Nemzetközi koalíció
A hadszínterek e számbavételéből valószínűleg az amerikai vezetés számára is gyorsan kiderült, hogy új háborúját - ha azt nem kívánja a hagyományos megtorló-büntető akciókra korlátozni - csakis széles nemzetközi együttműködésre támaszkodva vívhatja meg sikeresen. És itt nem elsősorban a magától értetődő, NATO-n belüli szövetségesi szolidaritásra kell gondolnunk, sőt még csak nem is az 5. cikkely történelmiként jellemzett érvénybe léptetésére, hanem sokkal inkább az ENSZ BT és az ENSZ Közgyűlés - a hírek közt csaknem elvesző - határozataira, amelyek ténylegesen kiszélesítették az antiterrorista együttműködésre potenciálisan kész országok körét, és ezzel együtt a Bush-adminisztráció lehetőségeit is.
Ma senki nem kérdőjelezheti, és nem is kérdőjelezi meg Amerikának azt a morális jogát, hogy akár katonai eszközökkel indítson harcot a szeptember 11-i akció tettesei ellen, mindaddig, amíg a hadjárat kizárólag a terrortámadás felelőseire irányul. Az pedig tulajdonképpen elvárható a világ első számú hatalmától, hogy ha már egyszer saját magának is keserűen kellett tapasztalnia a nemzetközi terrorizmus veszélyét, akkor kísérletet tegyen e veszély eddigieknél jóval hatékonyabb elhárítására. Vagyis ez ellen a mindenkit egyaránt fenyegető kihívás ellen koalícióba szervezze a világnak azt a részét, amely elfogadhatatlannak tartja a terrorizmust. A nemzetközi terrorizmussal szemben viszont csak akkor viselhet sikeres háborút bárki, ha komoly politikai szövetségesekkel, hatékony hírszerzői és titkosszolgálati hadállásokkal és (legalábbis e kérdés kapcsán) számottevő társadalmi támogatottsággal rendelkezik azokban a térségekben is, ahonnan a terrorizmus kiindul. Amennyiben ezek hiányában kezdünk az univerzálisnak hirdetett harchoz, az előbb-utóbb szánalmas védekezéssé silányul.
Ütni, de hogyan?
Mindezeket figyelembe véve a Bush-kormányzat mozgásterét az oly sokak által várt katonai válaszcsapást illetően jelenleg leginkább politikai okok korlátozzák. Nem indíthat olyan elhamarkodott és meggondolatlan akciót, amellyel esetleg megtorpedózná a terrorizmusellenes koalíció létrejöttének morális alapjait. Ráadásul a koalícióformálásnak ezt a jelenlegi, pozitív érzelmi fundamentumát előbb-utóbb amúgy is fel kell váltania egy érdekalapú és legalább minimális kölcsönösséget feltételező szövetségnek. A koalíció ugyan működtethető negatív érzelmi alapon is - nevezetesen az amerikai katonai válaszlépésektől való félelmen (lásd: Pakisztán) -, de ebben az esetben hatékonysága nem az igazi. Washingtonnak tehát százszor is meg kell gondolnia, hogy hova mikor és mekkorát csap, még akkor is, ha a felmérések szerint az amerikaiak többsége ma - érthető türelmetlenséggel - azonnali és példás bosszúért kiált. Nem korlátozott Washington ugyanakkor az olyan katonai műveletek terén, amelyek a keddi terrortámadással összefüggésbe hoztató személyek, csoportok "levadászására", kiképző táborok megsemmisítésére, illetve - hosszabb távon - a terrorizmust támogató rezsimek megdöntésére irányulnak.
A lehetőségek
Mindezek alapján a számításba vehető katonai akciók terén alapvetően négy megoldás, illetve ezek kombinációja tűnik kivitelezhetőnek.
Először: intenzív légi offenzíva az előzőleg pontosan felderített terrorista bázisok és kiképzőtáborok ellen (bombázás, rakétatámadás stb.) azzal a céllal, hogy megsemmisítsék azok infrastruktúráját, még akkor is, ha a terroristák időközben már elhagyták e helyszíneket.
Másodszor: különleges egységek bevetése azzal a céllal, hogy likvidálják a terrorista csoportokat és személyeket, amennyiben előzetesen sikerül felderíteni pontos tartózkodási helyüket.
Harmadszor: katonai-politikai támogatás biztosítása olyan belső ellenálló csoportoknak, amelyek fegyverrel küzdenek a terrorizmust támogató rezsimek ellen.
Negyedszer: nagyobb összhaderőnemi akció a terrorizmust támogató rezsimek hatalmi központja ellen, azok ideiglenes elfoglalása és megszállása érdekében, mindaddig, amíg a belső ellenzékből formálódó új kormányzat nem kerül hatalomra az adott országban.
Washington minden jel szerint tisztában van azzal, hogy a terrorizmus elleni új háborúban - éppen az ellenfél természeténél fogva - a hagyományos katonai megoldások és műveletek csakis más, nem katonai jellegű eszközökkel és módszerekkel kombinálva vezethetnek eredményre, sőt a hadjárat egészét tekintve éppen ezek, a korábbi hagyományos háborúkban csupán kiegészítő szerepet játszó - nem tipikusan katonai - eszközök az igazán hatékonyak. A korábbi években (legutóbb éppen 1998-ban Afganisztánban) megismert, látványos - de elsősorban mégiscsak büntető és megtorló jellegű - katonai megoldások ezúttal is meglehetősen csekély eredménnyel kecsegtetnek. Érzi továbbá a washingtoni vezetés azt is, hogy ez a háború nem vallások vagy civilizációk között folyik, és hogy ilyen értelmezése olyan szövetségesektől foszthatja meg, akik megnyerése létfontosságú az új háború végkimenetelét illetően.
Ilyen értelemben tehát Amerika új háborúja valóban új típusú "totális világháború" lesz - de semmiféleképpen sem a harmadik, mert kilép a hagyományos háborúk logikájából. Részben azáltal, hogy a támadás fő frontján mindenekelőtt rendészeti-adminisztratív, hírszerzési-titkosszolgálati, gazdasági-pénzügyi, politikai-katonai, illetve külpolitikai-diplomáciai eszközöket vet be. De új és mindent átfogó lesz azért is, mert földrajzi-területi kiterjedése nehezen körülhatárolható, nem köthető országhatárokhoz, vallásokhoz és kultúrákhoz, vagyis Amerikában éppúgy folyik, mint a világ számos más pontján. Mindazok tehát, akik ma kizárólag az új háború katonai eszközeire és megoldásaira kérdeznek rá - mikor és milyen típusú (légi? szárazföldi?) katonai ellencsapást mér az Egyesült Államok, s főként, hogy kire vagy esetleg kikre (Afganisztán, Irak, Líbia); avagy, kissé egyszerűbben: rámegyünk-e az afgánra? -, elfelejtik vagy nem igazán értik, hogy Amerika háborút visel, nem pedig csatát vív a nemzetközi terrorizmus ellen. Az új háború stratégiai céljait pedig nem érdemes kockáztatni egyetlen csata sikeréért, bármilyen népszerű és látványos legyen is az.
Persze azt már a CNN múlt keddi műsorát megszakító képsorok láttán biztosra lehetett venni, hogy az Egyesült Államoknak ezúttal drasztikusan kemény katonai választ kell adnia a terrortámadásra. Nem csupán, sőt nem is elsősorban azért, mert eleve ez következik az amerikai nagyhatalmi gondolkodásból, s nem is pusztán azért, mert az amerikai politikának nemzetközi pozíciója miatt is meg kell mutatnia, hogy a világ első számú hatalmával nem lehet ujjat húzni, hanem mindenekelőtt azért, mert az amerikai közvélemény Pearl Harbor óta először kiáltott és követel háborút. Olyan indulattal és elszántsággal, amely mellett félő, hogy a stratégiai megfontolások másodlagossá válnak.
Tálas-Vince
