án a Köztársaság téri pártház ostromában és az azt követő leszámolásban. Másnap Galgóczival csatlakozott a Kovács Dezső vezette Almássy téri felkelőcsoporthoz, ahol rajparancsnokká nevezték ki. Az ÁVH-sokat, a pártfunkcionáriusokat keresték – eredménytelenül, de a lakásaikat feldúlták. Elfoglalták és kiürítették az Eötvös utcai fegyverraktárt. Részt vett a novemberi szovjetellenes harcokban.
November végén Galgóczival átlépte a csehszlovák határt. Ott őrizetbe vették, és két hónapos elzárás után átadták őket a magyar hatóságoknak. Nagyot hamar szabadon engedték, de a korábbi büntetését később mégis folytatnia kellett. 1957 augusztusában kezdték felelősségre vonni 1956-os tettei miatt. Először tagadott, de a szembesítések – a Köztársaság téri túlélők közül többen felismerték – és egyéb bizonyítékok hatására beismerte a főbb vádpontokat is.
A Galgóczi Zoltán és társai per II. rendű vádlottjaként állították a bíróság elé (Bakosnét pedig a IV. rendűként). Az ügyész halálbüntetést indítványozott. A Tutsek-tanács előtt ezt mondta az utolsó szó jogán: „Mint ahogy nincs kommunizmus marxizmus nélkül, nincs ember nevelés nélkül. És én soha senkitől sem kaptam nevelést. Bűncselekményeim elismerem úgy, ahogy az a vádiratban van, és én ezeket beismerem és megbántam. Akármilyen büntetést kapok, megérdemlem.” Fellebbezést jelentett be és kegyelmet kért, amikor 1958. szeptember 4-én kihirdették a halálos ítéletét.
A Borbély-tanács kivezettette a tárgyalóteremből, „mert rendzavaró magatartása oly nagyfokú, hogy jelenléte a tárgyalás megtartását akadályozza”. Az ügyész a fellebbezés elutasítását javasolta. Ekkor Nagy az utolsó szó jogán a főbb vádpontok tényszerűségét tagadta, majd arról beszélt, hogy a vizsgálat idején becsapták: „Társaimra terhelően vallottam, mert azt mondták, hogy ha beismerő vallomást teszek, életfogytig tartó börtönt kapok. […] A nyomozók összeugrasztottak társaimmal, mert azt mondták, hogy ők már mindent bevallottak.” 1958. november 24-én az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett. A kegyelmet kérő Nagyot 28-án hóhérkézre adták, akárcsak Bakos Gyulánét és Galgóczi Zoltánt, ugyanazon a napon.
A megtorló hatóságok többnyire sikeresen használták fel a beépített zárkaügynököket. Nagy József kitárulkozása megdöbbentő. Ám mégsem arról van szó, hogy teljesen meghibbant, hiszen mások – köztük ugyanekkora élettapasztalattal felvértezett, hasonló kaliberű nagy vagányok – ugyanezt tették. Valószínűleg ellenállhatatlan közlési kényszer vezérelte őket a megélt végveszélyhelyzetben.
Az alábbiakban Nagy József azonosítatlan cellatársának zárkaügynöki jelentését közöljük, amelynek a pontos dátumát sem ismerjük. Lelőhelye az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában az V-144360/3 jelzetű iratanyag. E jelentés három részből áll: a november 4–5-i éjszaka lezajlott harcról és az október 30-i Köztársaság téri pártház ostromáról írtakat változtatás nélkül közöljük, csak a két részt a kronológiai sorrend miatt felcseréltük. A harmadik részből (Egyéb érdekes dolog, amit elmondott) az életrajzi adatokat fentebb közöltük, a többit érintetlenül hagytuk. Szögletes zárójelbe írtuk a megjegyzéseket.
A jelentés tartalmában egyetlen olyan részlet sincs, amiből arra következtethetnénk, hogy Nagy valótlanságokat állít. Sőt e közlések meggyőzőek és igen fontos kordokumentumok. A szöveg stílusa is nyilván eredeti, a „vamzer” feladata az volt, hogy minél pontosabban jegyezze le a hallottakat. A szervek sem manipuláltak a szöveggel – mint más hasonló dokumentummal sem –, a nyilvánosság részére nem is használták fel ezeket.
