Amerika és az iszlám világ : Forró szövetség

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

az afganisztáni iszlám ellenállásának nem kis része volt abban, hogy a szovjet rezsim összeomlott. Uszáma bin Ládin és az iszlám nevében fellépő harcosai ennek az ellenállásnak a hőseiként kezdték futásukat, nem mellékesen jelenlegi ősellenségük, az Egyesült Államok támogatását élvezve. Most a jelek szerint épp ellenük kellene Amerikának összehoznia valamiféle nemzetközi háborús szövetséget - a világ egyik legbizonytalanabb térségében.

az afganisztáni iszlám ellenállásának nem kis része volt abban, hogy a szovjet rezsim összeomlott. Uszáma bin Ládin és az iszlám nevében fellépő harcosai ennek az ellenállásnak a hőseiként kezdték futásukat, nem mellékesen jelenlegi ősellenségük, az Egyesült Államok támogatását élvezve. Most a jelek szerint épp ellenük kellene Amerikának összehoznia valamiféle nemzetközi háborús szövetséget - a világ egyik legbizonytalanabb térségében.Amikor 1989-ben a szovjetek kivonultak az afgán hegyek közül, a palackból kiengedett dzsinn új feladatok után nézett. Arra támadt, aki a gazdájának hitte magát. Bár az áldozatot nehéz jó szívvel kritizálni, Amerika és a Nyugat nagyhatalmi felelőtlensége is hozzájárult ahhoz, hogy a történet idáig fajulhatott. Az Egyesült Államok két évtizede, amikor a Szovjetunió legyőzése érdekében maga vetette be az iszlám bombát a vörös tankok ellen, még korántsem idegenkedett ennyire az iszlám militáns irányzatától. Sőt: ez a szövetség még csak nem is ekkor kezdődött. A Pentagon már vagy két évtizede reménykedett abban, hogy a két veszélyes ellenfél, a Szovjetunió és a kommunista Kína ellen felhasználhatja muzulmán peremnemzeteik nacionalizmusát. Az afganisztáni mudzsáhidokat nyilvánvalóan efféle nacionalistáknak vélte. Egy évvel azután, hogy a síita iszlám gárdisták 1979 novemberében feldúlták a teheráni amerikai követséget, Amerika maga fegyverezte fel a szunnita szabadcsapatokat Afganisztánban. Mindezek mellett természetesen kérdés, hogy a szovjeteknek mi okuk volt a porcelánboltba tévedt elefánt körültekintésével bevonulni egy olyan országba, amelyik már százharminc éve az orosz és a szovjet közép-keleti politika fő támaszpontja volt.

Az afganisztáni gerillákon kívül a Nyugat az Irán ellen harcoló Szaddám Huszeint is tömte fegyverekkel, jól látható eredménnyel. Mindezek mellett Amerikának sikerült végrehajtania két kudarcot vallott légi akciót Irán (1980) és Líbia (1986) ellen, valamint két, ugyancsak kudarccal végződő béketeremtő partraszállást Libanonban (1984) és Szomáliában (1992-93). Ez utóbbi helyen ismételten azok ellen a hadurak ellen kellett harcolnia, akiket egykor maga látott el fegyverekkel a szovjetbarát Etiópia ellenében. Amerika állt a szudáni iszlamista fordulat hátterében is, amely az egykoron szovjet csatlós Nimeri országából az egyik legfanatikusabb iszlám rezsimet hozta létre. Az elmúlt másfél évtizedben Amerika nemcsak elriasztotta azokat, akiket meg kellett volna nyernie, de maga fegyverezte fel és képezte ki mindazokat, akik ma ellene fordultak. E politikai kudarc tanulságait pedig le kell vonni.

Tudomásul kell vennünk azt is, hogy nem

Izrael és a palesztinok konfliktusa

a térség és a Nyugat kapcsolatának egyetlen feszültséggóca. Miközben távközlésünk makacsul ismételgetett egyetlen vágóképet, egy fejkendős palesztin asszonyét és néhány gyerekét, akik Kelet-Jeruzsálemben örömtáncot lejtettek a merényletek hírére, kiderült, hogy a palesztin kérdésnek ezúttal semmi köze az eseményekhez. (Ellentétes véleményt fogalmaz meg Tatár György lapunk 42-43. oldalán - a szerk.) Éppen ellenkezőleg, valamennyi ténylegesen számító palesztin politikai erő elítélte a történteket. Bár e konfliktus nem maradhat az idők végezetéig megoldatlan, jelenleg bajosan állíthatnánk, hogy ez képezné az események fősodrát. A jelen konfliktus sarokköve nem Izrael léte, és Izrael preventív védekezését, azaz alkalmi rajtaütéseit sem ajánlgathatjuk egy voltaképpen nem létező iszlám világ és a Nyugat közötti konfliktus megoldásaként. Az ilyen a beszéddel terror mérnökének kezére játszunk, aki éppen abban bízik, hogy tettével világméretű konfliktust robbant ki. Ezért fontos, hogy a Nyugat ezúttal ne hibázzon, és oda üssön, ahol valóban célba talál. Ehhez először azt kell felmérnie, hogy

az iszlám világ sokszínűsége

okán eleve nem kereshet mindenütt tetteseket. Tudomásul kell vennie, hogy nem az iszlám világgal, hanem csak annak kis töredékével került konfliktusba. Bár az iszlám számos ország közös vallása, ezek között az országok között nincs különösebb kohéziós erő. Marokkó és Indonézia kapcsolatai például semmivel sem intenzívebbek, mint Marokkó és Spanyolország vagy Indonézia és az Egyesült Államok kapcsolatai. Ráadásul az Egyesült Államok több muzulmán országgal áll szoros szövetségben. A már említetteken kívül Egyiptom, Jordánia, Malajzia és legfőképpen a NATO oszlopos tagjának számító Törökország juthat az eszünkbe. Ez utóbbi még Izraellel is szoros katonai együttműködést tart fenn.

Az iszlám világ megfelelő részének támogatása nélkül a Nyugat nem is remélheti, hogy sikert ér el. Ne feledjük, az Öböl-háború is azért lehetett sikeres, mert az iszlám világ meghatározó országai támogatták, vagy legalábbis tudomásul vették az akciót. Akkor Szaúd-Arábia és Egyiptom állásfoglalása volt döntő. A jelen esetben a régi szövetséges, Pakisztán támogatása nélkül nem remélhet igazi sikert az Egyesült Államok.

Stratégiai környülállások

Afganisztán csak szárazföldön keresztül közelíthető meg: azaz valamelyik szomszédjának bele kell egyeznie a támadásba, illetve abba, hogy területe felett átrepüljenek, azon keresztül szárazföldi csapatokat szállítsanak. Nem ártana az sem, ha tényleges logisztikai segítséget is nyújtana. Reálisan mindez csak Pakisztánon keresztül képzelhető el. Irán és Kína eleve kiesik a képből, Oroszországon, illetve a FÁK-térségen keresztül pedig legfeljebb csak elméletben kivitelezhető: erről legfeljebb logisztikai támogatást várható, illetve a határzár, a menekülési útvonalak elvágása.

