Több hónapnyi tárgyalás után a múlt héten lezárult a Deutsche Zentral-Genossenschaftsbank (DZ Bank) és a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) közti adásvételi eljárás, amellyel a magyar állam tulajdonába került a Magyar Takarékszövetkezeti Bank (Takarékbank) 38,5 százalékos tulajdonrésze. Az, hogy Orbán Viktor egy kereskedelmi bankot is szeretett volna a magáénak tudni, persze nem meglepő. A bankok, mint általában a magántulajdonban lévő vállalkozások, a saját üzleti logikájuk szerint működnek (például akkor adnak hitelt, ha azt várhatóan visszakapják, ráadásul a hitelezési tevékenységtől nem átallnak hasznot is remélni), ami némileg eltér a kormány piactagadó gazdaságpolitikájából következő elvárásoktól. Júliusban már az volt a jelszó, hogy a kormány "új gazdasági modelljének" részeként a bankrendszer ötven százaléka magyar kézben legyen - a magyar pedig a miniszterelnöki szótárban államit, tehát általa irányítottat jelent.
Miután az MKB megszerzése nem jött össze, a Demján Sándor-féle Gránitbank és a Töröcskei István alapította Széchenyi Bank megvásárlása is szóba került, de ezek nagybankká fejlesztése rengeteg pénzbe került volna. A Takarékbank kisebbségi részvénycsomagja viszont olcsón ad lehetőséget arra, hogy az állam a legnagyobb hálózattal rendelkező - 1600 fiókból álló - hitelintézeti szereplőt, a takarékszövetkezeti szektort
állami befolyás alá
vonja. A részvénycsomag közpénzből kifizetett vételárát ugyan üzleti titokká nyilvánították, de az index.hu korábbi információi négymilliárd forintról szóltak - az elérhető ügyfélkörhöz viszonyítva ez több mint jutányos ár.
Az állami tulajdonszerzés ugyanakkor a takarékszövetkezeti szektor megerősítéséről szóló hangzatos miniszterelnöki kijelentések valótlanságáról is árulkodik. A Takarékbank ugyanis nem egy közönséges kereskedelmi bank, hanem a hazai takarékszövetkezetek csúcsbankja: 1989-ben azért alapították maguknak a takarékszövetkezetek, hogy nekik segítsen közös termékfejlesztéssel, üzleti koordinációval, szabad likviditásuk befektetésével és az önálló kereskedelmi banki funkcióból származó haszon visszaforgatásával (lásd még: Birtokon belül, Magyar Narancs, 2012. június 7.). Az 1993-94-es bankkonszolidáció idején viszont a Takarékbank állami tulajdonba került, majd a szakmai fejlesztés reményében eladták a német takarékszövetkezeti csúcsbanknak, hogy aztán a honi takarékok opciós jogukkal élve 2004-re ismét többségi tulajdonosok legyenek. Ha tehát a szövetkezeti szektor megerősítése nem a szokásos kormányzati hazugság volna, és nem azt jelentené, hogy majd helyettük is a kormány dönt, akkor az állam nem bevásárolja magát a Takarékbankba, hanem abban segít a takarékszövetkezeteknek, hogy - mint mindenütt a világon - teljes egészében ők legyenek az ernyőbankjuk tulajdonosai. Ezzel szemben a mai Magyarországon az a természetes, hogy az állam bejelentkezése után a német bank készséggel adott túl a tulajdonrészén, és az állam javára a takarékszövetkezetek is lemondtak elővásárlási jogukról.
A kisebbségi tulajdonrész persze önmagában nem sokat ér, hiszen a Takarékbankban a 120 takarékszövetkezetnek (és a bankká alakult néhány volt szövetkezetnek) együtt több mint 61 százalékos részesedése van. Ezért a Gazdasági Versenyhivatal nem is vizsgálta az összefonódás versenyjogi hatásait, hiszen a Takarékbank közgyűlésében az MFB papíron nem került többségbe, a vezető tisztségviselők megválasztásában vagy a társaság üzleti és stratégiai tervére vonatkozó döntésekben egyedül nem tud fellépni. Ez persze hamar megváltozhat, ha a MFB olyan tőkeemelésekbe kezd, amelyeket a takarékok nem tudnak vagy nem akarnak követni. De még erre sincs feltétlenül szükség: elég annyi takarékszövetkezeti vezetőt meggyőzni a "helyes irányról", hogy a közgyűlésben éppen átbillenjen az erőegyensúly az állam javára. A takarékok működését belülről ismerő forrásunk szerint ezt a 10-15 szavazatot az MFB könnyen össze tudja szedni, mivel a takarékszövetkezeti elnökök egy része mélységesen meg van győződve a kormányzati politika helyességéről. Ahhoz, hogy az állami irányítás működjön is, olyan
hierarchikus rendszert
kell még kialakítani, amelyben a Takarékbank döntéseit a takarékszövetkezetek kénytelenek végrehajtani. Ma ugyanis olyan laza a szövetkezeti integráció, hogy például a Takarékbank 2008-ban elindított Takarékpont-hálózatához - ahol azonos márkanév és logó alatt, egységes feltételekkel kínálnak lakossági és vállalati termékeket, illetve a közös informatikai rendszernek köszönhetően az egyes takarékok képesek egymás ügyfeleinek a kiszolgálására is - csak a szövetkezetek ötöde csatlakozott önként. Az együttműködési "kedvet" lehet erősíteni úgy is, ha mondjuk csak a kormányzati ötleteket végrehajtó takarékoknak végez a Takarékbank érdemi szolgáltatást, vagy hirtelen csak a jó magyar emberek felelnek meg a szövetkezeti vezetőkre vonatkozó szakmai előírásoknak. De bármit kötelezővé lehet tenni sima jogszabályalkotással is; ugye, manapság az sem akadály, ha erről közben kiderülne az alkotmányellenessége.
Bár az állami tulajdonszerzés alapvető feltétele volna, hogy az értelmét és célját nyilvánosságra hozzák, egyelőre ez is elmaradt - még a takarékszövetkezetek sem tudják, mi lehet az MFB terve. Egyedül Orbán Viktor nyilatkozatai adhatnak némi támpontot. Az Inforádiónak májusban azt mondta, hogy a takarékbanki állami szerepvállalás "egy átfogó hadműveletnek a része", és majd "a takarékszövetkezetekkel megegyezve, együttműködve, néhány új jogszabályt megalkotva" fogják megerősíteni a szektort, mert most "a közöttük való bankszerű együttműködés is rendkívül esetleges, és hiányoznak azok a pénzügyi szolgáltatási termékek, amelyeket egységesen tudnának értékesíteni, mondjuk az államtól kapott felhatalmazás alapján". Két évvel ezelőtt pedig arról volt szó, hogy a kormány nagyobb szerepet szánna a takarékszövetkezeteknek "az ország pénzügyi vérkeringésében", ezért az uniós források, az önkormányzati finanszírozás és az agrártámogatások közvetítésében kapnának több lehetőséget. Az is visszatérő kormányzati sirám, hogy a takarékok több százmilliárdnyi forrásukat pihentetik állampapírban vagy forgatják a bankközi hitelezésben, ahelyett, hogy inkább a kisvállalkozásoknak nyújtanának több hitelt. Mondhatni, csak lébecolnak, és nem a kormány gazdaságpolitikáját valósítják meg.
Nem tudni, a kormányzati ötletek közül melyik aktuális még, mire lesz még energia és pénz. Azt azonban már elérte az állam, hogy olyan piaci szereplő helyett hozhasson meg lényegi döntéseket, amelynek nem is tulajdonosa: és a több tízezer szövetkezeti tag véleménye nyilván senkit nem fog érdekelni.
