Magyar Narancs: Már tavasszal benyújtották a 2017-es költségvetési törvényt, amit immár akár rendelettel is módosítani lehet. Mennyire tekinthető véglegesnek e tervezet?
Madár István: A korai költségvetés a főbb irányokat tekintve kiszámíthatóbbá teszi a gazdaságpolitikát. A 2017-es büdzsé tervezésekor jelentős fordulat zajlott le: a korábbi évek egyre inkább az egyensúly irányába tartó költségvetéséből idén visszavett a kormányzat, és az előzetes várakozásokhoz képest nagyobb, 2,4 százalékos hiánnyal tervez. A növekedési kihívásokra is tekintettel csak a minimális fiskális szabályokat tartja a jövő évi büdzsé: a válság után már idejétmúlt maastrichti 3 százalékos hiányt és a csökkenő államadósságra vonatkozó – szintén kiüresedett – gumiszabályt. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a költségvetés rendeleti módosításának lehetősége ellentmond a kiszámíthatóságnak. Ezzel a szabállyal a saját mozgásterét akarta növelni a kormány. A várható módosításokkal kapcsolatban a valódi kérdés inkább az, szükségesnek látja-e a kormány, hogy további költésekkel élénkítse a gazdaságot, és hogy egyáltalán lesz-e ilyesmire tere.
MN: Honnan lett mozgástér a Varga Mihály által is választásinak nevezett költségvetésre?
MI: A várakozásokhoz képest jelentősen gyorsabb lett a gazdasági növekedés az elmúlt két évben, ráadásul az online kasszák és az EKÁER bevezetésének köszönhetően több százmilliárd forinttal fehéredett a gazdaság. Ehhez jön az elmúlt évek fegyelmezett költségvetési politikája, ezért pusztán azzal, hogy a hiány visszakúszik 2 százalék fölé, a kormány jelentősen többet tud költeni jövőre. Míg az utóbbi években a tervezetthez közeli hiányszámok jöttek ki év végén, addig tavaly kiderült, hogy a költségvetés pozíciója lényegesen jobb a tervezettnél. Sőt, valójában még annál is jobb, mint amit láttunk a számokban, mert ezekben az adatokban benne volt a kormányzat utolsó negyedévi költekezése, ami nélkül nagyon közel lett volna a tényleges egyensúlyi költségvetés. Ehhez alkalmazkodott is a kormány a költségvetés tervezésekor, sőt már akkor is, amikor olyan programokat kezdtek bejelenteni – a csok-ot, az áfacsökkentést –, amelyek jelentős költségvetési hatással járnak.
MN: A 2,4 százalékos hiánycél bár távol van a nullától, azért viszonylag alacsonynak tűnik.
MI: A válság előtt azt gondoltuk, hogy ha 3 százalék alatt van a költségvetési hiány, akkor az adósságpálya megbízhatóan és gyorsan csökken, mert magasabb inflációs környezetben, 7-10 százalékos nominális GDP-növekedés mellett hamar ki lehet nőni az adósságot. Korábban tehát a 2,4 százalékos hiánnyal kifejezetten boldogok lettünk volna – ám a nominális GDP-növekedés üteme 5 százalék körülire mérséklődött Magyarországon, hiszen nincs infláció a rendszerben, és a reálgazdasági növekedés is alacsonyabb. Ilyen környezetben pedig teljesen mások az adósságdinamikák ugyanolyan deficit mellett. Mindaddig tehát, amíg nem lesz magasabb az infláció, és a növekedés nem nő 4 százalék fölé, a 2-3 százalékos hiány mellett sem lehet komoly adósságcsökkentést elérni. A kérdés inkább az, hogy meddig tart a lazább költségvetési politika. A kormány azt állítja, hogy ez csak 2017-re vonatkozik, és ha ez így lesz, akkor a 2,4 százalékos hiány inkább csak egy kis megingás, és nem lesznek komolyabb következményei. Ám 2018-ban országgyűlési, 2019-ben önkormányzati választások lesznek, és nehéz elhinni, hogy egy választási szempontból megfogalmazott élénkítési programot pont a választások évében fognának vissza. További kockázat lehet, hogy a növekedési problémák mégis állandósulnak – akkor a kormány érezheti úgy, hogy nem szükséges a 2-3 százalék körüli deficitből lejjebb jönni, mert az további növekedési áldozatokkal járna.
MN: Elképzelhetőnek tartja, hogy a kormány szándékosan alultervezett, 0,9 százalékos inflációval számolt a költségvetésnél, hogy a valóságban ennél nagyobb pénzromlás tovább növelje a mozgásterét?