A Köztársaság téri események
„Amikor Zolival megérkeztünk Pestre [Galgóczi Zoltánnal, az oroszlányi fogva tartásból], először elmentünk a Király u. 16. alatti lakásomra, ahol a Cédával [Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet] laktam. Erzsi nem volt otthon, én lefeküdtem az ágyra, Zoli pedig leült egy székre, és enni kezdett. Nemsokára hazajött Erzsi. Engem először nem vett észre, csak Zolit bámulta. Már egészen Zoli elé ért, amikor észrevette, hogy ott fekszem az ágyban. Összesmárolt, és kérdezte, hogy és mikor jöttünk. Miután elmondtam, kérdezte, hogy meg akarjuk-e nézni a várost. Mind a hárman elindultunk. Először megnéztük a Kilián laktanyát. Az Üllői úton egy kalauz ruhás palinál megláttunk egy szatyor kézigránátot. Zoli kért tőle, de először nem akart adni a pali. Miután én is mondtam, hogy miért nem ad egyet neki, van úgyis elég, úgyhogy adott egy négy darabból összecsavart gránátot. Zoli mindjárt piszkálni kezdte, mire én elvettem tőle, és zsebre vágtam. Egy kis idő múlva találkoztunk egy falábú krapekkal [valószínűleg Mesz János (»Tuskólábú Jancsi«), a Corvin köziek tüzérparancsnoka, aki szintén részt vett a pártház ostromában], akit Zoli úgy mutatott be, hogy a haverja. Ez a srác is velünk jött, és így négyesbe mentünk a Népszínház utca felé. Ott már láttuk, hogy fegyveres srácok és csajok szaladgálnak. Megkérdeztük, hogy hová mennek. Azt mondták, hogy a Köztársaság téri pártházban ávósok vannak, és azokat akarják elkapdoválni. Zoli mindjárt azt mondta, mi is menjünk oda. Ezzel elindultunk a térre.
Mire odaértünk már jól körbe volt véve, még egy tank is állt ott.
Amikor elkezdődött a balhé [a pártház ostroma], egy pali összecsuklott. Ennek a puskáját Zoli elvette, és ő is lőni kezdett. Mi közben az Erzsivel a Rákóczi út felé eső részen lévő lapos tetejű ház tetejére mentünk, ahol egy 15 év körüli srác nyomatta [lőtte] a pártházat. Először félrebújtunk, de egyszer csak láttam, hogy a kis krapek összeesik. Odamentünk, hát a melle volt átlőve, ezek a geci ávingerek [ÁVH-sok] a pártházból lőtték le. Felkaptam a srác flintáját, és lőni kezdtem én is, mire Erzsi azt mondta, hogy inkább menjünk le a térre.
| ||
Még mielőtt lejöttem volna, a gránátot kivettem a zsebemből, és bedobtam a pártház udvarára. Ezután lejöttünk Erzsivel, és a térre mentünk. A srácok már behatoltak a házba, és akkor mellettem egy öreg szivar rosszul lett, akitől gyorsan elmartam a pukkantyút. A tér sarkán találkoztunk a kis Klauberrel [valószínűleg Klauber Istvánról van szó, akivel együtt szabadult az oroszlányi rabmunkahelyről, s aki a Thököly úti felkelőcsoport egyik irányítója lett, a forradalom leverése után Izraelbe emigrált], és beszélgettem vele. De csak néhány pillanatig dumáltam, majd rohantam én is a házba. Tudniillik a kis Klauber észrevette, hogy a Zoli a térdén megsebesült, és ők vitték előttünk el valahova bekötözni. Na – mondom – ezért adunk nektek, ávingerek, nem akarok a buliból kimaradni. Borzasztó zabos voltam, hogy a Zolit meglőtték, és egy kicsit törleszteni akartam. Az előcsarnokba érve a behatolt srácok éppen a jégszekrényből rángattak ki egy kukta formájú legényt.
Én észrevettem, hogy egy ávinger százados [tévedés, ÁVH-s százados nem volt a védők között] jön be a csarnokba. A kurva anyja tudja, honnan keveredett oda. Én felkaptam a flintát, piff – és lefeküdt a csóró rögtön. Megnéztük, majd a srácok letakarták egy papírral a pacekját. A spiné (Bakosné) is most odajött, és együtt felmentünk az emeletre valami buga után nézni. Két pár boxcsizmát hoztam le, mondván, jó lesz az egyik a Zolinak. Amikor jöttünk le, a srácok kísérték már lefelé az ávingereket az épületből. Valahonnan a pincéből hozták a geciket, én is leugrottam, körülnéztem a pincében, egy-két civil muksó volt még ott. (Erről többet nem beszélt.) Közben az ávingereket a falhoz állították, és adj neki, bimm-bum. Buktak a csórók, mint a legyek. Adtunk nekik egy kis mazsolát. Közben a Zoli is visszajött, az épület elé érve elkezdett ordítani: degenerált ávósok! stb. és lövöldözni kezdett ő is.
Mikor egy civil muksót hoztak le a srácok, újra ott láttam a Zolit köztük, éppen agyalták a tagot. Azt mondták ott a srácok, hogy ez is ávós, nosza, adtam neki én is. A fasz tudja, lehet, hogy itt lett véres a flintám! [Erről a nyomozók tudomást szereztek.] Mindenesetre én úgy mondtam Csongrádinak [Csongrádi József főhadnagy vizsgáló], hogy az a pali, amikor törölte az arcáról a vért, és a kezével lecsapdosta, akkor esett rá a vér a flintára meg a cipőmre.
Közben körülnéztem, hogy mit lehet bugázni. Feküdt ott egy kövér ávinger, klassz lapos óra volt a kezén, de nem mertem leszedni róla, mert féltem, hogy kiszúrja valaki, és agyonvernek. Ott találkoztam Sipőcczel. Ő látta a balhéimat. Attól tartok, hogy ha elkapják, akkor az bosszúból, mert Oroszlányban többször kiszúrtam vele, beköp mindent, és akkor hazavágnak. [A csendőrmúltú Sipőcz József, aki rabtársa volt, a Vajdahunyad utcai felkelők parancsnoka lett, emigrált.]
Különben a cafka [Bakosné] is sokat látott, neki mutattam valamit, ami miatt biztos, kinyírnának. (Arról nem beszélt, hogy mit mutatott.)
Megjegyzésem: kérdésemre, hogy ki látta, vagy kinek mondta el a Köztársaság téri balhékat, azt mondta: látott a Bakosné, Zoli, Sipőcz, Klauber. A Zoli [Galgóczi] testvéreinek meg elmondtam.”
Harc a szovjetek ellen
„Megtudtam, hogy Zoli elment valahová a Cédával. Marha zabos lettem és piálni kezdtem. Estefelé egy kis egyetemistával felpakoltunk és elmentünk egy kis vadászatra. A Király utca sarkán felmentünk egy házba, és amint lenéztünk a körútra, láttuk, hogy egy ruszki tank állt meg pont az ablak alatt. Mondom a srácnak: te, ezt nem engedjük tovább! Elmondtam a srácnak, mi a tervem. Ő álljon a másik ablakba a gitárral [géppisztollyal], én meg ebből az ablakból bedobom a négy összecsavart kézigránátot a nyitott harckocsitoronyba. Ha mellé dobtam volna, akkor a srác az ugráló ruszkikat legitározta volna. De ezt a mázlit! Pont a lyukba esett és utána csöngettek. (Itt egy jót röhögött.) Azok mind kinyíródtak a tankban, maradtak volna otthon, ki a fasz hívta ide őket. Ezután pajtás, lementünk az utcára, mert láttuk milyen csönd lett egyszeriben a körúton. Elindultunk a Híradó mozi felé, hát már majdnem a moziig érünk, amikor látom, hogy spinék szaladnak felénk, tapló [kenyér] volt a hónuk alatt, és kiabálják, menjünk a Dohány utca felé.
Persze, gyorsan a mozihoz szaladtunk, és én is meg a srác is elbújtunk az oszlopok mögé, tudod, amik a Híradó bejárata előtt vannak. Egyszer csak jönnek ám a Dohány utcából a davajok. Páncélkocsi jött, de három, állati gyorsan végig repesztett a körúton. A negyedik meg pont előttünk állt meg az úttest szélén. Na – mondom – adj neki, azzal egy sorozat a gumikba, mindjárt megroggyant a kocsi, de nem mertek a legények kimászni egy ideig. Amikor aztán az egyik kinyomta a fejét, piff! Kapott a diójába egyet. Nem mertünk soká maradni, mert hallottuk, hogy tankok jönnek, és ott hagytuk ezt a páncélkocsit, nyomás vissza, kerülő úton a Király utcába. Benéztünk a szállóba, de Zoliék még mindig nem voltak otthon. (Itt szidni kezdte őket.) Már késő este volt, egész sötét a körút, a csillárok kilőve, szóval korom sötét volt. Tudod, ilyenkor hogy dolgozik az agyam, mint más két embernek nappal. Megszoktam ezt az éjjeli gondolkodást, mert a szakmámmal jár.
Mondom a fent lévő srácoknak, hogy ruszkik jönnek erre tankkal, fogadjuk őket! Mint rajparancsnok-helyettes elosztottam a srácokat a Körút két oldalán a lakásokban. Jöttek a muszkák marha csörömpöléssel. Az első tank fényszóróját – amikor lőtávolba ért – rögtön kinyomtam. Erre megsztremáltak [?], és megálltak. Három tank volt alattunk, és először azt sem tudtam, mit csináljak, amikor mellettem az egyik srác levágott egy benzines flaskát az első tankra. Na – mondom –, szépen nézünk ki. Én meg felkaptam két köteg (négy összecsavart) gránátot, és ledobtam. Nem találtam el a tankot, erre még két köteget adtam le, ezek sem találtak, de szép lyuk volt egymás mellett az úton. Végre az ötödik megemelte a tank farát, és leszakította a hernyótalpat. Közben a srácok piszkosul lőtték gitárral a muszkákat, de azok nem akartak kiszállni. Mikor láttam, hogy ezek ágyúzni akarnak, lesöpörtem a kis sráccal onnan, és megint a Híradó felé mentünk. Ott láttuk, hogy egy tank után kötötték azt a páncélkocsit, amit kinyomattam, és elvonszolták. Még egy balhénk volt akkor este.
Az Üllői út felé mentünk, amikor megláttunk egy ruszki teherautót. Hátul, a platón állt egy ruszki golyószóróval. Egy sarok mögül megpróbáltam; »Tudsz-e még lőni, Jóska!« Tudtam. A ruszki úgy lefeküdt, hogy azt hiszem, csak a másvilágon ébredt fel.
Már reggel felé járt, amikor mondtam a kis srácnak, gyere velünk a Divatcsarnokba, és öltözzünk át. Ezen a srácon szovjet tiszti egyenruha volt. Bementünk a Divatcsarnokba, átöltöztünk kék kordbársony nadrágba én is, a srác is. Vettünk magunkhoz egyet, s mást, és mielőtt elváltunk volna egymástól, ezt mondtam neki: mi most elválunk, lehet, hogy örökre. Te sem tudsz rólam, én sem tudok rólad mostantól kezdve semmit. Menj haza, és felejtsd el, hogy mit csináltunk ma éjjel! Ezzel elbúcsúztam tőle, ő hazament Budára, én meg visszamentem a Royalba [Ekkor már a Royal szállóban volt a környék felkelőinek fő bázishelye]. Ez a buli az, amit a Zoli sem tud. De majrézok, mert ezzel a kis sráccal november 3-a előtt egyszer elmentem Annusékhoz [Nagy Anna], és ő látta szovjet egyenruhában ezt a kis srácot.
(Megjegyzésem: azt még nem mondta meg, hogy ki ez a kis srác, pusztán annyit mondott róla, hogy 17-18 éves egyetemista, a Széna téri »buli« után jött át Pestre, korábban ott harcolt. Sem a nevét, sem a közelebbi címét még nem mondta el. Állítólag Budán »nagyon kassa« volt, és Pesten ezt igazolta a november 3-i este megnyilvánult »bátorságával«.)”
Egyéb érdekes dolog, amit elmondott
„Megpróbálok majd a Markóból meglépni, mert nagyon érzem, hogy Bogár [Bogár János ítélet-végrehajtó] mintát vesz a nyakamról rövidesen. Tudod, én a szakmámnál fogva kénytelen voltam álnéven bujkálni. Egy másik nevem: Szanyi Sándor. Pécsen van a személyazonossági szerinti állandó bejelentett lakásom, de ott úgy tudják, hogy eltűntem. Pénzért – feketén – laktam Pesten mindig. Még állandó munkaadói igazolványom is volt, amely szerint a Csepel Művek vasöntödéjében dolgoztam. Láthatod, hogy nem vagyok újonc a szakmában, minden van, ami kell. Először is, ha sikerül meglépnem, Pesten három hely is van, ahová mehetek, ahol adnak pénzt, ruhát, és már indulhatok is Bécsbe.
Ott rögtön jelentkezem a Szabad Európánál, és elmondom, hogy mit csinálnak itt a piros sapkások a forradalmárokkal.
Ott is van összeköttetésem, ismerőseim, és onnan rögtön mennék az apámhoz. Persze még a bécsi C.I.C-t és az Intelligence Service-t is felkeresném, ott is lenne egy-két mondanivalóm. Kell az az amerikaiaknak.
Jó lenne, ha kivinnének valahová helyszíni szemlére, mondjuk a Dohány utcába, vagy a Király utcába. Majd csak meglépnék valahogy. Lőni nem fognak a nyílt utcán. Aztán jöhet utánam száz varga [rendőr] is, ha én egyszer elindulok.”