Pakisztán segítségnyújtására viszont nem csak az Indiai-óceán közelsége miatt számíthat az esetleges háborús koalíció. A szovjetek bevonulása óta ez az ország viseli az afgán válság fő terheit. Az országban ma is 1,2 milliónyi afganisztáni menekült tartózkodik, akiket az ENSZ mellett gyakorlatilag Pakisztán lát el. Afganisztánnal határos vidékét, az Északnyugati Határterületet éppúgy pastu törzsek lakják, mint Afganisztán nagy részét. Arányuk a népességben 50 százalék. Ez a nép a tálibok etnikai bázisa is - egy fontos különbséggel. A tálibok nem a pathanválá, azaz a nomád pastu törzsi szokásjog, hanem a saría (az iszlám jog) alapján állanak. A két ország határát jelentő Khyber-hágón mindig szabad volt az átjárás, az idegen nem tudja megkülönböztetni, ki melyik ország polgára. Ezt a határt viszont hétfőn lezárták. Pakisztán éppúgy iszlám rezsim, mint Irán vagy Afganisztán, azzal a különbséggel, hogy ennek a bevezetése nem jelentett számára külpolitikai fordulatot. A Zulfikár Ali Bhuttót eltávolító és kivégeztető Ziaul Hak tábornok bevezette ugyan az iszlám törvénykezést (ezzel még Iránt is megelőzte), országa külpolitikai orientációján azonban nem változtatott. India, Irán, Afganisztán és Kína szomszédságában valószínűleg más lehetősége nem is igen akadt volna. A soknemzetiségű ország egyetlen kohéziós ereje viszont lakosai iszlám vallása. Két hivatalos nyelve az angol, valamint a Delhi környéki muzulmánok által beszélt urdu (az India egyik hivatalos nyelvéül szolgáló hindi muzulmán változata) - jellemző módon anyanyelvként ezek közül egyiket sem beszéli az állam egyik népcsoportja sem, az ország neve pedig perzsa: Pákisztán, azaz a Tiszta Ország. Jelenleg ez az egyetlen állam, amely hivatalosan elismeri a tálibok kormányát, amelyet Abdusszalám Zaíf képvisel Iszlámábádban. Következésképpen Pakisztán lehet az egyetlen ország, amelyik hatni tud rájuk. Nem kis mértékben nyom az is a latban, hogy az ország jelenlegi elnöke, a puccsal hatalomra került Parvaz Musarraf tábornok saját rezsimje nemzetközi elszigetelődésének végét reméli országa geopolitikai felértékelődésétől. Nem véletlen, hogy nemcsak az elsők között ítélte el igen keményen a történteket, de másnap negyedórányi telefonbeszélgetést is folytatott Bush elnökkel, ami kiemelkedően hosszúnak számít. Legalább olyan hosszúnak, mint amilyen hosszasan annak idején az idősebb Bush és a néhai Turgut Özal, a Török Köztársaság nyolcadik elnöke társalogtak egymással az Öböl-háború előjátéka során. A tét akkor Törökország Irak elleni segítsége volt. A mostani telefonok témáját sem nehéz kitalálni.

Afganisztán többi szomszédja

közül az Egyesült Államok eleve nem számíthat a kommunista Kína segítségére, amelynek ujgur nemzetiségű muzulmán ellenállóit támogatják a tálibok. Kína egyébként hűvösen reagált az amerikai tragédiára, az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyetlen állandó tagja volt, amelyik nem eresztette félárbocra a lobogóit. Pakisztánnal közös határát viszont lezárta.

A síita Irán és a szunnita fundamentalista tálibok között nem csak vallási ellentét feszül. Az eredetileg a tálibokkal szemben álló északi koalíciót támogató Irán a Mazár-i Saríf-i iráni konzulátus személyzetének tálib fogságba esése, majd lemészároltatása formájában kapta vissza azt, amit valaha az Egyesült Államok teheráni nagykövetségével tett. Bár még nem foganatosított katonai lépéseket a tálibok ellen, Irán valószínűleg nem tiltakozna megregulázásuk miatt. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem örülne annak, ha keleti határai hirtelen amerikai ellenőrzés alá kerülnének, különösen, hogy az országgal nyugatról határos Törökország NATO-támaszpontjain régóta ott vannak az amerikaiak. Afganisztán északi szomszédai közül az oroszbarát Tádzsikisztán lényegében élethalálharcot vívott a saját iszlamistáival, igaz, ez a polgárháború nem annyira vallási, mint regionális ellentétek mentén dúlt. Az Afganisztánhoz fűződő viszonyt tovább nehezíti, hogy Afganisztánnak a pastuk melleti másik alapvető nemzetisége a tádzsik (25 százalék), és ez az északi koalíció etnikai hátterének magva is. Az Afganisztánban jelentős számban élő üzbégek (9 százalék) a szomszédos Üzbegisztánt vallhatják anyaországuknak. Üzbegisztán, amely hosszasan kacérkodott egy esetleges amerikai orientációval, de újabban ismét inkább Oroszország felé látszik nyitni, vérrel és vassal nyomta el a saját iszlamista ellenzékét, miközben szemben áll a közép-ázsiai városok két gyöngyére, Szamarkandra és Buharára szemet vető tádzsikokkal is. Ezt a két várost kívánja Mohammed Omár mulla, a tálibok vezetője is - saját - közép-ázsiai kalifátusa székhelyévé tenni. Afganisztánból jelentős csempésztevékenyég folyik a FÁK-térség irányába. Fegyver, propaganda, kábítószer és maguk a gerillák is átjutnak a határon. Afganisztán északi határán változatlanul jelen vannak az orosz határőrök, akik a FÁK közös határát őrzik itt. Oroszország jelentős létszámú csapatokat állomásoztat Tádzsikisztánban. A helyzetet bonyolítja, hogy Kína, Oroszország és Tádzsikisztán Kazahsztánnal és Kirgiziával együtt részese a "sanghaji ötök" megállapodásának, amely az egykori szovjet-kínai határt volt hivatva megállapítani és garantálni. Az Afganisztánnal határos harmadik hatalom, Türkmenisztán a legzárkózottabb egykori szovjet tagállam. Nem valószínű, hogy belemenne bármilyen konfliktusba a határai mentén.

Teológiai

és politikai szempontból

nyilvánvalóan nagy jelentőségű két állam, Szaúd-Arábia és Egyiptom várható felzárkózása az Egyesült Államok mellé. A szaúdi monarchia az iszlám világ szent városainak őre, s így szava mindig nagy tekintéllyel bír. Márpedig Uszáma bin Ládint nem fogadnák itt nagy szeretettel. A szaúdi kormányzat már az Uszáma bin Ládin és a tálibok szövetségeseinek számító csecsen légi kalózok által Medinába térített orosz repülőgép utasainak kiszabadításakor megmutatta, hogy nem támogatja az iszlám nevében fellépő terrort. Ugyanakkor az elfogott légi kalózokat nem adták ki Moszkvának, hanem kijelentették, hogy maguk állítják őket iszlám bíróság elé. Kairóban, az al-Azhár mecsetben található az iszlám világ legjelentősebb vallási autoritása, a négy szunnita irányzat muftijainak tanácsa. Amit ők határoznak, az ellen pillanatnyilag nem lehet apelláta, legalábbis a szunnita iszlám világban nem. Bár Egyiptom az intifáda legutolsó szakaszában nyilvánvalóan elhidegült Izraeltől, és megorrolt Washingtonra is, aligha lehet kérdéses, hogy adott esetben ki mellé állna: Hoszni Mubárak elnök bajosan támogatná azt az embert, aki merényletet kísérelt meg ellene.

Dobrovits Mihály

Terror és politika

A jelenlegihez hasonló terrorhullám utoljára a középkorban futott végig az iszlám világon. Akkoriban éppen a szélsőséges síiták támadták ilyen módon a szunnitákat és érintőlegesen a kereszteseket. Most viszont nem a síita, hanem a szunnita szélsőségesek járnak elöl a dicstelenségben. Bár a múlt keddi Amerika-ellenes támadás óta a világ egyetlen csoport, az Uszáma bin Ládin vezette al-Káida Amerika-ellenes fellépéséről beszél, a terror több csoporthoz kötődik, és - az áldozatok számát tekintve - elsősorban az iszlám világ belső ügye. E csoportok ugyanis elsősorban saját államaikat és saját honfitársaikat támadják. A jelenség legnagyobb kiterjedését Algériában érte el, ahol a mindennapi életet terrorizálta a FIS (Iszlám Üdvfront) és annak GIA néven ismert militáns szárnya. Egyiptomban Szadat elnök életét oltották ki iszlamista merénylők. Törökországban számos kisebb, terrorra és merényletekre szakosodott csoport létezik (melyek nem tévesztendők össze a parlamenti képviselettel rendelkező iszlamista párttal). És végül e kategóriába tartoznak a tálibok is, avval a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ők a terrort az állami intézmények szintjére emelték. A libanoni Hezbollah elsősorban az irániak leányvállalataként ismert: az ő célpontjuk viszont a zsidó állam és annak civil lakossága. Még bonyolultabb a helyzet a palesztinok között, ahol a PFSZ-nek kemény riválisai a különféle iszlamista szervezetek, akikhez az utóbbi idők - szintén Izrael-ellenes - öngyilkos merényletei fűződnek.

E csoportok az igazi iszlámra hivatkozva nemritkán Nyugat-Európa muzulmán kolóniáiban találnak biztos védelemre és háttérre. Tagjaik között található magasan képzett technokrata és tartósan munkanélküli fiatal is. A "tradíció" nevében ellenzik a modernizációt, anélkül, hogy a "tradíció" mibenlétéről világos fogalmaik lennének. Formálisan a szunnita iszlám követőinek tartják magukat, de elkülönülnek hittestvéreiktől. Külön közösségekbe szerveződnek, amelyekben az adott állam vallási közösségei által el nem ismert igehirdetők magyarázzák a vallás igazságait. Alaptételük az, hogy a vallás igazságait eltorzítja az állam, illetve hogy politikai ellenfeleik letértek az iszlám ösvényéről. Ez utóbbi azért veszélyes állítás, mert az iszlám jog elvben halállal rendeli büntetni a hitehagyottakat (murtadd). Ebből a szabályból merítenek erkölcsi erőt ahhoz, hogy hittestvéreikre kezet emeljenek. Érvelésük azonban ott hibádzik, hogy muzulmán ellenfeleik nem tagadták meg a hitüket. Az esetek nagy többségében politikájuk vagy életformájuk okán lettek szálkává azok szemében, akik az életükre törnek. Ezért jellemző, hogy például Algériában a mecsetekben imádkozók és a temetéseken, nemritkán korábbi áldozataik temetésén, megjelenők válnak a szélsőségesek áldozataivá. Mindezek mellett jellemző, hogy a vallás szigorúan vett szabályai nevében olyan gyakorlatot vagy szokásokat támadnak, amelyek a mindennapi élet elfogadott részei az iszlám világban is: például a mozit, a televíziót vagy éppen a hangszeres zenét (a fúvósok és a dobok kivételével).

Az első számú gyanúsított

Egyelőre még senki sem szolgált egyértelmű bizonyítékkal arra nézve, hogy ő állna a washingtoni és a New York-i merényletek hátterében: Bush elnök szavai szerint azonban Uszáma bin Ládin az első számú gyanúsított.

Uszáma bin Ládin valamikor 1956 és 1958 között született egy dúsgazdag szaúdi építési vállalkozó tizenhetedik (egyes legendák szerint ötvenkettedik, netán ötvenharmadik) gyermekeként. Anyja, akit atyja tizedikként tett asszonyává vagy palesztin volt, vagy egy konzervatív szaúdi család sarja. E frigy nem szolgálhatott az atya megelégedésére, hisz Uszámának nem született édestestvére. Anyja megmaradt a legkevésbé szeretett asszony státusában. Az is bizonytalan, hogy milyen minőségben került Muhammad Awad bin Ládin házába. Az iszlám vallás ugyanis négy törvényes nejet engedélyez, megengedi azonban, hogy a családfő a házában élő szolgálók közül annyit vigyen az ágyába, amennyivel ágyéka elbír, és ahányukkal jól tud bánni. Bár a muszlimok legnagyobb része monogám, és csak ritkán vesz második feleséget, az Arábiai-félsziget országaiban a mai napig dívik a többnejűség és az ágyastartás, ami a társadalmi presztízs egyik biztos fokmérője is.

A fiatal Uszáma csendes fiúnak bizonyult, mérnöki, más források szerint menedzseri tanulmányokat folytatott: Rijád, Dzsidda, esetleg London felső iskoláit látogatta. Egyes legendák szerint ifjúkorában, 1973 és 1975 között Bejrútban élte az arab aranyifjak életét, bár e képet későbbi karrierjével nehezen lehetne összeegyeztetni.

Vallásos érzését erősítette, hogy már fiatal korában részt vett a mekkai és medinai szent helyek restaurációs munkálataiban. Igazi hőssé 1980-ban válhatott, amikor saját szabadcsapata élén a szovjetek megszállta Afganisztánba ment harcolni. Ez az egység lett későbbi fegyveres erejének magva. Az eredményes gerilla több súlyos ütközetben megállta a helyét, és kivívta későbbi ellenfeleinek, az amerikaiaknak a megbecsülését is. A nyolcvanas években a CIA támogatta, száz testőre közül tizenkettő még ma is a tőlük kapott Stingereket hordja a vállán. Amikor a szovjet hadsereg kivonult Afganisztánból, ő is hazatért, és az Öböl-háborúban már a zsidók és a "keresztesek" (értsd az amerikaiak) ellen hirdetett szent háborút. A konzervatív szaúdi monarchia és Uszáma bin Ládin útjai elváltak. Mindebben nem csak a vallási fanatizmus játszott szerepet.

Bár a konzervatív iszlám mintaországának tartják, a szaúdi monarchia számos törzsi és feudális vonást őriz. Az ország szinte családi vállalkozás, a királyi család mellett jószerivel csak a törzsi arisztokrácia maradványai juthatnak szóhoz az intézményesen nem is nagyon létező közéletben. Az értelmiség és a pénzarisztokrácia az olajvagyon áldásait élvezheti ugyan, a közéletben azonban hallgass a neve. E sajátos "harmadik rend" pedig éppen az iszlámra hivatkozik, amikor fellép a monarchia archaikus hatalomgyakorlási módszerei ellen. A főként Londonban gyülekező szaúdi iszlamista ellenzék azonban abban különbözik Uszáma bin Ládintől, hogy tagjai egyesével sem ölnek embert, tömegével még kevésbé. Uszáma 1992-ben és 1993-ban már fellépett a Szaúd-Arábiában és Szomáliában állomásozó amerikai csapatok ellen.

Miután szaúdi hazájával meggyűlt a baja, Szudánba ment, ahol a jelek szerint elvbarátokra talált. 1995-ben Rijádban, 1996-ban Dhahranban követtek el emberei merényleteket, és a számlájukra írható egy sikertelen merényletkísérlet Mubárak egyiptomi elnök ellen is. 1998-ra, amikor emberei a kenyai és a tanzániai amerikai követségek ellen követtek el akciót, és cserébe amerikai gépek bombázták Khartúmot, már két éve az afgán hegyek hűvösét élvezte a szudáni forróság helyett. Afganisztán tálib rezsimjét szintén megtámadták miatta az amerikaiak, azonban az egész világgal szemben álló tálibok befogadták egykori tanítómesterüket. 1998-ban a manhattani körzeti bíróságon formálisan is megvádolták őt és társait, akik viszont vallási döntvényt (fatwá) hoztak, amelynek értelmében az amerikaiakat, legyenek bár civilek, a földön mindenütt meg lehet és meg is kell ölni. Mondanunk sem kell, hogy e döntvény illegális.

A száműzött jól menő kiképzőbázist alakított ki, többé-kevésbé ellenőrizetlen híresztelések szerint iszlám harcosokkal látva el Egyiptom, Algéria, Csecsenföld, Tádzsikisztán, Kásmír, Szomália, a Fülöp-szigetek és Bosznia-Hercegovina frontjait. Természetesen kérdés, hogy a valóságban hány tanítványa harcol egy-egy fronton. Az tény, hogy afganisztáni főhadiszállása, az Al-Káida komoly technikai háttérrel rendelkezett. Az internet, a műholdas telefon és a faxgép mindennapi segítője volt harcosainak. A vezér általában elektronikus levélben tudatta félelmetes parancsait alárendeltjeivel. Utólag felmerülhet a kérdés, vajon nem miatta tiltották-e be a tálibok a világháló használatát az uralmuk alatt álló területen. Elvégre Afganisztán lakosságának zöme petróleumlámpák mellett igyekszik koncentrálni a túlélésre, következésképpen nem a neten való kalandozás a legkomolyabb szenvedélye. Uszáma bin Ládin technikai lehetőségeit erősíti még saját repülőgépe és mintegy háromszázmillió dolláros vagyona is.

A multimilliomos fővezért amúgy puritánnak írják le: állítólag kenyéren, teán és sajton él. Ezzel is követi a szunnita ortodoxia tanítását, amelynek értelmében a test táplálása szükséges, de éppen csak azzal a minimummal, ami elegendő az élethez. Feltehetőleg három felesége van. Személyiségében elegyedik a terror technokratája, aki valódi menedzseri érzékkel szervezi harcosai színre lépését a középkori asszaszinok Hegyi Öregjének fanatizmusával. A sors fintora, hogy Uszáma bin Ládin, a konok szunnita nyilvánvalóan halálos ellenségének tudta volna az síita-iszmáilita asszaszinokat.

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra