Berlin, Berlin (Wim Wenders filmrendező)

  • Nagy Elisabeth
  • 2000. február 17.

Belpol

Amikor a Berlin felett az ég című filmjét forgatta, senkiföldje volt a Potsdamer Platz. Hatalmas üres tér Berlin szívében. Mellette a Staatsbibliothek, amely az angyalok harcálláspontjául szolgált. Azóta sok telet élt meg a tér. Ledőlt a fal, elterpeszkedtek a daruk, szorgos kezek emeltek egy új városrészt, ami nem tartozik még sem Kelethez, sem Nyugathoz, inkább afféle Disney-Lego-Land. Ezen a felemelő helyen nyílt meg az idén az 50. berlini filmfelsztivál. Mi mást is választhattak volna ezen ünnepi alkalomra, mint az ő vadonatúj filmjét, a The Million Dollar Hotelt. A város méltán tekinti magáénak a rendezőt, hogy a viszonosságról már ne is szóljunk. Másfelől ő is jubileumhoz érkezett: ez a huszadik nagyjátékfilmje. Wenders mostani vásznán viszont nem itt, hanem Los Angeles egy lepattantabb környékén járunk. A Million Dollar nevű hotel egyik lakója lezuhan a tetőről. Mint kiderül, családja dúsgazdag, és nagy erőkkel keresi a tettest. A média, mint a darázs csap le az ügyre, az FBI - Mel Gibson képében - nyomoz. Ennél ugyan némileg bonyolultabb, sötétebb a sztori, ám Wenders-film a javából, nem tagadhatja azt senki sem.
Amikor a Berlin felett az ég című filmjét forgatta, senkiföldje volt a Potsdamer Platz. Hatalmas üres tér Berlin szívében. Mellette a Staatsbibliothek, amely az angyalok harcálláspontjául szolgált. Azóta sok telet élt meg a tér. Ledőlt a fal, elterpeszkedtek a daruk, szorgos kezek emeltek egy új városrészt, ami nem tartozik még sem Kelethez, sem Nyugathoz, inkább afféle Disney-Lego-Land. Ezen a felemelő helyen nyílt meg az idén az 50. berlini filmfelsztivál. Mi mást is választhattak volna ezen ünnepi alkalomra, mint az ő vadonatúj filmjét, a The Million Dollar Hotelt. A város méltán tekinti magáénak a rendezőt, hogy a viszonosságról már ne is szóljunk. Másfelől ő is jubileumhoz érkezett: ez a huszadik nagyjátékfilmje. Wenders mostani vásznán viszont nem itt, hanem Los Angeles egy lepattantabb környékén járunk. A Million Dollar nevű hotel egyik lakója lezuhan a tetőről. Mint kiderül, családja dúsgazdag, és nagy erőkkel keresi a tettest. A média, mint a darázs csap le az ügyre, az FBI - Mel Gibson képében - nyomoz. Ennél ugyan némileg bonyolultabb, sötétebb a sztori, ám Wenders-film a javából, nem tagadhatja azt senki sem.

MaNcs: A The Million Dollar Hotel sztorija ugyan új, mégis úgy tűnik, hogy ez a film is beleillik az erőszak természetét vizsgáló darabjainak sorába.

Wim Wenders: Nem, nem igazán. Az erőszak végével csak a helyszín, Los Angeles egyezik, az a város, amelyet senki sem ismer igazán. El tudsz tűnni a felszínről, de akkor is láthatatlan maradhatsz, ha a házad előtt nyírod a füvet önfeledten. A Million Dollar hotel az a fajta hely, amiről a Los Angeles-iek többsége sohasem hallott, de nem is tenné be oda a lábát. Pedig a város e szeglete egykor nagyon elegáns és menő környéknek számított, az egész szórakoztatóipar ott volt egy köpésre, Chaplin irodái az Alexandriában, pont szemben. Aztán mindenki elment, lepusztult az egész, pedig még mindig Los Angeles egyik legszebb része, remek épületei vannak, hangulata optimistább időket idéz. Én is beköltöztem egy időre a hotelbe, hogy jobban tanulmányozhassam a miliőt. 1914-ben építették, most már tele van a háza tája drogosokkal, bűnözőkkel. Bono talált rá, ott, a hotel tetején forgatták a Where the Streets Have No Name című dalt. Nos, én azt gondolom, hogy a zenész lelke sugárzik az ötletből, sokkal inkább, mint a filmkészítőé, és ezt én meg akartam tartani mindenáron.

MaNcs: Pályája során mindig remek filmzene-válogatásokat készített, azt is mondhatnám, a zenével még többet tudott kaszálni, mint a filmjeivel.

WW: Csak ki ne fecsegje!

MaNcs: Hogyan alakult a viszonya a zenével?

WW: Nos, egy ötperces incidens változtatta meg az életemet. Volt egy csudaszép tenorszaxofonom színezüstből. Ez volt a mindenem, a szerelmem. Egy napon elmentem egy zálogház mellett, és megláttam egy 16 mm-es Bolex kamerát. Nekem kellett ez a kamera. Készítettem is vele két filmet. Rövidre fogom: az ára a szaxofonom volt. A szaxofon a zálogba került, nekem pedig a Bolex jutott. Megígértem a szaxofonomnak, visszaszerzem, de sosem telt rá pénz. Ez volt a nagy döntés életemben, és a mai napig nagyon fáj a szívem miatta, de fújhatom.

MaNcs: Hogy került a képbe Bono, a méltán népszerű tánczenész?

WW: Már ott volt az elején, ő hozta a sztorit, az ő saját gyereke volt. A forgatókönyvírásba, a szereposztásba, a vágásba is bevontam. Eltérően korábbi filmjeimtől, ahol csak akkor kezdtem már a zenével foglalkozni, amikorra többé-kevésbé vágott anyag volt a kezemben, itt már a forgatókönyv írásánál elkezdtünk beszélgetni róla. Igazi hangszereket akartunk, melegebb hangzást, csak semmi komputer. Tetszett az ötlet, hogy a trombita legyen a középpontban. Mivel a Satellite of Love talán a legkedvesebb szerelmes számom, és szerintem Lou Reed nem igazán találta el a lényegét, elvittem Bonóhoz, aki nagyon örült neki. Szóval voltak már ötletek a forgatás kezdete előtt, és mivel Bono minden egyes részletükben ismerte a karaktereket, a filmet, mindent, szinte a zenére forgattunk.

MaNcs: Mennyit vettek fel az eredeti helyszínen?

WW: A teljes filmet ott forgattuk, abban a háztömbben, kivéve egyetlenegy jelenetet, ami az étteremben játszódik. Csak az égőket tetettük hozzá a cégtáblához egy német céggel, mert a helyiek tízszer annyiért akarták megcsinálni.

MaNcs: Mi lett a forgatás közben azokkal, akik ott laktak?

WW: Nem dobtuk ki őket, ha erre gondol. Kilencszáz ember lakott ott, de az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a hotelt épp emeletenként renoválták, és miután készen voltak eggyel, megengedték, hogy ott forgassunk. Ennek ellenére állandóan rengetegen nyüzsögtek körülöttünk, a legtöbben csak bámészkodtak ki a szemükön, mások viszont élvezték, hogy megzavarhatnak minket, leszarták a filmünket, volt, aki egészen addig ordítozott ott, hogy végül adtunk neki egy tízest, tűnne már el végre. Az épületen belül egyedül a hallt kellett megváltoztatnunk, vagyis az történt, hogy akkora ménkű nagy volt nekik, hogy építettünk benne egy sajátot, hogy ne zavarjanak az arra kódorgók.

MaNcs: Hogy került az Icon Productions a képbe?

WW: Mellel együtt (Gibson - a szerk.). Ámde nem mint producerek, hanem mint forgalmazók, mert előbb néhány helyen előre el kellett adni a filmet ahhoz, hogy ki tudjuk fizetni Mel meglehetősen izmos gázsiját.

MaNcs: Mit gondolt Mel Gibsonról, mielőtt dolgozott volna vele?

WW: Régen volt egy álmom, hogy Ausztráliában forgatok egy sci-fit. Tíz évembe került, mire összejött. Pár évvel később láttam a Mad Maxet, ami pont olyan volt, mint amilyennek én egy sci-fit képzeltem, és persze imádtam benne Melt, csodálatos színész, amellett, hogy nagy sztár. Ezzel persze nyilván együtt jár, hogy más filmek forgatásán aludhat, ameddig csak jólesik neki, viszont a mi filmünkben korán kellett kelnie.

MaNcs: Jeremy Davies volt az egyes számú jelöltje Tom Tom szerepére.

WW: Mivel a lehető legjobb színészt kerestük erre a szerepre, tulajdonképpen az egyetlen is.

MaNcs: De egy ponton Sean Pennek is felajánlotta.

WW: Sean Pennel majdnem le is forgattuk a filmet 1996-ban, amikor még sci-finek készült és The Billion Dollar Hotel lett volna a címe, sokkal nagyobb költségvetéssel, de aztán Seannak el kellett játszania egy másik szerepet. Kár, hogy nem jött össze. Gyakorlatilag ugyanez a sztori lett volna, csak éppen egy virtuális hotelbéli színhellyel 2050-ben. Miután Sean kikerült a projektből, úgy döntöttem, hogy az egész szereposztásra fiatalabb színészeket keresek. Komolyan mondom, Los Angelesben és New Yorkban minden létező színészt megnéztem, aztán Rómában akadtam rá Jeremyre. Rögtön tudtam, hogy ő az, csakúgy, mint Milla Jovovich esetében, és ő is meg volt győződve, hogy más nem is kaphatta volna. Szeretem az ilyen öntudatos színészeket. Peter Stormare-nek először egy másik szerepet ajánlottam, eljött meghallgatásra, de aztán így szólt hozzám: Te, Wim, könyörgöm, nézz meg, mint Dixie-t!, mire azt mondtam neki, hogy túl fiatal vagy ehhez, de persze végül meghallgattam, és óriási volt. Bár akkor még mindig azt gondoltam, hogy Dixie-nek idősebbnek kellene lennie, de ő elkezdett vitatkozni velem, hogy John Lennonra úgyis mindenki annyi idősen emlékszik, mint amennyi akkor volt, mikor lelőtték. Ez szöget ütött a fejembe. Peter is pont ennyi volt, és nem hagyott békén, míg neki nem adtam a szerepet. Még a liverpooli akcentust is megtanulta.

MaNcs: Még mindig annyira vonzzák a sci-fik?

WW: Igen, bár a mostaniakban kicsit zavar, hogy a jövőt purgatóriumként ábrázolják. A The Billion Dollar Hotelban inkább pozitívnak festettük volna meg, sok növénnyel, a dollárnál is zöldebb árnyalatban.

MaNcs: A Berlin felett az éggel megcsinálta a nagybetűs Berlin-filmet. Ebben a darabjában viszont Los Angeles nem az a moziváros, amit megszoktunk, talán ezért is látszik olyan érdekesnek. Mit jelent önnek ez a város?

WW: Los Angeles számomra olyan, mint egy üres város, egy üres vászon, sokan nem is látják igazán, hogy mi van vagy nincs benne. Szeretek ott forgatni, sok filmet is csináltam ott, A dolgok állását, a Párizs, Texast, a Hammettet, az Erőszak végét és most ezt is. Kiismerhetetlen, hiszen az egész csak egy nagy díszlet, egy ravasz maszk. Megéri mögé nézni. Élni is szeretek ott, nincs semmi bajom a kocsikkal, így azzal se, hogy még kenyérért is autóval menjek.

MaNcs: Berlinben hogy közlekedik?

WW: Biciklizem. Ez az egyetlen város, ahol többet forgattam, mint LA-ben, az első filmemet is itt forgattam, aztán a Berlint, az Oly távol s mégis oly közelt, a Slandowsky testvéreket. Berlinen belül is a Potsdamer Platzon. Persze, amikor még a Berlint csináltam itt, teljesen sivár volt, a kedvenc jelenetem a filmben, ahogy az öregember csetlik-botlik ott, mert annyira megváltozott fiatalkora óta, és még mindig azt kereste. Nem csoda, hogy nekem is izgalmas volt visszajönnöm ide. Különben Berlinbe én mindig visszatérek.

Nagy Elisabeth

(Berlin, Berlin)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.