MI: Ez lehetséges, és abból a szempontból még kedvező is, hogy az elmúlt években az volt a jellemző, hogy a kormány magasabb inflációt mondott be, mint ami aztán megvalósult. Voltak ugyan negatív meglepetések az inflációban, de ez részben tudatos politika volt a kormány részéről. A nyugdíjak emelkedését ugyanis a törvény az inflációhoz köti, így az utóbbi években reálértéken is nőttek a nyugdíjak – annyira, hogy szinte már a 13. havi nyugdíjnak megfelelő pénzt raktak vissza a rendszerbe. A nyugdíjemelés természetesen lehet legitim politikai célkitűzés, de jelenleg más van a törvényben. Maga a nyugdíjrendszer egyensúlya is azt igényli, hogy az inflációnál magasabb nyugdíjemelés ne történjen – hacsak nem nyúlnak hozzá a rendszer egyéb elemeihez. De ezt fordítva, úgy, hogy a túlbecsült infláció esetén visszakérjük a már kifizetett nyugdíjakat, nem lehet megcsinálni.
MN: Milyen kockázatai lehetnek az uniós források gyorsított lehívásának, és az 50 százalékos előfinanszírozásnak?
MI: Brüsszel már jelezte, hogy egyelőre elutasítja azokat a kormányzati törekvéseket, amelyek a források 2018-ig történő tömbösített lehívását és a pályázatok 50 százalékos előfinanszírozását célozzák. A hétéves uniós cikluson belül az időarányos költésnél nem is lehet gyorsabban lehívni a támogatásokat. Ami persze nem jelenti azt, hogy Magyarország ne előfinanszírozhatná a projekteket. Csakhogy ez a költségvetésben jelenik meg, és az adósságcsökkentést akadályozza. Ezért azok az ambiciózus kormányzati tervek, melyek idén kétezermilliárd forintnyi uniós forrás lehívását célozták meg, teljesen irreálissá váltak – ezt részben a kormány is elismerte. 1500 milliárd forint lehívása komoly sikertörténet lenne, és részben ez az oka annak, hogy az idei növekedés alacsonyabb lesz a tervezettnél.
Az már most látszik, hogy nem fogunk tudni mindent elkölteni 2019-ig, ahogyan azt korábban szerette volna a kormány. Ha viszont kevesebb forrást tudunk lehívni, az javíthatja is a költségvetés helyzetét, mert nem kell annyi önerőt mellé tenni. A kevesebb uniós forrás viszont növekedési problémákat okoz, és a hiányzó pénzt inkább kipótolja a kormány saját erőből. Az már most látszik, hogy véget ért az az időszak, amikor a nagyberuházások finanszírozására kizárólag uniós pénzeket fordítottunk. Egyre több lesz az olyan nagyberuházás a költségvetésben, amely adóforintokból történik, mert megvan rá a mozgástér.
MN: Egy korábbi cikkében azt írta, hogy a fiskális lazítás a jegybank sugalmazására történhetett.
MI: Erősen gyanítható, hogy 2010 óta mindig az volt a gazdaságpolitika valódi irányító központja, ahol Matolcsy György ült, legyen az a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) vagy a Magyar Nemzeti Bank (MNB). Lehet, hogy van egy önálló NGM és egy önálló kormányzati politika, de a döntések jelentős része vagy a jegybanknál születik, vagy erőteljes tanácsok érkeznek onnan. Két hónappal a költségvetés benyújtása előtt még Orbán Viktor is egyértelműen nullás költségvetésről beszélt, és arról, hogy az államadósságot nemcsak a GDP-hez mérten, de forintban is csökkenteni kell. Ehhez képest olyan költségvetést nyújtottak be, aminek semmi köze nem volt ezekhez a tervekhez. A fordulatra magyarázat lehet a korábban említett növekedési szempont: látták az első hónapok gyenge számait, és úgy gondolták, ezt már nem akarják a választások előtt bevállalni. Ez lehetett az NGM álláspontja, de úgy gondolom, hogy ennek a fordulatnak köze lehetett a jegybankhoz is. Egyrészt a jegybank fél attól, hogy ha látványosan elveszíti a mozgásterét a további lazításra – mert például már nullára csökkentette az alapkamatot –, akkor az a piacnak felhívás arra, hogy a forint erősödésére spekuláljon.
Az MNB viszont gyenge forintot szeretne, még akkor is, ha az erősödés fundamentálisan megalapozott volna. A jegybank azt mondja, hogy az erős forint nem szolgálja a növekedési célokat – de valószínű, hogy inkább a saját nyereségességi szempontjai vezérlik. Erősödő forint esetén ugyanis a deviza forintra váltásánál keletkező árfolyamnyereség eltűnne, ami jelentősen csökkentené a jegybank bevételeit. Az MNB vezetése viszont büszke arra, hogy nyereségessé tette a jegybankot – ami egyébként nem teljesen igaz, mert már korábban is voltak nyereséges időszakai a jegybanknak, másrészt pedig a mostani nyereség nem a monetáris politikának köszönhető, hanem a kedvező külső környezetnek és annak a forintgyengülésnek, ami a gazdaság más szereplői számára nagy veszteségeket okozott az elmúlt években. Ha veszteségessé válna az MNB, az kellemetlen volna Matolcsyéknak, különösen a költekezések körüli botrányok után. A veszteség megkérdőjelezné az alapítványoknak juttatott 260 milliárd forint jogosságát is, tehát ezt mindenképpen szeretnék elkerülni.
MN: A 2010 utáni költségvetési és adópolitikát vizsgálva milyen tendencia rajzolódik ki?
MI: Vannak a kormány költségvetési és adópolitikájának karakteres elemei, melyek nem változnak jelentősen a jövő évi büdzsével sem. Az egyik legfontosabb ilyen az egykulcsos személyi jövedelemadó (szja) bevezetése volt, mely akkor sok problémát okozott. Az adórendszer ilyen átalakítása összességében azt az üzenetet hordozta, hogy a magasabb jövedelműek erőteljesebb adóztatásáról lemond a kormány. A magyar adórendszer e tulajdonsága azzal mérséklődhet, ha az szja mértéke és jelentősége a tervek szerint folyamatosan csökkenne. Ehhez a gazdaságfilozófiához tartozik, hogy a jövedelmek helyett inkább a fogyasztást adóztatja a kormány. Ezért kezdtek elburjánzani a különböző forgalmi típusú adók, nőtt az áfa, vagy jelentek meg a különadók. A különadók viszont jelentősen gátolták a növekedést az utóbbi években, főleg a magánberuházásokat vetették vissza. Ebben a 2017-es költségvetés pici korrekciót jelent, mert – részben nemzetközi szervezetek ajánlására – elkezdődött a különadók csökkentése. A magas fogyasztási adóknak pedig az lett a következménye, hogy különösen elterjedt az áfacsalás Magyarországon. Ezt a kormányzat úgy próbálja megoldani, hogy ott, ahol ez nagyon látványos, célzott módon vágja vissza az adót, hogy ezzel csökkentse a kiesést. Ám a szellemet sajnos kieresztettük a palackból: már annyira kiépült az áfacsalásra épülő rendszer, hogy hiába csökkentik a csirkehús vagy a sertés áfáját, akkor majd laptopokkal fognak csalni. Most már annyira nem számít, hogy 27 százalék az áfa vagy éppen 23.
MN: Az Európai Bizottság ajánlásai kitértek a szegényeket sújtó magas adókra és a növekvő társadalmi különbségekre is.
MI: Az elmúlt időszakban egyértelműen nőttek a jövedelemkülönbségek Magyarországon, és ehhez a kormányzat is nagyban hozzájárult, amikor a személyi jövedelemadót egykulcsossá, a fogyasztási adókat pedig túlterheltté tette. Az alacsony jövedelműek körében brutálisan magas az adóék, és ezzel az a furcsa helyzet alakult ki, hogy míg a magas jövedelműek között az adóék már nemzetközi viszonylatban sem számít magasnak, addig az alacsony jövedelműek körében még nőtt is. Ez egy totális ellentmondás. A jövedelemkülönbségek növekedése viszont megállt az elmúlt egy-két évben, ami elsősorban annak a következménye, hogy az alacsony jövedelműek körében bővült a foglalkoztatás, részben a közmunkaprogramnak köszönhetően.
MN: Valóban tendencia, hogy az állam egyre többet költ önmagára, az oktatásra, egészségügyre pedig kevesebbet?
MI: A költségvetési struktúrában kiemelkedően magasak az állam gazdasági funkciókra költött kiadásai, még nemzetközi viszonylatban is, ami nagyon furcsa. Ebben pedig egyelőre nem lesz változás, mert az állam önmagára költött, funkcionális kiadásai jövőre is 12 százalékkal nőnek. A nagy leépítési tervek nem állnak sehogy, és a reformok azokon a területeken is elmaradtak, ahol még a kormányzat is elismeri a problémákat. A közoktatásban a túlzott központosításból fakadó rossz működési rendszert csak látszatintézkedésekkel próbálja javítani, az egészségügyben még ennyi igyekvést sem látunk. Ebből a szempontból nem igazán ambiciózus a jövő évi költségvetés sem – de ahogy mondani szokták, a választások előtt nem is szokott az lenni. De az is beszédes, hogy 2016 első felében már a következő választásokról beszélünk, mikor még alig járunk a választási ciklus felénél.
