Magyar Narancs: Hogyan magyarázná el az érsebészet lényegét és fontosságát a laikusnak? Milyen esetekben és hogyan találkozunk az érsebészettel?
Szeberin Zoltán: Míg sok más szakmában kevésbé fontos, hogy az ember nem megy el időben a szakorvoshoz, addig, ha egy súlyos alsó végtagi érelzáródással valaki későn jut el az érsebészhez, akkor levágják a lábát. Ha a nyaki érszűkületet nem kezelik időben, az stroke-ot tud okozni, ha pedig egy főütőér-tágulat nem kap időben kezelést, kidurran, és a beteg meghal. A mi szakmánkban az időben el nem végzett kezelésnek drámai következményei vannak, a páciens meghalhat, vagy maradandó károsodást szenvedhet. Fontos az esetek sürgetősége is. Ha valakinek egy évet kell csípőprotézisre várnia, az kétségtelenül nagy fájdalommal jár, de ugyanúgy meg tudják csinálni a műtétet később is, és a beteg a gyógyulás után teljes életet élhet. Ha viszont valakinek annyit romlik a lábában az érszűkület, hogy mire hozzánk jut, már elhalt a szövet és üszkösödik, sokkal rosszabb eséllyel tudunk beavatkozni, és a végtag menthetősége válik kérdésessé. Az esetek 25-30 százalékában egyáltalán nincs idő várni.
MN: Ez nem kevés embert érint ma Magyarországon, hiszen a szív- és érrendszeri megbetegedésekben Európában vezetők vagyunk.
SZZ: Ahogy a relatíve nem idős férfitársadalom esetén a stroke-ban vagy az amputációkban is. Hazánkban az életmódunk miatt a súlyos érrendszeri szövődmények korábban jelentkeznek, mint a fejlett világban. Azt fontos megjegyezni, hogy a szív- és érrendszeri megbetegedések nemcsak a szív ereit érintik, hanem kiterjednek az alsó végtagi érszűkületre, a nagy hasi ütőér vagy az agyhoz vezető erek betegségeire is. A kardiológiában jelentős fejlesztések voltak, az érsebészet ehhez képest háttérbe szorult, pedig az érbetegségek súlyosságát tekintve majdnem ugyanolyan fontosak. Ráadásul azok nagy része, akiknek súlyos alsó végtagi érszűkületük van, akár megmentik, akár levágják a lábát, egy éven belül meghalnak. Így a halálozás olyan súlyos, mint a rosszindulatú daganatoknál.
MN: Az érsebészeti ellátás megszervezésében mennyire tükröződik vissza a szakma fontossága?
SZZ: Budapesten és környékén nagyjából 3,5 millió ember ellátásáért felelünk, ez az ország egyharmada. Ehhez képest mégis itt van a legnagyobb szervezetlenség, és csak itt van az országban ún. forgó ügyeleti rendszer. Ez azt jelenti, hogy ha bevesznek valakit az adott napon ügyeletes kórházba, de nem kell rögtön operálni – és az ilyen eseteknek magas az aránya –, a beteg könnyen elkallódhat. Mert közben egy másik kórház lesz az ügyeletes, vagy elküldik a területileg illetékes kórházba, telnek a napok, a hetek, és időt vesztünk. Vidéken helyben marad, és ha a bekerülés napján nem is, néhány napon belül megműtik. De persze vidéken sem egyenlő a beteg esélye, ha sürgető érműtétre vár a területileg illetékes kórházban. Ezért kellene átszervezni az ellátást.
MN: Több szakorvosra lenne szükség, vagy kevesebb ellátóhelyre?
SZZ: A szakma szerint centralizációra lenne szükség. Elég lenne, ha 25 helyett csak 15 kórházban lenne érsebészet, de ott mindig lenne megfelelő számú ember, gép, eszköz. Jelenleg három olyan kórház van, ahol nagy érsebészeti centrum működik: a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikája, a Honvédkórház és a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet (GOKI). Emellett, kisebb kapacitással ugyan, de van még érsebészeti ellátás a Szent Imre Kórházban, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézetben és a Flór Ferenc Kórházban. Tudomásul kell venni, hogy ennyi centrumra nincs elég érsebész. És a nemzetközi tapasztalatok szerint ekkora népességre nem is kell ennyi centrum. A minimumfeltétel egyébként ellátóhelyenként három érsebész szakorvos lenne – de több kórház még ezt sem tartja be, és úgy dolgozik, országosan és Budapesten is. A felső vezetés pedig egyelőre nem követeli ezt ki a kórházak menedzsmentjétől, mert az osztálybezárásokhoz vezethet.
MN: A fent sorolt kórházakban sem?
SZZ: A Flór Ferenc Kórházban jelenleg például két érsebész van a három helyett. A többi helyen most épp van elég szakorvos, de ez állandóan változik. Előfordul olyan is, hogy a kórház papíron megfelel a minimumfeltételeknek, mert például van olyan hasi sebészük, akinek megvan az érsebészszakvizsgája is, de nem dolgozik érsebészként évek óta. Így hiába van papíron minden rendben, a munkát a szükségesnél kevesebb, végsőkig elfáradt, esetenként kiégett érsebész látja el. A Péterfyből korábban két szakorvos és egy rezidens ment el a GOKI-ba, így maradt egyedül egy rezidenssel a kórház korábbi érsebész szakorvosa, aki tavaly nyáron meghalt. A GOKI-ba Veszprémből és Sopronból is érkeztek szakorvosok, ahol így lényegesen csökkent, illetve megszűnt az érsebészeti ellátás. Ha létrejön egy új centrum, elszívja máshonnan a munkaerőt, a hiány miatt pedig bedőlnek korábbi ellátóhelyek.
MN: Február elején derült ki, hogy a Péterfy Kórház-Rendelőintézet kiszáll a budapesti érsebészeti akut ügyeleti rendszerből, és a krónikus betegek ellátását sem vállalja a továbbiakban. A Nemzeti Népegészségügyi Központot (NNK) erről már december 23-án tájékoztatták. Lapunknak novemberben még azt írta a főigazgató, hogy új érsebész szakorvosok érkeztek hozzájuk, az ellátás megoldott. Mi történt?
SZZ: A Péterfy Kórházban működik egy nagy baleseti centrum, a baleseti sérülteknek pedig ritkán, de akkor sürgősen szükségük van érsebészeti beavatkozásra. Van továbbá egy angiológiai, vagyis érbelgyógyászati osztályuk és egy ereket gyógyító radiológiai osztály is, ezért összességében jó lenne, ha lenne érsebészet. Ezt a kórház menedzsmentje szeretné is, ahogy van még Budapesten jó néhány kórház, amelyik szeretne érsebészetet működtetni. Ehhez azonban egész egyszerűen nincs elég érsebész szakorvos sem országosan, sem Budapesten és környékén. A Péterfyben ennek ellenére azt mondták, nekik fontos, hogy legyen, ezért megpróbáltak érsebészt „venni”, vagyis ráígértek más kórházak béreire, így értek el átmeneti eredményt. Felvettek egy kollégát, aki 20 éve nem dolgozott az állami egészségügyben, és nem operált ilyen jellegű betegeket, és szerződtettek egy nyugdíjas professzort, aki szintén nem a sürgősségi betegellátás szakembere. Így papíron megvolt a három szakorvos és egy rezidens. Ez a nyilvánvalóan senki számára sem megfelelő állapot aztán bedőlt. A kórház vezetőségében pedig megérett a döntés, és bejelentették, nem tudják tovább vállalni se a krónikus, se a sürgősségi ellátást. Ezt már korábban is meg lehetett volna tenni. Azzal, hogy a Péterfy fél éven át azt mondta, vállalja az ügyeletet, aztán mégsem vállalta, sok időt vesztettünk.
MN: Hogyan érinti ez Budapest akut ügyeletét, ahol, ha jól értem, hat ellátóhely maradt?
SZZ: A mentőszolgálat minden évben készít egy beosztást, amelyből tudjuk, hogy melyik nap melyik kórház felel a régió érsebészeti ügyeleti ellátásáért. Ez a forgó ügyeleti rendszer nagyon tisztázatlan betegutakat eredményez, a mentőszolgálat sem tartja ideálisnak a helyzetet. Így fordul elő az, hogy a beteg későn jut megfelelő ellátáshoz, ami pedig az egyik fő oka annak, hogy ilyen magas az amputációk száma ma Magyarországon. Ehelyett jobb lenne az, ha mind a hat kórház mindennap ügyelne 24 órában, de csak a saját területén – ez volt a szakma javaslata. Kásler Miklós tavaly december végén be is jelentette, hogy január 1-től ez lesz a rendszer. Viszont mi, gyakorló érsebészek azt is jeleztük, hogy ez csak akkor fog működni, ha lesz a területi felosztás mellett elég ember, felszerelés és megfelelő fizetés orvosnak és szakdolgozónak egyaránt. Ebből a háromból egyik sem történt meg, a rendszert mégis el akarják indítani. A január 1-jéből február 1-je, majd a legújabb tervek szerint március 1-je lett. A kisebb kórházak azonban erre nem állnak készen, vannak olyan kollégák, akik kimondták, ha jelen feltételek mellett indul be az új rendszer, ők nem dolgoznak tovább érsebészként, mert felelősséggel nem tudják ellátni a betegeket. Ahol csak két szakorvos van, az azt jelenti, ott mindkettőnek 15 napot kell ügyelni és állandóan készenlétben lenni. A magas szintű ellátáshoz az érsebészeken kívül pedig állandó készenlét szükséges más szakmák képviselői részéről is, például aneszteziológusból vagy radiológusból – akikből szintén hiány van. Egyébként a minimumfeltételek revíziójára is szükség lenne, erről is beadtunk egy tervet nagyjából négy éve, de azóta sem történt semmi.
MN: A területi alapú ügyelet még így is jobb lesz, hogy kevesen vannak, mint a jelenlegi rendszer?
SZZ: Szerintem igen. Azt azonban látni kell, hogy ebben a történetben három szereplő van. Az érsebészek, akik dolgozni szeretnének normális fizetésért, rendes körülmények között. Az Emmi, amely talán most végre meghallgatta a szakma javaslatát, és az átalakítás mellett több pénzt is ad az érbetegellátásra. És ott van a menedzsment, amely másban érdekelt, mint a szakma. Ezért azt szeretnénk elérni, hogy az Emmi kényszerítse rá őket, hogy fejlesszék az érsebészetet.
MN: Hogyan lehet ezt elérni?
SZZ: Az érsebészeti ellátást végző nagy centrumok január 1-jétől havi 20 millió forintnyi pluszpénzt kapnak – jobban mondva, a kórház kapja meg ezt a pénzt. Ebből a fix díjból lehetne fedezni az orvosok és a szakdolgozók bérének emelését, és jutna dologi költségekre, eszközfejlesztésre is. De a baj az, hogy ez a pénz nincs pántlikázva. Korábban is volt már ilyen fix támogatás, és jó, ha országosan egy vagy két helyen célba ért. A kórházak ugyanis alulfinanszírozottak, így a pluszforrással a menedzsment más lyukakat tömköd be: kifizeti a béreket, más szakma hiányát pótolja vele. Az Emmi azt ígérte, ezt a támogatást szigorúan ellenőrizni is fogják, de nem így történt. Márpedig ha nem ér célba támogatás, nem látok esélyt a változásra. Ráadásul a HBCS- (homogén betegségcsoport) alapú finanszírozás miatt egy kórház menedzsmentjének nem éri meg az egyébként szakmailag jól működő érsebészet, mert veszteséget termel. A HBCS számait több mint 20 éve állapították meg, voltak szakmák, amelyek jól jártak, mint a kardiológia vagy az onkológia, az érsebészet viszont rosszul. Ezen is szeretnénk változtatni, a finanszírozás javítására is kidolgoztunk több tervet, az utolsót másfél éve adtuk be, és arról szól, hogyan lehetne több amputációt elkerülni. Minden szóbeli támogatás ellenére a gyakorlatban semmi sem történik.
MN: Tavaly szeptemberben indult a Bakay Lajos Ösztöndíj, amely a már szakvizsgával rendelkező szakorvosok érsebészeti átképzését támogatja. A meghirdetett 35 helyre 15-20-an jelentkeztek. Miért választják ilyen kevesen az érsebészetet?
SZZ: Ezt a számot én nem érzem tragikusnak. Ennyi új érsebész elég lenne, ha közben a centralizálás is megtörténik. Egyébként pedig azért választják kevesen, mert ez egy nehéz, stresszes és teljesen kiszámíthatatlan szakma. Itt nincs olyan, hogy bejössz reggel nyolcra, és otthon vagy délután négyre. Sok pénz sincs benne, sem hálapénz. Az viszont sokszor előfordul, hogy az előre eltervezett műtéti program megváltozik, mert történt olyan betegfelvétel, vagy keletkezett olyan szövődmény más operáció után, ami miatt borul az egész terv. Sok az akut és ügyeleti műtét, éjszaka és hétvégén is. Az amputáció és az elvérzés pedig pszichésen igen megterhelő. Súlyos kórképekkel találkozik az ember.
MN: Miért lennének fontosak mindezek a változtatások a betegeknek?
SZZ: Ha jobb lesz a finanszírozás, ha újabb érsebész szakorvosok lépnek be a rendszerbe, és ha lesz centralizáció, akkor reális, hogy javul az amputációs statisztika is. Ahol ugyanis elegendő érsebész és invazív radiológus dolgozik a modernebb, katéteres technikákkal, ott láthatóak a pozitív eredmények. Ez ugyan még mindig csak tűzoltás, a cél a prevenció lenne, hogy ne is jussunk el odáig, hogy érsebészre legyen szükség. De ha ezt elkezdjük is, csak jó 20 év múlva fogja éreztetni a hatását. Addig viszont tegyük meg, amit lehet.
