Augusztus 20.: Csillagok útján

szerző
Legát Tibor
publikálva
2000/34. (08. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Augusztus 20-án este, az Országimázs Központ jóvoltából részesei lehettünk a millenniumi álom beteljesedésének, az "ajándékként" kapott tűzijátéknak - meg nem erősített információk szerint - 150 millióért. Azzal, hogy elfogadtuk a szokásos rituálét, azaz hogy helykereső téblábolás, majd két óra ácsorgás után a nehezen megszerzett helyen végignéztük a minden eddiginél káprázatosabbnak ígért eseményt, minden idők legnagyobb átverésének lehettünk részesei. A Batthyány tér és környéke már eleve kiesett mint lehetséges helyszín, mivel a fanatikusok kora estére zsúfolásig megtöltötték a környező utcákat és a rakpartot. Maradt a budai vár. A Halászbástya talpalatnyi terasza tömve, a vár többi részén a másfél méter magas fal és az azon ülők akadályozták a kilátást, nem beszélve arról a jó néhány fránya fáról, amelyik pont oda bírt nőni, ahonnan mi az ország házát szerettük volna látni. A tűzijáték végén pedig a vár és környéke az őskáosz képét mutatta, de legalább e téren színvonalában semmiben sem maradt el az esti attrakciótól.

Augusztus 20-án este, az Országimázs Központ jóvoltából részesei lehettünk a millenniumi álom beteljesedésének, az "ajándékként" kapott tűzijátéknak - meg nem erősített információk szerint - 150 millióért. Azzal, hogy elfogadtuk a szokásos rituálét, azaz hogy helykereső téblábolás, majd két óra ácsorgás után a nehezen megszerzett helyen végignéztük a minden eddiginél káprázatosabbnak ígért eseményt, minden idők legnagyobb átverésének lehettünk részesei. A Batthyány tér és környéke már eleve kiesett mint lehetséges helyszín, mivel a fanatikusok kora estére zsúfolásig megtöltötték a környező utcákat és a rakpartot. Maradt a budai vár. A Halászbástya talpalatnyi terasza tömve, a vár többi részén a másfél méter magas fal és az azon ülők akadályozták a kilátást, nem beszélve arról a jó néhány fránya fáról, amelyik pont oda bírt nőni, ahonnan mi az ország házát szerettük volna látni. A tűzijáték végén pedig a vár és környéke az őskáosz képét mutatta, de legalább e téren színvonalában semmiben sem maradt el az esti attrakciótól.

Vonattal tűzijátékra menni. Eddig csupán egyszer, valamikor a hetvenes évek elején tapasztaltam ezt a tömegközlekedési kalandot, Pécsről Pestre föl, személyvonattal, rántott csirke szagú kocsiban, csupa fekete kendős öregasszonnyal körülölelve. "Amit megeszel, csak az a tiéd", kínálgattak öt órán keresztül. Az út egyszerre volt ijesztő és hangulatos, a nagy várakozás agyonnyomta a meleget, a csigatempót, a szagokat, tudtam, másnap vízi parádé lesz, és ami még ennél is fontosabb, tűzijáték, nem lehet nem hazamenni, noha a vidéki nyaralásnak is megvoltak a maga örömei. Emlékszem, három Warszawa taxiban fért el a rokonság Kelenföldön, és azt sem tudom elfelejteni, hogy a lakásunk aznap éjjeli menedékhellyé változott. Nagybácsik aludtak az előszobában, unokatestvérek a konyhakövön, nagyanyám meg én az egyszemélyes heverőn, és mindent elárasztott a rántott csirke szaga.

Másnap délelőtt, mit délelőtt, kora reggel kivonultunk csapatosan a rakpartra, ócska fényképezőgéppel próbáltuk levenni a gépeket az égről, parádé volt, vízi és légi. Annyira szovjet volt az egész - és mégis úgy tűnt, senkit sem zavar a tömény militária, a hatásvadász-pilóták, a Dunába pottyanó ejtőernyősök, a vörös kondenzcsík, a Czinege Lajos, a talpnyaló tévéhíradósok. Mint ahogy az sem zavart senkit, hogy a kilencvenes években megszűnt az ilyesfajta cirkusz, és helyette nem volt semmi, csak a meleg délelőtt, egyszer talán motorcsónakverseny. Egészen mostanáig.

H

A tévé előtt aztán kiderült, hogy légi és katonai parádét szervezni azért mégis a komcsik tudtak igazán: ha kitolták a papundeklirakétákat a Felvonulási térre, akkor azok ki voltak tolva, amikor pedig a MiG-ek szálltak el a Duna fölött, akkor azok el voltak szállva, és közben pattogott a kukorica, fröcskölt a virsliből a forró húslé, nem lehetett nem elhinni, hogy szép hazánk erős, bátor, és ha ez így megy tovább, jövőre rákerül a térképre.

