Az atv.hu-nak nyilatkozó Gyurcsány Ferenc szerint a kilépés vagy ki nem lépés még nyitott kérdés. A portál információi szerint Bauer személyes és ideológiai okokból döntött a távozás mellett. Elhatározásában állítólag szerepet játszott, hogy a DK EP-választási sikere nyomán Strasbourgba távozó Molnár Csaba helyére nem ő, hanem Varju László megy a magyar Országgyűlésbe; de az is, hogy szerinte a DK politikája az elmúlt időszakban „balra” tolódott – írja az atv.hu.
Alant Bundula István 2007-ben kelt publicisztikáját olvashatják arról, hogy Bauer „soha nem tudta elnyomni magában a mindent kétellyel szemlélő értelmiségit”, és ez – no meg egyéb, a mostanihoz igen hasonló körülmények – akkor az SZDSZ-ből való kilépéséhez vezettek.
El a partvonalon túlról – Bauer Tamás kilépéséről
| ||
A szabad demokraták idei elnökválasztási kampánya idején lapunk a jelöltek mellett korteskedő írást kért az SZDSZ két ismert tagjától. Kóka János mellett Eörsi Mátyás, Fodor Gábor győzelméért Bauer Tamás emelt szót (a publicisztikákat lásd a Magyar Narancs 2007. február 15-i számában). Nem sokkal később kiderült, néhányan e gesztusban egyértelműen annak a bizonyítékát látták, hogy az újság le akarja járatni Fodor Gábort. Hiszen nyilván mi is tudjuk, Bauer Tamás támogatása a pártban olyan, mint Piszkos Fred barátsága: többet árt, mint használ.
Ez az epizód a maga kisszerűségével együtt is jól mutatja Bauer párton belüli helyzetét: nemcsak a vezetéssel vált rideggé a viszonya – ez régóta közismert –, hanem azok közül is jó néhányan idegenkedtek tőle, akiknek segíteni igyekezett. Innen nézve semmi meglepő nincs abban, hogy az SZDSZ országos tanácsa szeptember 22-i ülésén közölte kilépési szándékát.
Bauer fokozatosan szorult ki az élvonalbeli politizálásból: 1996-ig bizalmi embernek számított, az 1994-es programalkotó munkacsoportnak még ő volt a vezetője. Aktivitására sohasem lehetett panasz: országgyűlési fölszólalásait (például 1998–2002 között 247 munkanapon 1024 felszólalás, 74 órányi beszéd), bizottsági munkáját precizitás és fölkészültség jellemezte. A 2002-es országgyűlési választásokon, noha akkorra kikerült a frontvonalból, még nem kapott megalázóan rossz helyet a párt országos listáján (21. volt), de a gyönge eredmény miatt (az SZDSZ alig lépte át az 5 százalékos küszöböt) nyolc év után mégis kiesett az Országgyűlésből.
De hát mi volt a baj vele? A mindenkori pártvezetés azt vetette a szemére, hogy Bauer képtelen a minimális lojalitásra: ha javaslatait, elképzeléseit a különböző pártfórumokon elvetik, ő a sajtóban folytatja a vitát. Ez több mint fegyelmezetlenség, ez károkozás, hiszen ezzel csak erősíti azt a képet, amely az SZDSZ-t „örökké veszekedő pártként” ábrázolja. Enyhébb megfogalmazásban: Bauer Tamás soha nem tudta elnyomni magában a mindent kétellyel szemlélő értelmiségit. Ami persze szíve joga, de a pártpolitika más attitűdöt igényel. Ha egyszer többségi határozat született valamiről, akkor azt a nyilvánosság előtt akkor is képviselni kell, ha egyébként nem ért egyet vele valaki. Bauer ellenben olyan szempontok alapján kritizálta társait, amelyek lehetnek egy párton kívüli közíróé, de nem lehetnek egy párt tisztségviselőjéé (már amikor az volt) – mert ez nem fair a többiekkel szemben.
Bauer Tamás e vádakra mindig azzal felelt, hogy a szabad demokrata szavazóknak joguk van tudni arról, hogy a pártban milyen viták után döntenek lényegi kérdésekben, s hogy csak az a nézet létezik-e, amelyik végül a párt döntéseiben megjelenik. Egy kívülálló számára mind Bauer, mind az őt korholók érvelése megáll, s legfeljebb személyes rokon- vagy ellenszenve alapján ítélheti „igaznak” valamelyiket. Gyaníthatóan erre maguk az érintettek is így tekintenének, de egy olyan szervezet számára, amelyik magát az egyetlen liberális pártként definiálta, Bauerben tényleg lehet valami idegesítő.
*
Leginkább az, hogy Bauer Tamás nem a levegőbe beszélt azokban a témákban, amiknek a képviselete egy liberális párt imázsához evidens módon hozzátartozik. Véleményét a státustörvényről, a vatikáni szerződésről vagy akár a követendő koalíciós politikáról nemcsak úgy „általában” fogalmazta meg, hanem alaposan végiggondolt érveléssel támasztotta alá. Nézzük a legnyilvánvalóbb esetet: az egyetlen – de legalábbis azon kevés ismert szabad demokrata személyiségek egyike – volt, aki mindvégig elutasította és „jövőfelélőnek” nevezte a Medgyessy-féle 100 napos programot (amelynek egyik eleme az SZDSZ szorgalmazta diplomás-minimálbér bevezetése volt). Bauer doktríner, nem érti a politika világát, hiszen ilyen intézkedésekkel egyszerűen nem lehet szembemenni, még Orbán Viktor is kénytelen volt beállni Medgyessy Péter mögé ez ügyben – vetették ellene. Pedig Bauer csupán továbblátott az orránál: a rövid távú közérzetjavítás már középtávon is ellehetetleníti az adócsökkentés valódi és régi liberális óhaját (ami ráadásul nem csak egy-két hónapra hozhatott volna népszerűséget, mint az öt évvel ezelőtti béremelések), és előbb-utóbb adóemeléshez vezet, hiszen a pénzkiáramlást nem lehet a végtelenségig hitelekből fedezni. Az előző ciklus végi adócsökkentési programot az osztogatás után emiatt tartotta Bauer már felelőtlenségnek – és emiatt kárhoztatja a jelenlegi ilyesfajta szabad demokrata ötleteket is.
Mindig megfontolt volt a koalíció megítélésében is: miközben pártján rendre a markáns liberális politikát kérte számon – mondván, ennek hiányában az SZDSZ a koalícióba szürkül, és a választó nem tudja majd, miért is a szabad demokratákat válassza –, az MSZP–SZDSZ-koalíciónak mindvégig elkötelezett, de nem kritikátlan híve volt. (2006-os egyéni választókerületi kampányában hangsúlyos elem volt, hogy a második Gyurcsány-kormánynak mit nem szabad folytatnia az első gyakorlatából.) Meggyőződése szerint az 1995 utáni, de még inkább az 1998 utáni Fidesszel az SZDSZ-nek nincs miről beszélni. Ezen az alapon utasította el a Demszky Gábor-féle „egyenlő távolságtartás” középutas stratégiáját (hogy ti. az SZDSZ-nek ne csak az MSZP, hanem a Fidesz felé is legyenek szabad vegyértékei), ami pedig népszerű volt annak idején (például a Narancs is úgy tartotta, épp ideje ezzel próbálkozni); és ezért nem kapta el soha az a fajta szabad demokrata hisztéria, ami a párt belső krízisei idején (például manapság is) a „kilépünk a koalícióból, de azonnal” fölhorgadásában kulminálódik – leginkább persze magánbeszélgetésekben és az estéli órák idején. Az effajta MSZP-ellenes gesztusok szinte mindig érzelmi, gravaminális indíttatásúak, a legkevésbé sem átgondoltak, és semmiképpen sem egy tudatos és elvi alapokon álló SZDSZ-t sejtetnek, amit a párt olyannyira szeretne hinni magáról. És aminek a hiányát Bauer újra és újra a társai orra alá dörgölte.
*
Ha emberszámba veszik, sokat nyerhetett volna vele a frakció – mondták róla annak idején lapunknak. 2002 őszén Zwack Péter megüresedett parlamenti helyére az országos tanács azonban egyetlen szavazatkülönbséggel Bauer vetélytársát jelöli az Országgyűlésbe. Meglehet, menetrendszerű kritikáit ez után az eset után a sértett hiúság is motiválta. Sokan állítják ezt, megítélni nem tudjuk – írásaiban szövegszerűen ennek nyomait mindenesetre nemigen látni. Azt is mondják, a Kuncze Gábor–Magyar Bálint–Pető Iván-féle vezetés legelszántabb belső ellenzéke volt: a pártelnökválasztásokon mindig az ő ellenfeleik mellé állt, 2003-ban pedig el is indult Kuncze ellenében – sikertelenül. Hogy a személyes antipátiákról szóló híresztelések igazak vagy sem, fogalmam sincs. Lehet, hogy egy, a párt napi működéséért felelős tisztségviselő számára Bauer Tamás teljesítménye értékelhetetlen volt. De az SZDSZ mintha túl könnyű szívvel lépett volna túl egyik alapítója távozásán – Bauer szándékáról nemcsak múlt csütörtökön nem volt egy sor sem a párt honlapján (amint azt a Népszabadság vezércikkírója észrevételezte), de e sorok hétfő esti írásakor sem. Ennyire talán mégsem kellene fellélegezni, amikor egy elismert liberális közgazdász elhagyja azt a pártot, amelyik elismert liberális közgazdászok nézeteire is alapozza a létjogosultságát.
