APEH-árverések: A helység kalapácsa

szerző
Legát Tibor
publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Valószínű, hogy az ember jószántából csak akkor megy az APEH-be, ha árverés van. A kalapács alá kerülő tételek változatossága minden képzeletet felülmúl - öntöttvas fürdőkád éppúgy előfordulhat, mint tartalékizzó-készlet, briliánsgyűrű vagy esztergagép -, a szorgos végrehajtók behajtáskor a törvény által meghatározott ingóságok közül szinte mindent képesek lefoglalni, ami mozdítható vagy éppen ingatlan. Ezeket árverezik el nyilvánosan abban az esetben, ha már nincs más megoldás.

Valószínű, hogy az ember jószántából csak akkor megy az APEH-be, ha árverés van. A kalapács alá kerülő tételek változatossága minden képzeletet felülmúl - öntöttvas fürdőkád éppúgy előfordulhat, mint tartalékizzó-készlet, briliánsgyűrű vagy esztergagép -, a szorgos végrehajtók behajtáskor a törvény által meghatározott ingóságok közül szinte mindent képesek lefoglalni, ami mozdítható vagy éppen ingatlan. Ezeket árverezik el nyilvánosan abban az esetben, ha már nincs más megoldás.

1994 áprilisában fogadta el az Országgyűlés a bírósági végrehajtásról szóló törvényt (1994/LIII.), ami az APEH számára is irányadó, ha az adóssal szembeni eljárásról van szó. A hivatal elsődleges célja, hogy az adós pénzzel fedezze tartozását, ám amikor ez teljesen kilátástalan, akkor következik a foglalás, majd az árverés, amelynek első állomása, hogy lakáson, székhelyen, telephelyen, bárhol megjelennek a végrehajtással megbízott APEH-alkalmazottak, és a helyszíni szemle során az adós vagyontárgyairól írnak egy gusztusos foglalási jegyzőkönyvet. Cégek esetében ez majdhogynem "minden, ami mozdítható", a magánszemélyekkel, egyéni vállalkozókkal azonban kíméletesebb a törvény (lásd Behajtani tilos című írásunkat). A szabályok persze nemcsak az APEH embereire vonatkoznak, hanem mindenkire, aki végrehajtóként lép fel, érvényes bírósági végzéssel a zsebében. "Az igazán csúnya dolgok általában akkor történnek, ha polgári peres végrehajtásról van szó, hiszen akkor személyeskedés is motiválja a foglalást. Amikor mi megyünk, általában nincs cirkusz" - mondta egy hároméves tapasztalattal rendelkező APEH-végrehajtó.

A foglalást követően az adós még számos lehetőség közül választhat, hogy másféleképpen rendezze a dolgot, van rá tizenöt napja. A legtisztább az, ha megfizeti a tartozását, de az árverezés például akkor is elmarad, ha az adósnak nem sikerül kézbesíteni az árverési értesítést tartalmazó ajánlott levelet. Ez a két véglet, de még a bíróság is felfüggesztheti az eljárást például akkor, ha megjelenik Joe bácsi Clevelandből vagy a viceházmester a mosókonyhából, és a tulajdonjog alapján igénypert indít a lefoglalt cuccokért. Persze ez leggyakrabban azért mégis ingatlanok esetében jöhet szóba, de hogy teljes legyen a kép: az árverést akkor sem tartják meg, ha az adós hoz valakit, aki a kikiáltási áron megvásárolja a jegyzőkönyvben szereplő tételeket.

Tehát az efféle kalapácsos rendezvényekre tényleg csak a legvégső esetben kerül sor, és ezek tulajdonképpen nemcsak az adósnak jelentenek szívást, de a végrehajtónak is, mivel a törvény kimondja, hogy a lefoglalt ingóságokat

a kikiáltási ár negyedéért

is értékesíteni kell. A szállítást és a tárolást is a végrehajtónak kell állnia, úgyhogy sokszor előfordul, hogy többe kerül az ügyintézés, mint a megszerzett bevétel, az APEH-nál mégis optimisták, úgy gondolják, az adósok számára kellőképpen elrettentő az ilyesfajta eljárás.

Ezek után nem csoda, hogy az az árverés is majdnem meghiúsult, amit július 22-re hirdettek meg autóalkatrész-témakörben. A tételek megtekintésére még megjelentek jó néhányan, elsősorban autósboltosok, de gyorsan távoztak, miután kiderült, mindössze egyetlenegy tárgyat, egy (igaz, nagyon spéci) Robotron írógépet árvereztek a beígért kardánboxok, kipufogódobok, lökhárítók és hasonló finomságok helyett. Mire elkezdődött a licitálás, csak egy szemüveges fiatalember foglalt helyet az ütött-kopott széksorokban. A szükséges formalitások után a háromtagú árverési bizottság kalapácsos embere azt mondta, "kikiáltási ár tizenkétezer forint", aztán mondott még tizet, nyolcat, hetet, hatot, ötöt és négyet, végül jött az utolsó ajánlat, háromezer forint,

ennél lejjebb már nem mehetett,

a fiatalember meg fölemelte végre a tárcsát, kezdődhetett az adminisztráció, az egész nem tartott tovább két percnél. Néhány nappal később egy árverést érdeklődők hiányában el kellett halasztani, de július 28-án végre szerencsénk volt, és megtekinthettünk egy olyan APEH-aukciót is, amelyen többen is részt vettek. Négy tétel szerepelt a listán, el is vitték mindet, mint a cukrot, a legtöbbet - hétezer forintot - egy olyan ITT-videómagnóért adtak (kikiáltási ára tízezer forint volt), amitől elsősorban azért híradástechnikai múzeumok igazgatói jönnének izgalomba.

"Igazán kemény dolgok nem ilyenkor vannak, hanem a nemesfém-, a régiség- meg az autóárveréseken. Akkor itt van a fél Ecseri, az ilyen kispályás dolgokra csak úgy véletlenül téved be egy-két érdeklődő" - tudtuk meg az árverési csarnok egyik bennfentesétől, arra pedig már magunktól is rájöhettünk, hogy a licitálás kezdete

puszta formalitás,

és azt már az ovisok is tudják, hogy a tárcsát addig nem is illik fölemelni, amíg meg nem történik a hetvenöt százalékos kikiáltási árcsökkenés.

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy a bírósági végrehajtásokat követő árveréseken kizárólag az lehet a nyerő ember, aki végül hazaviheti a kiszemelt cuccot, nem árt tudni, hogy az árverési tételeket csak megtekinteni lehet, kipróbálni nem, garanciát természetesen senki nem ad, és ami a legfontosabb, a licitálás után azonnal fizetni kell, méghozzá készpénzben.

Legát Tibor

Behajtani tilos

A bírósági végrehajtásokról szóló törvény készítői gondoltak arra, hogy az adósról a gatyáját azért mégse rángassák le, ha már nagyon elszabadulnának az indulatok. A végrehajtók nem foglalhatnak le olyan eszközöket, tárgyakat, amelyek nélkül az adós hivatásának gyakorlása lehetetlenné válik (ásó, kapa, önvédelmi fegyver, lassú jármű és minden, amit "Amerikából jöttünk" játék esetén el lehet mutogatni, és erről van valami igazolásféle is), vagy a rendszeres tanulmányok folytatásához nélkülözhetetlen, tehát tankönyv, hangszer, paletta vagy medicinlabda. A többi el nem vihető dologról viszont már sokkal konkrétabban szól a törvény: az adósnak a foglalás után legfeljebb három felsőruhája, egy télikabátja, egy felöltője és három pár cipője, egy készlet ágyneműje két hozzávaló huzattal, három asztala, három szekrénye (vajon minek annyi ezek után?), egy ágya és egy széke maradhat konyhai felszerelései és nélkülözhetetlen gyógyászati segédeszközei mellett, sőt még kitüntetéseit, érdemrendjeit is megtarthatja. Az tiszta sor, hogy gyerekholmikhoz nem nyúlhatnak a végrehajtók, maradhat egy hónapra elegendő élelmiszer és három hónapra szükséges tüzelő is a háznál.

Műtárgyaukciók

Míg Nyugaton több száz éves múlttal dicsekedhetnek a nagy aukciósházak, Magyarországon csak 1920. október 6-án rendeztek először műtárgyárverést, méghozzá a Postatakarékpénztárhoz tartozó Állami Árverési Csarnokban. Az esemény jelentőségét bizonyítja, hogy még Horthy Miklós is tiszteletét tette, igaz, fehér lovát le kellett adnia a ruhatárban. Innentől kezdve nagyon beindult a dolog, de még mielőtt bárki is kedvet kapott volna ahhoz, hogy például privát aukciókból éljen boldogan, azaz árverezőházat alapítson, és ebben a műfajban boldoguljon, egy jól sikerült kereskedelemügyi és belügyminiszteri együttes rendeletnek köszönhetően (törvénybe foglalták, hogy közhatósági, valamint közjegyzők és bírósági végrehajtók által tartott árveréseken kívül árveréseket csak az Állami Árverési Csarnokban lehet tartani) abszolút monopolhelyzetbe került a cég, és ez így is maradt egészen a nyolcvanas évek végéig.

Persze azért közben történt ez-az. Az elnevezés is többször változott (különös, de így van, a mai BÁV Rt. az 1772-ben Pozsonyban alapított Magyar Királyi Zálogház jogutódja), 1948-tól az Állami Zálogház és Árverési Csarnok Nemzeti Vállalat, később pedig a Bizományi Áruház Vállalat lett az aukciók kizárólagos letéteményese, és ezekben a daliás időkben kerültek kalapács alá

állami jóváhagyással

a második világháborúban letétbe helyeztetett értékek, sőt az elkobzott zsidó vagyon egy része, és persze az emigránsok és a frissen internáltak vagyontárgyai is, természetesen a szigorú tervgazdálkodás jegyében. Ez az időszak nem tartott valami sokáig, az árverési csarnokot 1950-ben jól megszüntették, a tételeket pedig az akkoriban divatba jött bizományi üzletek adták annyiért, amennyiért jónak látták, míg az értékesebb darabok, elsősorban ékszerek, a Magyar Nemzeti Bank központi pénztárába kerültek.

1957-ben indultak újra az aukciók, igaz, nem a Lónyay utcai régi árverési csarnokban - az ugyanis a Vegyiműveket Tervező Vállalat (!!!) székhelye lett időközben -, hanem majdhogynem a rivaldafényben, többnyire a MOM Művelődési Házban, igen nagy számú érdeklődő előtt. Nagymenőknek elsősorban az orvosok, jogászok vagy a feljövő maszekok számítottak, de boldog-boldogtalan próbálkozott, hiszen akkoriban még igencsak nyomott árakon futottak a műtárgyak. Aztán 1987-ben megkezdte működését a Műgyűjtők Galériája. Kezdetben csak kiállításokkal és exporttal foglalkoztak, de később

rákaptak az aukciókra

is, a kilencvenes évek elején pedig egyre több árverezőház jött létre, s ezzel megszűnt az időközben részvénytársasággá változott Bizományi Áruház Vállalat egyeduralma a témában. Igaz, hogy az azóta Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Rt. néven működő cég még ma is a legfontosabbak egyike, és az sem meglepő, hogy a hazai műkereskedelemben nagyon sok, a BÁV-tól kiugrott becsüs dolgozik.

Az új cégek megjelenésével sokkal változatosabb lett a hazai aukciós világ, hiszen vannak, akik csak egy-egy témára koncentrálnak, bélyeg, könyv, játék, vagyis bármi, amit emberek gyűjtenek, előfordulhat az aukciókon, noha ott még nem tartunk (és feltehetőleg egy darabig még nem is fogunk), hogy kizárólag XIX. századi akvarellek vagy híres rockzenészek járművei szerepeljenek egy-egy árverésen. Ennek elsősorban az az oka, hogy míg a nagy nyugati házaknál akár három-négy évig is eltart az árverést megelőző gyűjtés, a beadó pedig türelmesen vár; nálunk ez szóba sem jöhet. A beadott műtárgyakat szinte azonnal árverésre bocsátják, mivel az extulajdonos minél hamarabb pénzt szeretne látni.

A komolyabb aukciók egyébként

szigorú koreográfia

szerint zajlanak. A nagyobb árverezőházak legalább féléves eseménynaptárt készítenek, és mindazok, akik meg akarnak szabadulni feleslegessé vált műtárgyaiktól, az időpontok ismeretében jelentkezhetnek. Először a becsüsökkel kell megállapodni a kikiáltási árban, meg kell beszélni a feltételeket, hiszen például az esetleges restaurálás költségeit az árverés után levonják a bevételből. Amikor lejár a felvételi határidő, még egy szemlét tartanak múzeumi szakértők bevonásával, majd elkészíttetik az árverési katalógust és megrendezik az árverést megelőző kiállítást. Ezt általában tíz napig lehet megtekinteni, és csak ezt követően kerül sor az árverésre. A vevő húsz százalék foglaló kifizetése után magáénak tudhatja a műtárgyat, a teljes számlát pedig három napon belül kell kiegyenlítenie.

szerző
Legát Tibor
publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra