"Az én lázadásaim" (Ráduly Mihály, Syrius együttes)

publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Fel tudnád idézni, hogy 1973-ban milyen érzésekkel, milyen vágyakkal hagytad el Magyarországot?

a progresszív rock e kimagasló zenekarának hazai fogadtatása elmaradt a rangjától. 1973 végén, a Syrius felbomlását követően Ráduly Amerikába utazott, ahol később "nyoma veszett": a róla szóló hírek legfeljebb arról számolhattak be, hogy abbahagyta a zenélést, és felszolgálásból él. Az utóbbi hetekben azonban több mint "előkerült": augusztus 17-én Zsámbékon egy szerzői est keretében (részben) egykori zenésztársai körében szerepelt; ugyanekkor jelent meg Napkelte alkonyatkor címmel egy CD-je (a Rákfogó és a Ráduly együttes 1972-ben és ´73-ban rögzített rádiófelvételeiből), és az év egyik szenzációjaként szeptember 7-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon - 28 év múltán először - a legendás Syrius együttessel lép fel.

Ráduly Mihály: Nehezemre esne, hiszen a múlt helyett inkább a jelenre és a jövőre szeretek gondolni. Ahogy egy mondás tartja, az élet olyan, mint egy vándor, aki a maga után vonszolt köpenyével elfedi a lábnyomait. Azok a régi dolgok már mélyen leülepedtek bennem. A legfőbb vágyam az volt, hogy tanuljak, de nem úgy sikerült a Berkleeben, ahogy szerettem volna - távol áll tőlem a képzési metódusuk. Később sokkal többet tanultam, amikor egyetemre jártam.

MN: Az ösztöndíjat egy évre kaptad 1970-ben.

RM: Igénybe vehettem volna már abban az évben is, de a Syriusszal épp az ausztráliai utunk előtt álltunk.

MN: Amikor kimentél, tudtad, hogy kint maradsz?

RM: Nem, nekem nem volt ilyen szándékom. A hangszeremen kívül csak két könyvet és néhány fehérneműt vittem magammal. Ezt helyettem rendezte el az akkori magyar konzul. A Berkleeben meghosszabbíttatták a vízumomat, ám amikor a magyar konzulhoz fordultam, azt mondta, hogy "magának azonnal haza kell mennie". Ezzel aztán eldöntötte, hogy maradjak. Más kérdés, hogy tudtam, nem megyek vissza a Berkleebe, én mindig is New Yorkba vágytam.

MN: Tudták ott rólad, hogy nemzetközi fesztiválok első helyezettje vagy?

RM: Nem különösebben, Amerika csak magával volt elfoglalva akkoriban. Kissé el is kedvetlenített, hogy Bartók Bélát nem ismerték, Gabor Zsazsát annál többen.

MN: Mihez kezdtél? Valamiből élni kellett.

RM: Egy jó ideig még játszottam. New Yorkban Zoller Attilával koncerteztünk, pár hónapot a Karib-szigetek körül egy hajó zenekarában töltöttem, aztán ´79-ben összehoztam egy bandát George Jindával, az volt a neve, hogy Speed Limit. Az majdnem bejött. Georg Wadenius gitározott, aki a Blood, Sweat & Tears tagja volt, a basszusgitárosunk később Miles Davisszel játszott, a dobosunk Al Di Meolával; majdnem szerződést kötött velünk a Columbia. Csak hát addigra nagyon beszűkült a lemezpiac, és borzasztó nehéz volt összetartani egy olyan együttest, amelynek minden tagja több helyen játszott.

MN: 1977-ben megjelent egy Bright Sun című lemez népdalfeldolgozásokkal, s ezt a tiednek tulajdonította a közvélemény, jóllehet Robert Casél átiratait tartalmazta, nem nagyon illett a rólad alkotott képbe, és nem is volt igazán jól sikerült anyag.

RM: Sajnos egyet kell értenem veled. Az ötlet jó volt, csak Robertre bíztam a hangszerelést, hogy ne legyen olyan magyaros. Ügyes zongorista volt, hallottam pár művét, ami tetszett, de ez most nem úgy sikerült. Van ilyen. Egyébként főleg a saját kedvtelésünkre vettük fel. A Püski Sanyi bácsi finanszírozta a költségeit, az ő menye, Szalay Erzsébet énekelt.

MN: Nagyjából ezek voltak azok az évek, amikor először hallottam, hogy abbahagytad a zenélést.

RM: Nem hagytam abba, legfeljebb az aktív része maradt el. Arról nem volt szó, hogy - amint egy újság írta - a szegre akasztottam a szaxofont.

MN: Nem próbálkoztál, hogy befuss?

RM: ´82-ig próbálkoztam, addig volt is jó pár koncertünk.

MN: Az nagyjából az a korszak volt, amikor a téged izgató free dzsessz Amerika-szerte hullámvölgybe került, csupán a kommersz dolgok mentek úgy-ahogy.

RM: Ez pontosan így történt. Ami a Rákfogóval és a Syriusszal megesett Magyarországon, az Amerikában is megtörténhetett ugyanúgy. Nekem a dzsessz volt az első nagy szerelmem, én a dzsesszt tartottam a legprogresszívebb zenének ebben a században, de a hetvenes évek elejétől elmaradtak a forradalmai, retrográd lett. Hol van ma egy Charlie Parker vagy egy John Coltrane? Coltrane-t én az első űrhajósnak szoktam nevezni, messzebbre jutott, mint Gagarin... Egyébként hasonló véleménnyel vagyok a modern klasszikus zenéről is; 1908-ban, amikor Mahler, Schönberg, Bartók és Sztravinszkij a maga útját járta, több izgalom volt, mint 1998-ban.

Szóval, ha a dzsesszel nem is szakítottam, a nyolcvanas évek elejére az érdeklődésem újra a klasszikus zene felé fordult. Azért kezdtem egyetemi tanulmányokat folytatni, hogy a nyugati zenetörténetre specializálhassam magam. Emellett Ausztráliától Peruig a különféle népzenéket tanulmányoztam, kivált az indiait, az indonézt és a japánt; tíz hónapig, amíg el nem tört a kezem, az indiai hegedűn, a sarangin tanultam játszani.

MN: Otthon mit fújtál magadnak? Népzenét vagy dzsesszt?

RM: Mindkettőt. A tárogatótól a furulyákig. Emlékszem, egyszer fent voltam a Patakinál (László, a Syrius orgonistája - a szerk.), aki Bartók-vonósnégyeseket hallgatott. Addig én nem hallottam azokat - akkor kezdődött... Aztán, miután megnyertem a legjobb szólista díját Montreux-ben, a rádió dzsesszműsorainak a szerkesztője behívatott, hogy csináljunk valamit, és hozzáfűzte, hogy lehetőleg ne olyan Bartók- vagy Kodály-féle hülyeségeket. Amire az volt az első dolgom, hogy megvettem Bartók 15 parasztdalát, áthangszereltem őket, és aztán azt játszottuk egyenes adásban. Ezek voltak az én kis lázadásaim. De arra csak később jöttem rá, hogy Bartók és a magyar népzene hallgatása a honvágy jele volt. Csak nem mertem akkor beismerni. A barátok hiánya, az angol nyelv nem kellő tudása, a megélhetési problémák s egyebek.

MN: Azokkal, akikkel itt együtt játszottál, tartottad a kapcsolatot?

RM: Tartottam, de a fájó igazság az, hogy elég messzire sodródtunk. A Veszelinov Andrást most láttam először 28 év után, a Patakit januárban, a Jackie-vel kétszer találkoztam New Yorkban. (Veszelinov dobolt, Jackie, aki Orszáczky Miklós, basszusgitározott és énekelt a Syriusban - a szerk.) Ez egy szűk, dzsesszkörű baráti társaság volt, Szakcsi Lakatos Bélával, Babos Gyulával és Kőszegi Imrével, aki a legrégebbi zenész barátom, 17 éves korom óta ismerjük egymást. Az első zenekarunkban a Németh Lehelt kísértük, készült egy kislemezünk, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs és Bajtala János is játszott rajta. A Szörényi Levente munkásságát nyilván mindenki ismeri, szerintem a magyar rockban egyedül ő csinált igazán jót. Akkoriban együtt játszottuk a Blueberry Hillt, Coltrane-től a Naimát és a Twist Againt, abszolúte vegyesen, mindenfélét.

MN: Az, hogy Amerikában abbahagytad a zenélést, végül is csak mítosz?

RM: Nem, ez a hús-vér valóság.

MN: Azt mondtad, hogy otthon azért játszottál...

RM: Később már nem. A fuvolát húsz-huszonöt éve nem vettem a kezembe. Viszont most négy és fél hónapja újra hegedülök. Szaxofonozni is nagyon régen... Helyette zongoráztam meg zenét írtam. A lányom születésének az évében, 1985-ben már nem játszottam.

MN: Újra lehet kezdeni, fel lehet zárkózni tizenöt év után?

RM: Az, hogy Syrius-koncert lesz, és az, hogy itt beszélgetünk, a most megjelent CD-m következménye. Csider Károly hangszerkészítő barátom beszélt rá, és most már egyáltalán nem bánom, mert a rádióból olyan anyagok kerültek elő, amelyeket 28 év távlatából is tiszta szívvel tudok vállalni.

MN: A Rákfogó- és Ráduly-felvételekből hogyan lett Syrius-koncert?

RM: Menet közben. A Karcsi a kezembe nyomott egy fuvolát, hogy valami dolgom nekem is legyen Zsámbékon, ha már Maloschik Róbert a lemez megjelenése kapcsán szerzői estet rendezett nekem. Arról, hogy Syrius-koncert lesz, a Patakitól hallottam először; korábban csupán egy olyan jam sessionről volt szó, melyben a Syrius csak két-három számmal van jelen.

MN: Mit gondoltál róla? Egy ilyen koncertnek elég sok veszélye van.

RM: Először számomra is elképzelhetetlen volt. Én utálom a nosztalgiát, mert azt jelenti, hogy már nem történik semmi, a múltba kell menekülni, vagyis majdnem olyan, mint a sírásás. A Syriustól ráadásul elválaszthatatlan volt az akkori klubhangulat; abban, amit fuvoláztam, benne volt, ahogy együtt lélegzett velem a közönség a Bercsényiben. De most, hogy újra láttam a srácokat, akár hiszed, akár nem, örömmel nézek elé, és tudom, hogy úgy fogjuk csinálni, hogy jó legyen. Sőt. Hogy kurva jó legyen.

Áprilisban, amikor a Patakitól megtudtam, még nem szólt a fuvolám. Ott volt az asztalon, naponta belefújtam, de meg nem szólalt, sem fent, sem lent, sem középen. Aztán rájöttem, hogy a sérvműtétem lehet az oka, úgyhogy jógázni, expanderezni, ugrálni kezdtem. Július 7-én adott ki hangot, először.

MN: És a szaxofon?

RM: Az túl sok lett volna. A fuvola és a szaxofon nem megy együtt ennyi idő után. Viszont lesz hegedű egy számban, és az electric wind instrument nevű hangszeren is játszom.

MN: Hát nem könnyű elképzelnem a Syriust szaxofonok nélkül. (A zenekar másik szaxofonosa, Baronits Zsolt néhány évvel ezelőtt meghalt - a szerk.)

RM: Nem is kell. Jackie azokból a számokból állította össze a programot, amelyek alkalmasak a régi idők felidézésére, amelyek a Syrius "névjegykártyáját" jelentették. Az a jellegzetes hangzás pedig nem nélkülözheti a két fúvóst, úgyhogy a koncerten játszani fog velünk két vendég szaxofonos.

MN: Azzal kezdted, hogy nem foglalkoztat a múlt; hogy előre szeretsz nézni. Most mit látsz magad előtt? Hogyan tovább?

RM: Engem most vadonatúj élmények értek, már önmagában az, hogy ennyi év után újra magyar közönség előtt játszhattam. Egyelőre nem hagyom abba sem a fuvolázást, sem a hegedülést, és ha mindenki akarja, hogy valami még történjék, akkor lehet, hogy a szaxofon is előkerül.

Marton László Távolodó

publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra