Görögország fizetésképtelenségét tavaly tavasszal csak hatalmas európai mentőakció akadályozta meg, késő ősszel pedig az ír kormány kényszerült annak beismerésére, hogy képtelen az államadósságot a piacról finanszírozni. Az adósságválság 2010 végére elérte Portugáliát és Spanyolországot, veszélyben van Olaszország és Belgium. Ez már nem országspecifikus válságok sora, hanem az euróövezet, sőt az Európai Unió válsága. A piac egyre versenyképesebb és stabilabb országok fizetőképességének fenntarthatóságát kérdőjelezi meg. A spanyol államadósság az euróövezet átlaga alatt van, Olaszország és Belgium a világ tucatnyi legfejlettebb és leggazdagabb országa közé tartozik, még ha adósságuk meg is haladja a teljes GDP-t. Nemrég még a GDP 120 százalékát elérő államadósságot nem tekintette aggályosnak a piac - ma már 60 is sok lehet.
A válság miatt a befektetők átértékelték a fiskális fenntarthatóságra vonatkozó nézeteiket, és magasabb kockázatot kezdtek tulajdonítani azon országoknak, amelyeknél nem látható a hiány későbbi biztonságos finanszírozása. Nem ismeretlen jelenség ez, ám az ún. "adósságintolerancia" régebben a feltörekvő piacokon, leginkább Latin-Amerikában és Kelet-Ázsiában okozott adósságválságot. Az is igaz viszont, hogy az adósságválság és az azt követő fizetésképtelenség vagy adósságátrendezés a múltban Európában sem volt ritka. Az elmúlt 160 évben Spanyolország összesen 13 krízisen esett át, a független görög állam 1829 óta létezése felét adósságválságban töltötte. A mai éltanuló Németország vagy Ausztria is átélt vagy fél tucat ilyen időszakot a 20. században. Az elmúlt kétszáz évben több mint hatvan ország tapasztalt meg ilyesmit.
Az ördögi kör
A válság előtt az euróövezet stabilitása és az implicit garanciák miatt senki sem tételezte fel, hogy gazdag EU-államok sora nézhet szembe fizetési gondokkal. Ám amikor fény derült a görög állam és az ír bankok hazugságaira, valami örökre összetört, a korlátlan bizalom elillant. A pénzügyi piacok figyelme 2010-ben a tagországok költségvetési hiányának fenntarthatóságára összpontosult. A befektetők immár a hosszú távú fenntarthatóságot, vagyis a várható adósság és a várható hazai össztermék arányát is mérlegelik: egyszerre fontos az adósságdinamika és a finanszírozásra rendelkezésre álló jövedelem. Baj akkor van, ha mind az adósságszint, mind a jelenlegi és a jövőben várható költségvetési hiány magas. A logika egyszerű: a finanszírozáshoz szükséges jövedelem adóbevételekből származik, ez pedig a GDP függvénye. Magasabb adósság finanszírozásához nagyobb jövedelem, vagyis gazdasági növekedés szükséges. A nagyobb gazdasági teljesítmény záloga pedig végeredményben az adott ország vállalatainak versenyképessége. Adósságválság akkor üt be, ha az adósságdinamika rossz, és a növekedési kilátások gyengék. Ráadásul mivel a piac bizalmatlan, magasabb hozamot vár el, ami megdrágítja a hiteleket, ami megemeli az adósságot - ez pedig további bizalmatlanságot szül. Ebben az ördögi körben kering most Európa számos országa.
A periferiális dél-európai államok (vagy ahogy a spanyol, portugál, görög, ír és olasz adósokat együttesen rövidítik: a PIIGS-országok) makrogazdasági problémáinak hátterében a közös monetáris politika okozta egyensúlytalanság mellett számos mikrogazdasági nehézség is szerepet játszott: a vállalatok gyenge nemzetközi teljesítménye, az alacsony foglalkoztatottság, az oktatás nem megfelelő szintje. Ezeket csak tetézte néhány ország mély politikai válsága: a belga kormányzat már csak azért sem bírt eljárni az adósságcsökkentés érdekében, mert az ország nem rendelkezett ilyennel, de az olasz kormány populizmusa sem kedvezett a reformoknak. És végül: a 2000-es évek elején jelentősen csökkent a dél-európai periféria euróövezeten belüli relatív teljesítménye - vagyis például a spanyol vagy a portugál gazdaság versenyképessége a németéhez vagy az osztrákéhoz képest.
Ez utóbbi okai közül a legfontosabb a kelet- és közép-európai országok uniós csatlakozása volt. Ez ugyanis erősítette a bővítésből a közép-európai befektetéseken keresztül jól profitáló német, osztrák, holland, belga és olasz vállalatok, illetve a balti és lengyel fejlődést kihasználó skandináv cégek versenyképességét. A bővítés hátrányai viszont elsősorban a dél-európaiakat érintették, hiszen a közép-európai országok velük versenyeznek - például a német vagy amerikai feldolgozóipari beruházásokért. A közép-európai munkaerő hatékonysága 10 év alatt 10 százalékot javult a délihez képest.
Nem figyeltek eléggé
A keleti bővítés fontosságát a spanyol, portugál, görög, ír, olasz cégek későn ismerték fel, és mérsékelten tudták kihasználni az olcsó termelés megjelenésének előnyeit. Például a Magyarországon a 2009-ig összesen befektetett működő tőke 52 százaléka három országból, Ausztriából, Hollandiából és Németországból (összesen 106 millió lakos) jött. Az együtt hasonló gazdasági erővel bíró PIIGS-országokból (összesen 131 millió lakos) a magyar FDI-állomány mindössze 3,5 százaléka származik.
A másik fontos folyamatot az évtized elején végrehajtott német gazdasági reformok indították el. A Volkswagen-konszern egykori személyzeti főnökéből lett kormányzati hivatalnokról Hartz-reformnak elnevezett, 2000 és 2004 közötti - komoly társadalmi ellenállás mellett bevezetett - intézkedések az évtized közepére versenyképesebbé tették a német gazdaságot. A Hartz-program négy hulláma elsősorban a munkaerőpiac liberalizálására és a munkanélküli-segélyek csökkentésére és korlátozására irányult. Ma már jól látható, hogy a reformok hatására a német vállalatok munkaerőköltsége reálszinten csökkent, javult a foglalkoztatottság, és a német gazdaság jó állapotban vészelte át a 2008-as globális pénzügyi válságot.
A PIIGS-országokban nem történt a Hartzhoz mérhető reform - viszont az olcsó pénzből megvalósuló fejlesztések és az ingatlanpiaci felfutás közepette emelkedtek a munkaerőköltségek, és csökkent a versenyképesség. Az olasz növekedés 2000 és 2008 között átlagosan alig 1, a portugál 1,5 százalék körül volt: ez a német és az osztrák növekedés fele. És még ez is elsősorban belső fogyasztásra épült, a szociális kiadások nem csökkentek. Az elmúlt tíz évben a PIIGS-országok költségvetési hiánya átlagosan majdnem két százalékkal haladta meg az északi államokét. A magas hiányt pedig kölcsönből (Görögország) és az ingatlanpiaci boom miatt megnövekedett adókból (Írország) fedezték.
A 2010-es európai adósságválság fontos oka tehát a dél-európai országok relatív versenyképességének romlása - és nem csak a közös monetáris politika. Ha pedig a gondok a mikroszintű versenyképességhez kapcsolódnak, az euró szétverése nemhogy javítaná, de inkább rontaná az európai országok versenyképességét. Az euró felbomlása a tőkemozgás korlátozását és az integrált európai belső piac halálát is elhozná, miközben az igazi versenyképességi és politikai bajokat nem szüntetné meg; sőt, az eddiginél magasabb kamatok csak nehezebbé tennék a kilábalást a PIIGS-országokban.
A közös valuta önmagában nem megoldás a gazdasági kihívásokra, és nem garancia az egységes európai gazdaság flott működésére. Ehhez a tagországok felelősségteljes költségvetési politikája és ennek európai szintű felügyelete, a lemaradt tagországok versenyképességének javítása és ennek uniós serkentése és felügyelete kell. Brüsszel ezért látott hozzá - a tradicionálisan uniós szinten kezelt területek mellett - új intézkedések kidolgozásához. A jellemzően mikrogazdasági (vagyis intézményi és vállalati, és nem költségvetési) szintű reformok a PIIGS országok verseny- és növekedési képességének javítását tűzték célul. Görögországtól Portugáliáig a csomagok része lesz az oktatás és képzés reformja, a munkaerőpiac dinamizálása, a munkajogi változtatások előmozdítása, az állami vállalatok körének és irányításának átgondolása, a posta, a vasút, a kórházak és közüzemek átalakítása, hatékonyságuk javítása. Persze kétséges, hogy a nemzeti kormányok elfogadják-e az EU növekvő szerepét az eddig nemzeti hatáskörbe tartozó területeken, miként az is, hogy képesek-e végrehajtani a reformokat. Az egyik első ilyen intézkedés, amely a görög szállítmányozás liberalizálását tűzte célul, heves ellenállásba futott, a sztrájkok városokat bénítottak meg. De az EU hitelcsomagjai és a pénzpiaci veszélyek talán éppen azt a sokkot biztosítják, amely szükséges ezen reformok elindításához.
És persze szükséges egy olyan mechanizmus bevezetése is, amely a tagországok piaci adósságának rendezését teszi lehetővé. A jó hír, hogy az elmúlt hónapokban az EU mind a három téren komoly haladást ért el. A rossz, hogy a tervek hosszabb távra szólnak, és nem segítik a mai bajok megoldását. De az euróövezet szétesése 2011 elején csak lehetőség, és még messze nem tragikus realitás. Hogy ne is legyen az, az uniónak e három téren sokkal gyorsabban kell előrelépnie: azaz egyszerre kellenek közösségi és nemzeti reformok.