Ez a mostani légi parádé viszont másra emlékeztetett: az AN-2 például már a koreai konfliktus idején sem volt aptudét, de mostanra inkább repülő anakronizmusnak mondható. Egy épeszű ország még a zimbabwei delegációnak sem mutatja meg, csak ha kifejezetten követelik, de akkor is azt hazudja a hangárra, hogy közlekedési múzeum. Szóval repültek az AN-ek, aztán kiugrott belőlük 36 ejtőernyős, a kommentátor szíves közlése szerint a teljes kapacitás, majd ereszkedni kezdtek.

Párbeszéd következik: "Milyen magasan lehetnek?" - kérdezte a közvetítő. "Az alsók 300 méteren, a felsők 700-on, de ők már sajnos nem férnek be a közvetítésbe" - válaszolta a szakértő.

H

Ez a mostani vonat délután háromkor indul. Az állomás melletti fagyizóban fiatal magyarok beszélik, hogy s mint legyen az este. "Elég hatkor elindulni, úgyse lesz már helyünk. Kértek még sört?" - okoskodik egyikük, mire valamelyikük megjegyzi: "A legjobb lenne el sem indulni." "Igen? Akkor húzz haza a picsába!" - a társaság jót nevet a szellemesnek szánt megjegyzésen, de mindannyiuknak a szemében valami elképesztő várakozás lapul, nem pedig a röhögéssel járó cinizmus.

A vonaton alig akad hely, de sehol egy öregasszony, mindenütt a cukrászdaihoz hasonló korú ifjak, megpakolva kólákkal, sörökkel és a kibírhatatlan hőség ellenére is valamennyire kiöltözve. Gyermekkorom óta először érzem azt, hogy a tűzijáték ünnep is lehet, nem csak cirkusz, tömegnyomor és apokalipszis.

A Déli pályaudvaron azonban nemcsak a tömény forróság, hanem az a típusú csőcselék-hangulat is arcon csap, amit leginkább a városligeti majálisokon tapasztalhattam eddig. Kóválygó részegek és káromkodó családapák, sorok a gyorsbüfék előtt, unatkozó rendőrök, összetört sörösüvegek, lepisált szemeteskukák. A legmegrázóbb élmény azonban mégis az a szellemi fogyatékos fiú, aki megpróbál leszaladni a mozgólépcsőn, majd amikor beéri a tömeget, sikoltozni kezd.

H

Az M 2-n a miniszterelnök elmondja az összes bepróbált közhelyét, és forrásmegjelölés nélkül mintegy megismétli a nógrádi, pásztói, bélapátfalvai beszédeit. Összefüggéseiből kiragadva csak annyit említenék, hogy a magyar lomhának tűnik, de ez csak a látszat, mert álmodik közben, valami nagyot, gondolom, köbméternyi sarat vagy határrevíziót.

Látom magam előtt a tíz évvel fiatalabb Orbán Viktort, amint sírva röhög a mostani beszédén.

H

A Szent Jobb-körmenet talán éppen akkor fordul ki a Szent István térről, amikor a Tabánban tetőzik a blues-életérzés. Egy darabka Woodstock is belefér az ezeréves álomba, bár úgy tűnik, a közönség nagy része csupán 1978 óta álmodja ugyanazt. Egy Piramis-dal címe ugrik be: Szabadnak születtem - és úgy érzem, hogy a megőrülő-csápoló harmincasok-negyvenesek is valami hasonlóra gondolhatnak, különben miért dobálnák sörhasukat a kettőnégyre, miért integetnének borosüvegekkel, és miért tartanák szellemesnek, hogy a Rácfürdő előtti szökőkútban megfürdetnek egy szerencsétlen kiskutyát. Valaki a fülembe súgja: "Látomásom van, a nap helyett Török Ádám feje világít az égen", szájharmonika hangját visszhangozzák a platánok, hihetetlen sorban állások sörért, perecért, valójában lepusztultnak és porosnak tűnik az egész, de mégsem ijesztő. A ruhákból, az ékszerekből, a mobiltelefonokból ugyanis világosan kiderül, nem a város szemete, sokkal inkább a középosztály pusztán szórakozni vágyó fele választotta ezt a nem hivatalos augusztus 20-i programot, különben meg csak ugrás a rakpart, és tényleg csak ugrani kell, amikor leszáll az est, és kezdetét veszi a petárda-pompa. A semmihez sem fogható.

H

Nem lesz könnyű ugrás. Még sehol a sötét, az Erzsébet híd környékén azonban már telt ház, a rakpart lépcsőit mind egy szálig lestoppolták a népek kispárnákkal és plédekkel fölszerelkezve. Türelmesek, és bizakodók, pedig még most is kibírhatatlan a hőség, és hosszú idő két és fél óra. Akinek nem jutott hely, az vonul a Batthyány tér irányába, bele a sűrűjébe, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, esküszöm, ünnepélyesen. A hídon viszont még autók cikáznak, úgy látszik, nem volt szükség a többször is hangoztatott operatív intézkedésre, ami idő előtti lezárással riogatott. Kishajó ring a Dunán, aranyifjak integetnek. A parton tökmagárus kaszál, aztán nagyon lassan besötétedik.

H

Este kilenckor kialusznak a fények, és csupán a szivárványszínben pompázó koncertpálcák világítanak erőszakos gyerkőcök kezében. Hatalmas ováció, fütty, várakozás - diszkrét lökdösődés, kapaszkodás, de semmi komoly, pedig azt gondolnám, az ilyesfajta csuromsötétben szabadulnának el az indulatok úgy istenigazából, de nem, szó sincs erről. Letaposom valakinek a lábát, "semmi gond", mondja, amennyire ki tudom venni az arcát, mosolyogva. Közben reflektorok pásztázzák az eget, a Parlament kontúrjait látom. Olyan az egész, mint egy negyvenes években készült animációs film, szinte várom, mikor bújik elő a sötétből a Nagy-Magyarország-térkép, de persze nem bújik elő semmi, az előttem állók viszont arról beszélnek, hogy görögtűz van, szép piros, zuhog a Lánchídról bele a Dunába, de ezt tényleg csak azok láthatják, akik már fél hétkor vagy még korábban itt voltak helyet foglalni. Aztán elkezdődik az igazi show: a lövöldözés. A hulló csillagok lilák, sárgák, kékek meg egy hatalmas figurális ötágú vörös, amit nem igazán értek, hogy kerül ide. Tíz percig tart a pompa, aztán hirtelen véget ér. Egyre kínosabb, hogy nem történik semmi, a közönség fütyülni kezd, elindulok a hídra, amit teljesen elárasztott a nép, a járdákra nem lehet feljutni, de még az ívelt kábelkötegeken is - akár a madarak - legfoglaltak minden helyet a bátrabbak, voltaképpen életük kockáztatásával. Már majdnem Pesten vagyok, amikor ismét beborítják az eget a mesterséges csillagok, mondhatnám eget verők, de ennél több nem jut az eszembe, pedig most már nincs lazsálás, folyamatosan robbannak különböző színes ábrák, pompásak, ragyogók, de valahogy nem tűnnek semmivel pompásabbnak és ragyogóbbnak, mint tavaly, amikor a tévében láttam mindezt, zenekísérettel. Azt hiszem, sokkal lenyűgözőbb volt az az akár ezeréves álomként is kezelhető látványosság, ahogy az esemény végén a Duna és a tömeg egyaránt hömpölygött, miközben keresztelték egymást.

Legát Tibor

Para-Kovács Imre

A nagy átverés show

Ugyanarról, dühösebben

Kilenckor a melegtől és a honfiúi érzülettől felhevülve, kezdetét vette a látványosnak beharangozott show, amit röviden úgy írhatnánk le, hogy látványában igen összetett volt. Egyszerre láthattunk robbanó gyorsbüfére emlékeztető, zöld és piros színben repdeső hamburgereket meg égre szálló ötágú önkényuralmi jelképeket, más néven vörös csillagot. Nem vagyok benne biztos, hogy ez utóbbiból nem lesz botrány. Ha én fideszes képviselő volnék, tutira nem hagynám annyiban: a nagy pécsi városatyák példája lebegne szemem előtt, akik nem bírván az amerikai stílt, tavaly karácsonykor a város fenyőjéről leszedették a tengerentúli dohánygyár ajándékaként ráaggatott dekorációt, a lufiba öntött kommunista szimbólumot. Az igazi amerikai fílinget és a kormányzati optimizmust, valamint a haza jövőjébe vetett hitet a keep smiling embléma többszöri fellövése hozta a Duna partjára.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a fényjátéknak nevezett reflektortekergetéssel az ügyes vállalkozó valószínűleg megspórolt néhány száz kiló rakétát. A fényjáték másból sem állt, mint lámpák ide-oda rángatásából, mialatt természetesen semmi nem szállt az égre néhány szitkozódáson kívül, hogy nem "ezé´ jöttünk" meg hasonlók. De tényleg. Megértem már vagy harminc tűzijátékot, többségét az átkosban, de ilyet még nem láttam. Az első tíz percben a szokásos lövöldözés, majd kábé öt perc lámpázás, újabb néhány perc durrogás, majd újabb másfél-két perces leállás és reflektorvillogás. Jó pszichológiai érzékkel az utolsó két percbe aztán mindent beleadtak, de mindig is a fináléra maradt a kilőni való cucc nagy része azért, hogy ne legyen hiányérzetünk.

A szervezők valószínűleg elégedettek lehetnek magukkal. Ilyen drágán ilyen unalmas műsort régen láthatott a nagyérdemű közönség. Talán jobb lett volna a hazai iparnak bizalmat szavazni, akkor legalább kevesebből kijövünk, arról nem is beszélve, hogy harminc perc durrogást kaphattunk volna, szemben az amerikaiak produkálta tizenöttel, ami leginkább egy újgazdag garden party színvonalával ért fel. A Parlament épülete mint kulissza szintén remek ötlet: büszkeség töltötte el a fiatal főrendezőt a késő esti tévéhíradóban, csak hát a rakéták az égen durrantak, a német reflektorok meg pont szembe világítottak, így igazi élvezetet csak egy üveg hideg sör hozhatott volna.

Marinov Péter

szerző
Legát Tibor
publikálva
2000/34. (08. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra